Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2015. március 04. (szerda) 00:10

Találat: 2079

A ló az ipar és a mezőgazdaság mozgatórugója volt mindaddig, amíg az állandóan fejlődő technikai robbanás be nem következett. Az egyre több gép megjelenése háttérbe szorította a kétkezi, szakipari munkát. Kiváltotta az állalti és emberi munkavégzés korlátait is.

A lovak és emberek kapcsolata ősidőkbe nyúlik vissza, s vele együtt a patkolókovácsok léte is. Ez a szakma tradíció. A hagyomány technikái több évszázadon át, több millió ló patkolását ötvözi, ami döntően befolyásolja a lovak teljesítményének fokozását, használhatóságát, segíti a patás állatok komfortérzetét. Ritkaságnak számít ma már, ha valaki patkolókovács szakmát tanul, s azt megélhetési, pénzkeresési lehetőségeként használja. Magyarországon az ősi mesterséget már csak alig 150-en űzik. Nem volt így mindig. Egy-egy településen két-három kovács is dolgozott, amiből a családot el lehetett tartani. Környezetemben még vannak élő patkolókovácsok. Otthonukban meglátogattam őket. Igencsak eljárt az idő felettük. Életük kenyere javát már megették, de szívesen beszélnek a múltról.

Kókai András bácsit, a már 91. életévét megért embert a korombeliek még jól ismerik. Két utcára nyíló telken lévő háza sokaknak csak úgy egyszerűen Kókai sarok. Láthattuk munka közben, hogy fékezte meg segítőivel az ugrándozó pajkos paripát patkolás közben. Még ma is ott áll a műhely előtt a maga által gyártott kaloda, amibe a rakoncátlan lovakat befogták, hámba kötötték, leszorították, hogy baleset nélkül elvégezzék a munkát. Arra is emlékezhetünk, amint az udvaron díszelgett a csinos kis póniló vontatású gumikerekű kocsi, meg nagyobb árufuvarozó kocsi, amit maga tervezett, megalkotott és értékesített.

Kocsi javítás

Élete történetét ecseteli. Nagycsaládból származik. Apja cselédsorsú, lóhajtó fogattal rendelkező kovács volt, aki a „betevőt” az eszközeivel, munkájával kereste. Apai ágon 3-szor 2-es iker család is született. Első felesége meghalt, a második felesége egy gyermeket vitt a családba és még öt közös gyermek született. Név szerint egymás után sorolja a testvérei nevét. István, Józsi, Elek, Maris, Jani, Julis, Kati, Feri, ő maga András, Annus, Gabi, Bözsi.

1923-ban látta meg a napvilágot Erdélyben, Gizellafalván. Bánáton tanult 3 évig, majd a Temes megyei Rékásra került két évig segédnek. Katonaság idején a kolozsvári gyűjtőtáborból 4-en kerültek Magyarországra, 1944. január 21-én az Orosháza melletti Kardoskútra Nagy Juhász Vilmos 108-as tanyájára. 1945. március 8-án Mátraszőlősre vitte a sors, majd Újszászon unokatestvérénél, Bradács Antal hajlékában húzta meg magát. Kapusi Béla és testvére Kapusi Márton kovácsok mellett segéd volt. Később Bakó Sándor Széchenyi u. 4. szám alatti kovácshelyiségét bérelte. A vasúton túl a Csaba féle műhelyben is dolgozott. 1957-től egy darabig az Erkel Ferenc úti műhelyt is bérelte, később megvette. Közben párjával megismerkedett. Az Újszilvásról származó feleségével, Rózsika nénivel 1945. november 27-től élt boldog házasságban, 2010 márciusában hirtelen bekövetkezett haláláig. Mindig mellette volt, segítette munkáját. Két lányuk, Marika 1946-ban, Irénke 1950-ben született. Négy unokája és dédunokája is van már! 1954-től állami gazdaságban dolgozott, majd 1960-tól szintén Szászberken a tsz-ben.

A zagyvarékasi termelőszövetkezettel való egyesülés után hetente 3-3 napot dolgozott hol itt, hol ott a tsz műhelyeiben igény szerint egészen az 1983-ban történő nyugdíjazásáig. Mindent megcsinált, amit egy műhelyben el kell végezni. Elsősorban a lovak patáit tartotta rendben. A torzult, sérült, repedt, hibás paták javítása, formálása, szabályozása nagy gyakorlatot igényelt. A hideg vagy meleg patkolás, körmölés szakmunka. Jól értett hozzá. Szerette munkáját. Volt, amikor egy nap 42 patkót is felvert a 63 éves Csomor Pista bácsival. A kovácsolással kapcsolatos vasipari munka, javítások, ekék élezése, később már egy-egy mezőgazdasági géphez kapcsolódó kiegészítő elemek, láncboronák, fogacsok, speciális vasanyagok elkészítése sem fogott ki rajta. Egész dolgos életében ezt csinálta, még otthon másodállásában is! Gyártotta a patkókat, hogy legyen mindig előkészítve a sürgős munkához.

Patkolás

Egy időben a KIOSZ-nak (Kisiparosok Országos Szövetsége) is tagja volt. Szakmája elismeréséül Ezüst fokozatú kitüntetést is kapott. Szerszámait veszegette, gyűjtögette, de maga is sokat készített. Kellett a jó szerszám, amivel dolgozott. Tudását sokaknak átadta. Ipari tanulói is voltak. Megemlíti Herczeg János, Grósz János, Lakatos Mihály nevét. Segédei közül testvérét Feri bátyját, Szaszkó Árpádot emeli ki. Mindig csatlakoztak mellé erős „fogdmeg” legények, akik olykor a többemberes munkánál segítségére voltak. Lányai is olykor-olykor besegítettek a levegőfújtató kezelésében, amivel az izzó parazsat táplálták. Sokak emlékezhetnek rá, akik a 60-as években építkeztek! Nem volt olyan ház, ahol ácskapocs a házban ne lett volna beépítve. Az itt élő kovácsmesterek keze munkája által készített ácskapcsok tartják össze örök időkre a gerendák összedolgozását, erősítését. Abban az időben 2000 darabot is legyártott egy jánoshidai ács-kőműves mesternek, s boldogan mesélte és mutogatta a régi fotókat, róla és a szakmáról irt újságcikkeket. Ma már más építési technológia van. Nem kellenek a kapcsok. A tsz időszakában sokakkal dolgozott együtt: Rézműves József, Varga Feri, Kaló Misi, akikre szívesen emlékezik.

A Rézműves sarkon lakó Rézműves Józsi bácsi is jó ismerősöm, hiszen évekig egy autóbuszon utaztunk munkába Zagyvarékasra ki-ki a maga területére. ő sem fiatal már. Hajlott háta tanúskodik a nehéz élet terheinek viseléséről. 1931-ben született. Édesapja is patkolókovács volt. Tőle tanulta, örökölte az ősi szakmai fogásokat. Fiatalemberként mégis elvágyott máshova dolgozni. Budapesten a MÁV Vagonjavító műhelyben kezdett. Katonaság idején a híres Lampert fegyvergyárban dolgozott. Számtalan tanfolyamon képezte tudását. Kitanulta a tüzérségi fegyverzet csínját-bínját. A Kossuth Akadémián tüzértiszti iskolában ismereteit fegyverek, ágyúk területén csiszolta. Dolgozott a Gábor úti Nagy Szertárban, és Veszprém külső kerületén is. Családalapítás után gépállomáson, az újszászi tsz-ben, majd Zagyvarékason a tsz-ben 14 évet dolgozott.

Szinte levegő vétele nélkül mesél a múltról, a ló patkolásáról, lábápolásáról, miközben hozza a ma is nagy becsben tartott mesterlevelét. Büszke arra a dokumentumra, amit a műhelyébe is kifüggeszthetett. Az írás tanúsítja szakmáját, a kovácsolás mesterség űzését. Arról az időről mesél, amikor még a gulyára kihajtották a teheneket. A szilárd burkolatú utak tönkretették a patás állatok lábait. Sokszor lesántultak. A magánházaknál rendszeresen ápolták a falu szinten 300-400 db hasított körmű állatok lábait, de a tsz-ben levő 7-900 állatnak is segíteni kellett. Volt, amikor a szaruval benőtt köröm kinyesésével, vagy fél patkó ráhelyezésével, gumi alábéleléssel egyenlítették ki a láb egyenes tartását, oldották fájdalmát. A patkókat maga készítette egyedileg lábra szabva, de patkószöget már az ő idejében vette, vásárolni lehetett. Télen a hegyes végűt, nyáron a négyszögletes fejű lapos szöget használták. Beszélgetésünk közben előkerült a műhely kulcsa, és kitárult az ajtó, amit kívülről évtizedeken át zárva láttunk. Józsi bácsi sorra mutogatta szerszámait és sorolta. Ez az üllő, ez meg itt a levegő fújtató, füst elvezető kémény, négyszögletes fúró, lábbal hajtható köszörű, többféle kalapács, gömbölyítő, ráverő, formázó. A legnagyobb ráverő kalapács megtartva is nehéz, nemhogy dolgozni vele! Reszelők, lukasztók, vésők, formázó stekli, gömbölyű forma, patkoló bak... Sorra mind egy-egy legenda.

Egyik patkolókovács sem dolgozik évek óta. Nincs rá kereslet, mert a gépek..., meg már megöregedtünk.... nincs olyan utód, aki szívesen vitte volna tovább a szakmát – keseregtek. Nem divat már ez a szakma, az úri társadalom a lovat már csak passziónak, sportnak használja. Házaknál meg elvétve van patás állat, szarvasmarha, kecske, birka, amit körmölni kell időnként. Nincs már gulya, nincs már semmi, így munka sem – konstatálják.

Egy korszak lezárult. Más világ van. A régiek elmúlnak, újjá lesz minden. Hajdanán az ősi szakma szükséges és elismert szakma volt. Most már csak történelem. Megmásíthatatlan emlék, emlékezés. Mégis...

...olyan jó, hogy vannak még közöttünk olyan emberek, akik több mint egy emberöltőt már megéltek. ők tudnak igazán hitelesen mesélni a múlt emlékeiről. Képesek felidézni életük történését. Emlékezéseik által emberi sorsokat tudnak élővé tenni számunkra.

Köszönjük a két mesternek, hogy megosztották velünk a múltba tűnő szakma felelevenítését. Jó egészséget PAKOLÓKOVÁCSOK!

Krassóiné Gyüre Rozália Margit

Rézműves Józsi bácsi saját készítésű "szögletes" fúrója
(Fotó: Krassóiné Gyüre Rozália)

Rézműves Józsi bácsi műhelyében mutatja a levegő fújtatót
(Fotó: Krassóiné Gyüre Rozália)

Rézműves József díszes mesterlevele
(Fotó: Krassóiné Gyüre Rozália)

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2015. március 04. (szerda) 00:09

Találat: 1369

A Város Napja alkalmából, 2004. 09. 28-án „Újszász a mi városunk” címmel megjelent egy füzetecske. A kiadvány érdekes írásokat, interjúkat, beszélgetéseket, Újszászról készült fotókat tartalmaz.

Nos, ebben a számomra érdekesnek tartott kiadványban találtam rá (7. oldalon) „SB” aláírással egy dr. Göblyös Anikóval készített fényképes interjúra, amely „A lokálpatrióta gyógyszerész – A gólyák számtartója” címmel jelent meg.

Amikor elolvastam a cikket, megfogalmazódott bennem, hogy egyszer dr. Göblyös Anikóval elbeszélgetek. Közel 10 év elteltével időszerűnek tartom, hogy néhány kérdéssel megkeressem, és a beszélgetést az Újszászi Híradó olvasóival megosszam.

Mielőtt azonban továbbmennék, megköszönöm Anikó édesanyjának, hogy készségesen hozzásegített a lányával való internetes kapcsolatfelvételhez.

Dr. Göblyös Anikó, az internetes megkeresésem elől nem zárkózott el. Így hát éltem a lehetőséggel. Az alábbi kérdésekre kértem szíves válaszát:

VF: Kérem, árulja el születési adatait:

GA: A szolnoki MÁV Kórházban születtem 1973. 08. 05-én.

VF: Tanulmányai felől érdeklődhetem?

GA: A Vörösmarty Mihály Általános Iskolát (1979-1987) és a középiskolát (1987-1991) Újszászon végeztem. Érettségi után a Szegedi Orvostudományi Egyetem Gyógyszerésztudományi Karán (1992-1997) gyógyszerész, illetve angol-magyar szakfordító diplomát szereztem. A Szegedi Tudományegyetem Gyógyszerkémiai Intézetében (1997-2001) PhD hallgató voltam. Témám a „Biológiailag aktív vegyületek kémiája” volt. 2000-2004 között szakgyógyszerész képzésben (gyógyszerkémia) vettem részt.

VF: Hollandiában is dolgozott. Jók az értesüléseim?

GA: A „Posztdoktori Program” keretében (2002-2004) a 118 ezer lakosú hollandiai Leideni Egyetem Gyógyszerkémiai Intézetében Marie Curie ösztöndíjas voltam.

A Marie Curie ösztöndíjak a legátfogóbb és legelismertebb támogatást nyújtják kezdő és gyakorlottabb kutatóknak a külföldi kutatáshoz, tanulmányokhoz, nemzetközi tapasztalatcseréhez. Többféle ösztöndíjprogram közül lehet választani a szerint, melyik illik legjobban az egyén kutatási projektéhez.A munka során a kommunikáció angol illetve holland nyelven folyik.

A Göblyös szülők kislányukkal, Anikóval

VF: Avasson be hollandiai élményeibe, tudományos munkásságába, illetve olaszországi előadásaiba, az előadások témaköreibe!

GA: Visszagondolva, nagyon érdekes volt Hollandiában a posztdoktori munka. Olyan érzésem volt, minden megy magától. A szervezettség magas szintje azt a benyomást keltette bennem, mintha Hollandiában a jövőbe csöppentem volna. A kollégák is nyitottabbak voltak egymás szakmai problémái iránt. Érezni lehetett az igazi csapatszellemet.

Munkámból kilenc tudományos közlemény (szabadalom is) került publikálásra, három tudományos poszter előadásom három konferencián lett közzé téve. A publikációk címe nem sokat mond egy kémiában, gyógyszerészetben kevésbé járatos embernek. Tudományos munkám az adenozin receptorok kutatása volt. Ez nagyon röviden annyit jelent, hogy a receptor, mely fehérje típusú vegyület, egy bizonyos (általában kisméretű) molekulával kötést hoz létre. Így a megváltozott alakú térbeli komplexum a környezetben más változásokat is okoz (például: megnyit egy ioncsatornát a sejthártyán). Munkám során olyan típusú vegyületeket szintetizáltam, amik az adenozin kötődését elősegítik, vagy épp gátolják az adenozin receptorhoz. Elsődleges hatásukat is én magam teszteltem a receptorokon.

Nagy élmény volt az olaszországi konferencia Camerinoban, mely lehetőséget nyújtott a receptor kutatást végző kollégákkal történő személyes találkozásra, akiket addig csak publikációik szerzőjeként ismertem. A konferenciát az előadások mellett a híres olasz vendéglátás is színesítette.

VF: Szabad érdeklődnöm az újszászi gyógyszertárban töltött élményeiről?

GA: Születésem óta bejáratos voltam az újszászi gyógyszertárba, hiszen édesanyám több mint negyven éve ott dolgozik gyógyszerkiadó szakasszisztensként. Gyermekkoromban nagyon sokszor ott tartózkodtam. Játékos feladatokat kaptam: port kellett osztanom (persze nem a betegek részére), vagy kúpot csomagolni segítettem. Az egyetemen egy kis porosztás számomra könnyű feladat volt, míg sokaknak gondot jelentett. Máskor az volt a feladatom, íz alapján ismerjem fel a gyógyszer alapanyagokat. A gyógyszeranalízis, mint tantárgy is nagyon mókás volt számomra, mert egy-egy anyagot 2-3 percen belül be tudtam azonosítani. Az oktató megkérdezte, hogy miért nem dolgozom? Mondtam: „már rég elkészültem”. Ilyen élményeim fűződnek a gyógyszertárhoz. Egyébként az egyetem évei alatt is dolgoztam a gyógyszertárban a nyári gyakorlatok során.

A gyógyszertár vezetője 2004. augusztustól 2005 márciusáig voltam. Az addig ott dolgozó gyógyszerész tragikus hirtelenséggel bekövetkező halála miatt vállaltam el a gyógyszertár vezetését.

VF: A bevezetőben említett kis füzetecskében, „Újszász a mi városunk” címmel olvastam: „Mindig Újszászra szerettem volna visszajönni.” Mi vezette, hogy elhagyja Újszászt, és újra Hollandiába távozzon? Hollandiában hol telepedett le?

GA: Igazság szerint nem hagytam el Újszászt, inkább európai polgárnak vallom magam. Férjemmel 17 éve ismerjük egymást, a Balatonon találtunk egymásra. Fred is ugyanabban a hotelben szállt meg, mint én és édesanyám. Férjem és én is természetesen nagyon szeretünk Újszászon tartózkodni, baráti társaságunk nagyon kellemes, többek között a szomszédokkal folytatott beszélgetéseket, kedvességüket és segítőkészségüket nagyra értékelem. Az elsődleges motiváció arra, hogy Hollandiába költözzek nem az volt, hogy ott évtizedek óta madármonitorozás folyik. Viszont fanatikus madarászokkal ismerkedtem meg, akik képesek 100 km-t is autóval megtenni, ha meghallják, hogy ott egy ritka madár látható. Egymást riasztják a madarászok ilyen esetben.

VF: Említette férjét, kislányát. Szabad érdeklődnöm a családjáról?

GA: Férjemmel 2010. 04. 23-án házasodtunk össze a hollandiai 100 ezer lakosú Zoetermeerben, amely Amszterdam fővárostól mindössze 51 km-re, Rotterdamtól 18 km-re van. Itt is telepedtünk le. Házasságkötésünk utáni nevem: Dr. Baven-Göblyös Anikó. (Mint érdekességet említem, esküvőnk előtt pár nappal tört ki az izlandi vulkán. Édesanyámmal nem tudtunk utazni, ugyanis a légi közlekedés megbénult. Fred, mint romantikus vőlegény, a menyasszonyáért 3500 km-t tett meg autóval, így jöhetett létre az esküvő.) Férjem: Alfred L. Baven, holland állampolgár. Több mint negyven éve dolgozik a Holland KSH-nál. Hobbija: magyar és holland bankjegyek gyűjtése. Kislányunk Anna Júlia Helena Baven, Zoetermeerben született, 2012. 10. 09-én. (Kérdezhetné, miért adtunk három nevet kislányunknak. Nagymamámnak, valamint Fred nagymamájának neve is Anna, édesanyám Julianna, innen a Júlia, Fred édesanyjának neve pedig Helena.)

Anikó, Fred és kislányuk Anna

VF: Tiszteletreméltó tanulmányait figyelembe véve, árulja el, mivel foglalkozik Hollandiában?

GA: A leideni kórház gyógyszertárában dolgozom projekt gyógyszerészként. (Leiden Hágától nem messze helyezkedik el, egyetemi város. A város címerében két kulcs keresztezi egymást. Ez azért érdekes, mert egy kulcs épp úgy illeszkedik a zárba, mint az agonisták, antagonisták (receptorhoz kötődő molekulák) a receptor kötő helyébe. Ezt a tudományos előadásokon példaként emlegetik.) Gyógyszerfejlesztéssel kapcsolatos munkát végzek.

Jelenleg antibiotikum hatással rendelkező, új, peptid típusú vegyületek felhasználásával fejlesztünk külsőleges gyógyszerformákat (krém, kenőcs, gél stb.) az ekcémás bőr bakteriális felülfertőződésének kezelésére. Azért is nagy jelentőségű ez, mert egyre több forgalomban lévő antibiotikum iránt mutatnak a baktériumok rezisztenciát. Ez azt jelenti, hogy az adott antibiotikum nem hatásos többé. A mi munkánk során az ún. MRSA: meticillin rezisztens S. Aureus baktérium a célpont.

VF: Mint lokálpatrióta, tervezi-e, hogy egyszer visszatér Újszászra, és ott praktizál?

GA: Szeretnénk Magyarországra települni. Pontosan még nem tudjuk hová, ez attól is függ, hogy hol találok munkát.

VF: Úgy tudom, általános- és középiskolás korában több természetvédelmi vetélkedőn, természetbeni táborban vett részt. Kérem, mondjon ezekről néhány gondolatot.

GA: A természet szeretetét szüleimtől, nagyszüleimtől sajátítottam el. Ebben a rengeteg családi kirándulás, nyaralás, kerékpározás sokat segített. Nagyszüleimnek nagy kertje volt, ott mindig történt valami. Találtunk sünfészket, máskor hatalmas siklót a szőlőtőkére tekeredve. Nagyapámmal sokszor mentünk a Zagyvára horgászni, és közben élveztük a táj madarainak énekét, a békák brekegését. 1991-től végzek gólyaszámlálást Újszász, Zagyvarékas és Szászberek területén, hány gólyafióka kelt, ill. pusztult el. Sokszor sikerül kideríteni a pusztulás okát is. Ezekről az adatokról jelentést teszek a Madártani Egyesület felé. Évekre visszamenőleg vannak adataim a három település fehér gólya állományáról.

Általános iskolában, gimnáziumban valóban természetvédelmi vetélkedőkön vettem részt, többször volt a nyereményem természetvédelmi tábor. Talán az egyik legemlékezetesebb a püspökladányi táborozás volt. A Hortobágy madár-, hal-, és növényvilágát ismerhettük meg kiváló szakemberek vezetésével.

Nagymamám segítségével nyertem mezőgazdasági versenyt is a régi kisparaszti gazdálkodás módszereiről. A nagymamámnak volt ebben tapasztalata, hiszen szüleinek földje volt, és azon gazdálkodtak. A pályázat témája az volt: hogyan hasznosítottak a gazdaságokban mindent, ami manapság hulladéknak minősül. Ennek a versenynek a nyereménye egy gödöllői táborozás volt, aminek keretében a modern gazdálkodásba pillanthattunk be, megtanultuk, hogyan készül a joghurt, hogyan tartják a jószágokat bio gazdaságokban.

VF: Madárkutató hírében áll. Szabad érdeklődni, mióta tagja a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületnek, mióta vesz részt a Mindennapi Madaraink Monitoringja Programban? Ugyanis olvastam, hogy Magyarországon a beküldő felmérők között is szerepelt.

GA: A madárkutató címet túlzásnak tartom, hiszen nem vagyok biológus. Viszont valóban évek óta végzek monitorozást Újszászon. A Tápió patak és a Csíkos külterület környékén van egy 2x2 km2-es terület, ahol évente kétszer, januárban és május-júniusban végzek felmérést. 15 ponton kell megfigyelni, hogy öt perc alatt milyen és mennyi madarat látok 50, ill. 100 m-en belül, esetleg melyik madár hangját hallom. Néha édesanyámmal, néha Freddel együtt végezzük a felmérést. Mindennapi Madaraink Monitoringja Programban a beküldő felmérők között 1991-2010 években szerepeltem, amely Magyarország nyilvántartásában is jegyzett.Remélem később Anna kislányunk is szeretni fogja a természetet, a madarak megfigyelését. Kíváncsian várjuk, mi lesz az érdeklődési köre.

VF: Mit jelent a madárvilág az életében?

GA: Ez a hobbim. Nagyon szeretek a természetben lenni, kellemes élmény látni, meghallani egy madarat és felismerni. Hollandiában is sokfelé kirándulunk férjemmel. Szinte nincs olyan provinciája az országnak, ahol ne jártunk volna. A távcsövemet soha nem hagyom otthon. A tengerparton, a tavak környékén sok olyan madarat láttam, amit Magyarországon nem. Külön érdekes a madarak viselkedése a városokban, de erről regényt lehetne íni. Megemlítem, hogy hobbim között szerepel a patikaedények gyűjtése, a kerékpározás, a kirándulás és az úszás is.

VF: Kérem, mutassa be szüleit.

GA: Édesapám Göblyös Imre, 1951. 07. 01-jén született Újszászon egy kilenc gyermekes család nyolcadik gyermekeként. Mozdonyvezetőként dolgozott, a szomszédos országokba is volt hivatali útlevele. Munkáját nagyon szerette, ha egy balesetet sikerült elkerülnie, arra nagyon büszke volt. Szívesen dolgozott szobafestőként is, viszont csak szűk családi és baráti körben. Az első szakmája, amit megszerzett: szobafestő. Hobbiként híres olajfestményekről készített másolatokat, és sokat barkácsolt. Többek között babaágyat is készített a babáimnak kiskoromban. 1995-ben halt meg tragikus hirtelenséggel. Édesanyám Göblyös Imréné, Hajdú Julianna (Pucika) 1950. 06. 01-jén látta meg a napvilágot szintén Újszászon. A gimnázium elvégzése után gyógyszertári asszisztensnek tanult Budapesten. Később pedig Sopronban elvégezte a gyógyszerkiadó szakasszisztens képzést, valamint a gyógyászati segédeszköz forgalmazó tanfolyam kapcsán felsőfokú képesítést is szerzett. Az újszászi gyógyszertárban helyezkedett el, ahol a mai napig dolgozik, most már nyugdíjasként. Nagyon szereti a munkáját, nagy szakértelemmel végzi. Sokszor beszélünk meg szakmai kérdéseket. Az egyetem alatt többször együtt tanultunk. Nagy öröm számára, ha a betegeknek hasznos tanácsot ad és hálás visszajelzéseket kap.

Közös hobbink a kerékpározás, kirándulás és az úszás, a szolnoki tiszaligeti termálfürdő rendszeres látogatása.

Varga Ferenc
Újszász díszpolgára

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2015. március 04. (szerda) 00:09

Találat: 1211

Mária Terézia 1767-ben úrbéri rendeletében szabályozta a jobbágytelkek védelmét és célja volt a földesúri követelések kereteinek megállapítása. A végrehajtást a jobbágytelkek felmérése előzte meg: bemondás alapján kilenc kérdőpontra adott válaszokat jegyzőkönyveztek, összeírták az úrbéreseket és földjeiket, a szőlőket és az irtásokat. Ennek alapján vezették be az egységes urbáriumot, melyet a települések lakóinak anyanyelvén nyomtatva, a rájuk vonatkozó új szolgáltatási normákkal megkaptak. Az urbárium leírja a földesúr, a jobbágyok, a zsellérek nevét, a belső telkek kiterjedését (amit egységesen 2 pozsonyi mérőben, azaz 1100–1300 ölben határoztak meg), az évi szolgáltatások mennyiségét és összetételét. Az újszászi adatok annyiban is fontosak a település történetében, hogy első alkalommal számol be név szerint is az itt élő emberekről. A közölt részletekben megtartottuk a régies írásmódot, néhány korabeli kifejezés magyarázatát a cikk végén írtuk le.

„Újszászi helyiségnek URBAROMA Mellynek Földes Ura Méltóságos Báró Orczy Lőrincz Úr és Nagysága.” 1770. április 22.

Báró Orczy Lőrinc Újszász egyetlen birtokosa.

Telek: 11; Hold: 491; jobbágy: 13; zsellér: 4; Házatlan: nincs;

Zsellérek

* Varga Márton és Bakó Mihály 1774-ben, szintén ők, továbbá Szabó György és Nagy István 1776-ban nyilatkoztak egy okmányon, miszerint az úrbérrendezéssel kapcsolatban nincs panaszuk az urasággal szemben. Mindkét dokumentumon megtaláljuk Újszász község első pecsétlenyomatát.

Magyarázat a táblázathoz:

„Jobbágy Helynek Belső/Külső Mivolta”
1 Jobbágy helynek minémősége (Jobbágytelek)
2 Pozsonyi mérőre való (2 véka, azaz 61,5 liter szemes termény; földterületként 600 négyszögöl)
3 Szántó Föld, Hold
4 Rét, Embert Vágó (Az úrbéri rendelet értelmezésében 1 hold, egyébként akkora terület, melyet egy ember egy nap alatt kaszált le.)

„Esztendőbéli Szolgálot avagy Robot”
5 Marhás Robot (nap) A robotot a jobbágy saját állatával, szekerével, boronájával és ekéjével volt köteles végrehajtani.
6 Vagy E Helett kézi Szolgálot (nap)

Adózások
7 Kilenczed Egységesen természetben váltható meg.
8 Esztendő béli Arenda A jobbágy és zsellér bérelte a telkét egységesen évi 1 forintért.
Az adó felét Szent György napjáig (április 24.), másik felét Szent Mihály napjáig (szeptember 29.) kellett megfizetni.
9 Tűzre való Fa öly nincs kötelezettség
10 Fonyás Funt.juh gyapjából, illetve növényi rostból készített fonal;
1 font = 56 dkg
11 Ki fözött Vay icze 1 icce = 8,5 dl
12 Kappany darab
13 Csérke darab
14 Tojás darab

A jobbágynak joga volt Szent Mihály napjától karácsonyig borát árulni saját hasznára. Állatait kihajthatta az uraságéval közös legelőre, közös megegyezéssel a robotot pénzben válthatta meg.

Az urbáriumok ismert adatait összesítve Báró Orczy Lőrinc Abaúj-, Borsod-, Heves-, Kishont-, Nógrád-, Pest-Pilis-Solt-Kiskun-, Somogy- és Zemplén vármegyékben 55 birtokrésszel rendelkezett. Ezek között a legjelentősebb, s vélhetően a legjövedelmezőbb Tarnaörs, Újszász, (Solt)Vadkert és (Rákos)Keresztúr volt.

78 esztendő elmúltával, az 1848. IX. törvénycikk rendelése szerint „Az urbér és azt pótló szerződések alapján eddig gyakorlatban volt szolgálatok (robot), dézma és pénzbeli fizetések, e törvény kihirdetésétől fogva örökösen megszüntetnek.”

Jánoska Antal

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2015. március 04. (szerda) 00:09

Találat: 1647

Ismeretségünk nem mai keletű. Az utóbbi évtizedben Újszászon majdnem minden kiemelkedő rendezvényen találkoztunk. Külön is kiemelem az évente megrendezett Újszász Város Napját, ahol szinte kerestük egymást.

Kapcsolatunk eredménye, hogy Pánczél Jánosnak és kedves feleségének örömmel tettem eleget a Dózsa György úti családi otthonukba való meghívásra. Jól emlékszem, éppen abban az időszakban jelent meg Pánczél Jánosnak: „Fiaknak és unokáknak” címmel, az Open Art Invest Kft. kiadásában egy 100 oldalas könyve, amelyet dedikálva, az alábbi bejegyzéssel kaptam kézhez: ”Varga Ferencnek, városunk díszpolgárának baráti szeretettel és megbecsüléssel. Újszász, 2009. szept. 19. Pánczél János”

Pánczél János és felesége Szirbik Márta

Hamar elolvastam. Írásának stílusa, hangvétele több mint érdekes. Olyannyira különös, egyedi, hogy műfajilag nehéz besorolni. Lehetne ábrázoló prózai elbeszélő regény, családregény, egyéni hangvételű tanulmány, vagy éppen emlékirat (önéletírás). Végül is úgy gondolom: egy életutat, saját hangvételű életrajzot, visszatekintő időutazást, a korszellemet, értéktörténeteket is tükröző önvallomásról van szó. Olyan könyv, amit, ha kézbe vesz az ember, nem tudja letenni, amíg az utolsó betűig el nem olvassa. Minden túlzás nélkül, a könyv elolvasásakor olyan érzésem támadt, hogy egy beszélgetéshez most nem kell műgonddal felkészülnöm, mint mások esetében már nemegyszer megtettem. Nos, a fentiek előrebocsátásával ültünk le a 85 éves Pánczél Jánossal egy kis beszélgetésre, köszöntésére.

VF: Szabad érdeklődni, mikor születtél, milyen tanulmányokat végeztél?

PJ: Makón születtem 1928. 12. 18-án. Az elemi iskola 1-4. osztályát (1935-1939), a református polgári fiúiskolát (1939-1943), a Návay Lajos Kereskedelmi Középiskolát (1943-1947) szülővárosomban végeztem. (Makó abban az időben több mint 30 ezer lakosú járási székhely volt.) 1947-től 1952-ig a mezőgazdaságban dolgoztam. Közben német és angol nyelvet tanultam, széleskörű önképzésbe fogtam. Pedagógushiány lévén, 1952 szeptemberében felajánlották: ha kedvem van, jelentkezhetnék pedagógus pályára.

Jelentkeztem. Az oktatási osztályvezető látott bennem valami kurázsit, így mindjárt feladatot adott. Makóról kihelyezett a 21 km-re levő Nagylak-újtelepi Általános Iskolába azzal, hogy két hétig hospitáljak (órákat látogassak), és képezzem magam. Akkor bizottság előtt próbatanítást kell tartanom, és ha alkalmasnak találnak, megkötik velem a szerződést. A próbatanítást „kiválónak” minősítették. Mivel kereskedelmi érettségim volt, pedagógiai érettségit is tettem, így nyomban felvettek a Hódmezővásárhelyi Állami Tanítóképző Intézetbe levelező hallgatónak. Az 1952-1953. iskolai évben nappal az összevont 5-6. osztályt tanítottam, miközben éjszakánként szorgalmasan tanultam. 1953. augusztus végén megszereztem az általános iskolai tanítói oklevelet, s ettől kezdve pedagógusként dolgoztam. 1962-ben középfokú nyelvvizsgát tettem németből. Nyaranta Németországban a német nyelvtudásomat fejlesztettem.

VF: Úgy tudom, gyors- és gépírás mellett angolból egy nyári nemzetközi nyelviskolán, Londonban is továbbfejlesztetted nyelvtudásodat. Ez mennyire hasznosult tanári, illetve nemzetközi igeszolgálatodban?

PJ: 13 éves koromtól nagyon érdekelt a gyorsírás, ami egészen a computer feltalálásáig nagy súllyal bírt. Kezdetben tanfolyamokon, pedagógus koromban pedig versenyszerűen foglalkoztam vele. Először szakvizsgát tettem, majd később Budapestre jártam gyors- és gépírás tanári szak megszerzésére. Ezt 1967-ben sikerült elérnem.

Az angol nyelvtanulással újból intenzíven foglalkoztam. 1978 nyarán kimentem három hétre Londonba, ahol egy nemzetközi nyelviskolán angol nyelvtanárokkal társaloghattam. Ez nagyban segítette a nyelv elsajátítását. Ettől kezdve kezdtem angol Bibliát és könyveket olvasni. Mindig aktív, vállalkozó szellemű voltam. Szeged Idegenforgalmi Hivatala, mint vizsgázott idegenvezetőt alkalmazott a nyári szünetekben. A rendőrség, ügyészség, bíróság, termelőszövetkezet kérésére több esetben német tolmácsként működtem. A makói Városi Tanács és Városi Múzeum angol nyelvű levelezéseik lebonyolítására kért fel. Valójában a gimnázium vette a nyelvtudásom legnagyobb hasznát, ahol az utolsó 11 évben tanítottam. Előzőleg is tanítottam már ott óraadóként, a kereskedelmi középiskolában is egy osztályt végigvezettem a német tanításban, akik közel kitűnő átlageredménnyel érettségiztek. A gimnáziumban pedig, amikor angol nyelvtanár hiány volt, az év eleji tantestületi értekezleten, engem meg sem kérdezve, az igazgató bejelentette, „János, te tudsz angolul, egy osztályt kapsz, készítsd fel, és érettségiztesd le őket!” Négyes átlageredménnyel érettségiztek. Ez volt egyébként az egész tanári pályám legemlékezetesebb, legmunkásabb éve, hiszen a saját, jelentős létszámú osztályomat is jó eredménnyel leérettségiztettem gép- és gyorsírásból. Egyébként pedig, ha valamelyik német vagy angol szakos tanár hiányzott, az esetek többségében engem küldtek helyettesítésre. Tudták, számíthatnak rám, az óra szakszerűen lesz megtartva. Sikeresen készítettem fel másokat is angol középfokú nyelvvizsgára.

Országos gépíróbajnok, máskor 2. helyezést elért versenyeredményeim, továbbá a rendszeresen írt pedagógiai szakcikkeim alapján, behívtak közvetlenül a minisztérium alá tartozó munkaközösségbe, ahol Makóról Budapestre járva, főosztályvezetőkből, szakfelügyelőkből, tankönyvírókból álló munkaközösségben tíz évig dolgoztam alkotó, jó légkörben. A gimnázium igazgatósága mindenben támogatott.

VF: Megtudhatjuk, mi az, ami egész életed irányvonalát, célját meghatározta?

PJ: 18 évesen, érettségi előtt, egy fontos döntést hoztam: elfogadtam Jézus Krisztust személyes megváltómnak, és hittel elhatároztam, hogy keresztyén emberként fogom leélni az életemet, a Bibliát, Isten parancsolatait véve alapul. Döntésem volt az is, csak olyan hölgyet veszek feleségül, aki szintén újjászületett keresztyén. Így történt. A nyelvtudásomat pedig Isten igéjének a hirdetésére erőteljesen felhasználtam.

Mintegy 50 évig, nagyjából 30-tól 80 éves koromig, iskolai szünetekben és nyugdíjazásom után is nagyon sokat utaztam. Meghívottként több európai országban angolul és németül, mindig áldással hirdettem a jó hírt, az evangéliumot. Két világkonferenciának is résztvevője voltam. Egyik (1975) a Budapesten megrendezett gyors– és gépírás világverseny és konferencia, ahol a német versenycsapat felügyelete volt a feladatom. A másik (1999) a Teljes Evangéliumi Üzletemberek Nemzetközi Szövetsége által Los-Angelesben (USA) szervezett világkonferencia volt. Ez a Nemzetközi Szövetség egy világméretű, 150 országra kiterjedő szervezet, amelynek már nyugdíjasan, 1997-től 2005-ig magyarországi titkára is voltam. Ilyen alapon kaptam kelet-közép- európai országok képviseletében meghívást a konferenciára. Erről a szervezetről röviden annyit: elsősorban üzletembereket, iparosokat, vállalkozókat fog egybe, akik többnyire éttermi vacsorákon építik ki megbízható kapcsolataikat, miközben hangsúlyosan hirdetik az evangéliumot.

München 2000. A teljes evangéliumi üzletemberek imaharcban

VF: Pályafutásod rendkívül gazdag, színes és érdekes. Látom, a foglalkozásaiddal kapcsolatban még van mondanivalód.

PJ: A foglalkozásomhoz összefoglalóként még annyit, hogy az 1952-től a nagylaki tanításom után, az 1955-56-os iskolaévtől 9 évig, azaz 1964-ig először egy, majd két tanerős Makó környéki külterületi iskolában tanítottunk feleségemmel. Az 1964-1965-ös évtől kineveztek az akkor még 11 tanyai iskolát magában foglaló Külterületi Általános Iskolák igazgatóhelyettesének.

Ebben a beosztásban öt évig dolgoztam. Az 1965-1966-os évtől kineveztek a makói gép- és gyorsíró iskola igazgatójának, s ezt a munkakört 9 évig töltöttem be.

Később a szakiskolát összevonták a gimnáziummal, így 1977. 09. 01-től, 11 éven át az 1988. 12. 01-ével történt nyugdíjazásomig, már csak a József Attila Gimnáziumban (Makó) tanítottam.

Az iskolai élettől egy ideig még ezután sem szakadtam el, mert az illetékes oktatási hatóságok többször felkértek gyors- és gépírás szakmai vizsgaelnöki, illetőleg érettségi elnöki feladatokra.

VF: Mikor kerültetek Újszászra, hogyan illeszkedtetek be a település életébe?

PJ: Újszászra 1999. 05. 01-én költöztünk családi kapcsolatunk révén, merthogy a legidősebb gyermekünk, Márta és a férje Rácz Lajos, itt és a körzetben szolgáló református lelkész házaspár. Az újszászi beilleszkedés pedig viszonylag könnyű volt, hiszen mind a négy gyermekünkkel, a legjobb kapcsolatunk lévén, már több mint 20 éve gyakran ide is ellátogattunk, a gyülekezetben is szolgáltunk, sokakat név szerint ismertünk. Feleségemmel együtt alázattal, a tiszteletet mindenkinek előlegezetten megadva építettük ki a kapcsolatainkat. Viszonzásul ezt a tiszteletet és megbecsülést vissza is kaptuk.

VF: Szüleidről eddig nem esett szó. Kérem, avassál be gyökereidbe.

PJ: A szüleim szorgalmas kisparasztok voltak, Makótól 14 km-re, 11 katasztrális hold földdel, egy öreg tanyával. Innen kezdtem 7 évesen a gróf Klebelsberg Kuno-féle tanyai iskolába járni, hogy megtanítsanak a palavesszővel palatáblán írni, számolni, és ha beesteledett, a petróleumlámpánál olvasni. Szüleimmel itt éltük át, főleg én, aki a ház körüli állatok miatt nem akartam elhagyni a tanyát, a háború borzalmait, 16 évesen. Előttem bombázták a felvonulási utat, s robbant fel az oroszok által aláaknázott úton a teherautóval vontatott magyar ágyú, tőlem alig 10 m-re a német nehéz tüzérség ontotta a tüzet. Valamivel később ellenséges vadászgép géppuskázott minden gyanúsat, s golyói elől alig érkeztem bemenekülni a hombárunk (gabonatárolónk) alá. Másnap hajnalban pedig, amikor ki akartam menekülni a tűzzónából, az orosz katonák meglátták futó alakomat, és golyózáport zúdítottak reám. Mindenfelől golyók süvítettek a fülem mellett. Már késő lett volna földre vetni magam, ha Isten természetfeletti hatalma meg nem őrzött volna a haláltól. Más ott történt sebesülésével, halálával is folytathatnám, de most nem ez a témánk.

VF: Mi a véleményed a családról, a patchwork családok növekvéséről?

PJ: Úgy mondanám, hogy a házasság egy férfi és egy nő életre szóló szeretetszövetsége. A Bibliában ezt Isten így határozta meg: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté”. (1Móz 2,24) Ez a szaporodás alapja. Manapság, a csonka vagy éppen patchwork családok jelentik sokak számára az együttélést, amely nem egy szülőpárról, közös gyermekeikről, hanem különböző családrészek „összeolvadásából” áll. Ezzel a családmodellel nem tudok azonosulni.

VF: Házasságodról, kedves feleségedről szabad érdeklődni?

PJ: Feleségemet, Szirbik Mártát – makói lévén – látásból középiskolás korától ismertem. ő a gimnáziumból a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre került, ahol két évet angol és német tanári szakon jó eredménnyel el is végzett. Akkor azonban – nyilván politikai meggondolásból – a vidéki egyetemeken az angol és német szakokat beszüntették. Így kényszerűségből szakot kellett változtatnia. A Szegedi Pedagógiai Főiskolára került, ahol magyar és ének szakos általános iskolai tanárként 1950-1951-ben végzett. Az angol nyelvi közös érdeklődési körünk révén kerültünk személyes kapcsolatba egymással, aminek a vége 1954. 02. 06-tól 57 évi legboldogabb házasság lett. Időközben ő is gép- és gyorsírás szakos második diplomát szerzett, és az 1977-1978. tanítási évtől a nyugdíjazásáig a Makói Kereskedelmi és Közgazdasági Szakközépiskolában tanított. Újszászon, főképpen idősek széles körében, nagy odaadással szolgált szavalatokkal, vigasztaló, hitet erősítő beszélgetésekkel. 2011 tavaszán pedig benne egy boldog, beteljesedett élet ért véget. Az újszászi temetőben nyugszik.

VF: Kitüntetéseidről, erkölcsi elismerésedről érdeklődhetek?

PJ: Isten, akiben mindig hittem, és parancsolatait igyekeztem megtartani, erőt és nagy munkabírást adott. Sajátos kitüntetésnek tartom, hogy négy gyermekes boldog családom van, akikre kiemelt figyelmet tudtam fordítani. Életutamból kitűnik, mindig a maximumot igyekeztem nyújtani. Már a gyerekkori disznópásztorkodásaim közben is állandón könyv volt a kezemben, s most 85 éves koromban is igyekszem hasznosan tölteni időmet. Aktív iskolai tevékenységem idején háromszor kaptam kitüntetést, miniszteri dicséretet a kiválónak minősített munkámért. Míg élek és erőm bírja, töretlenül szeretnék sokak javára, jó gyümölcsökkel szolgálni.

VF: Köszönöm a beszélgetést.

Varga Ferenc
Újszász díszpolgára

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2015. március 04. (szerda) 00:08

Találat: 1221

Idén január elején lebontásra került az 1920-as években épült volt kultúrház, majd az 1960-as évektől kisegítő iskola. Ez az épület 1945 előtt az elmondások szerint csendőrlaktanya volt.

A II. világháború után, mivel állami épület volt, kultúrház lett, de sok más funkcióit is betöltött.

Itt alakult meg 1945-ben a Magyar Kommunista Párt, de más szervezetek is használták (nőszövetség, ifjúsági szervezetek), de főleg táncmulatságok voltak benne.

1948-tól, amikor a Szociáldemokrata Párt és a Magyar Kommunista Párt egyesült, akkor is a kultúrát szolgálta, de akkoriban sokan úgy jártak oda, hogy „megyek a ’kompártba”.

A tanács, a tsz és egyéb szervezetek itt tartották gyűléseiket. Az ’50-es évektől már színielőadásokat tartottak amatőr színészekkel. Három-négy cigányzenekar is volt Újszászon, akik a ’60-as évekig zenét szolgáltattak. Ebben az épületben alakult meg a Szabó András által vezetett „Vidám együttes”, akik igen népszerűek lettek a fiatalok körében.

Több évig tánciskola célját is szolgálta Seres tanár úr vezetésével. Akkoriban Újszászon nemcsak ez az épület szolgálta a szórakozási lehetőségeket. Mivel Újszászon sok volt a kisiparos (kb. 50-60 család), volt helyiségük „Iparos kör” néven, ahol elsősorban az iparosok és családtagjaik szórakoztak.

De volt a vasút, a MÁV Járműjavító dolgozóinak is színpaddal rendelkező vasutas kör, ahol a vasutasok családtagjaikkal és a sportolók szórakoztak. A sportkör a „MÁV SE” nevet kapta, így az akkori labdarúgócsapat is itt szórakozott.

A kultúrházban pedig azok, akik a másik kettőbe nem mehettek be.

Tudomásom szerint a kultúrháznak kinevezett vezetője nem volt; tiszteletdíjas vezetők voltak, de mivel az épületben volt szolgálati lakás, az ott lakó gondnokok végezték a takarítást, biztosították a rendet, ők feleltek a berendezésekért.

A kultúrházat addig használták, amíg az új művelődési ház 1958-ban meg nem épült. Ezt követően kisegítő iskola lett Bajcsy úti iskola néven, egészen a 2006-2007-es tanévig.

Az új iskola bővítése, megépítése után csak raktárnak használták; az épület az enyészeté lett, egyre romosabbá, életveszélyessé vált, így a közel 100 éves épületet le kellett bontani.

A Bajcsy-Zs. úton a lakosság hozzászokott ehhez az öreg épülethez, de remélhető, hogy a helyén, azaz a város központjában elhelyezkedő szabaddá vált területen olyanok lesznek a körülmények, hogy hamarosan megkedveli a város lakossága.

Varga János
Erkel F. úti lakos

Bontás
(Fotó: Fehér János)

Színielőadás a "Kompárt"-ban. A képen Egyed Tibor és Szabó Béláné (archív felvétel)

A Bajcsy úti iskola
(Fotó: Fehér Judit)