Várostörténeti múzeum

A városnak nevezett szülőhelyem Újszász, vasúti csomópontnak számít. Hatvan felé ágazik a vasút, ami úgy igaz, hogy a Jászságba, Budapestre, Szolnokra és Hatvan felé mehet a vonat a sínen. Emlékezetem óta itt a Vasút utcában lakom. A növekedésemmel együtt párhuzamban, a vasút fejlődését is láttam. Gyerekkoromban nap mint nap néztem a kis gőzös „jaszit”, amint itt az állomás mellett „feneketlen” tartályába töltötték a vizet. Házunk előtti tolató vágányokon váltók segítségével pedig – mint a mesebeli THOMAS virgonckodott – járt körbe annak függvényeként, hogy melyik irányba tartott. Láttam a legismertebb hazai gyártású 424-es mozdonyt, amint a füstbe, gomolygó gőzbe burkolódzó vonat maga után húzta, vontatta nagy terhét.

A fotó l957 tavaszán készült a Szolnoki Fűtőház előtt. Tányérsapkában Szabó Lajos bácsi a 281. gyártmányszámú 424-es gőzmozdonyon

Újszászt a 80-as években úgy ismerték a környéken, hogy „az a helység, ahol minden második házban vasutas család él.” Így volt igaz. Ezek a vasparipák munkát, megélhetést adtak a családoknak. A technikai fejlődés nem állt meg. A gőzős mozdonyokat felváltották a dízel, majd villanymozdonyok.

Helyi vasúttörténet tekintetében már csak Szabó Lajos bácsi az, aki egyedüli élő legenda számomra. Életének nagy részét a MÁV-nak szánta, a családnak áldozta. Gőzmozdonyon dolgozott, annak a szerelmese volt. Szeretett, 281. számú 424-es gépéről készült fotót féltett kincsként őrzi ma is. Utolsó mohikánként tartom számon azt az embert, aki életében minden szolgálatra, minden körülmények közt, mindig készen állt.

2014. február 15-én lesz 100 éves. Meglátogattam, beszélgessek vele a múltról, lejegyezzem és közzé tegyem a tőle hallottakat.

Ismerősként kedvesen fogadott szobájában fia, Lajos társaságában. Ő szintén MÁV nyugdíjas. Kitüntetett főmozdonyvezető volt. Faggatóztam.

A 100 éves Szabó Lajos otthonában

– Hova, milyen családba született?

– Szegény családba születtem itt Újszászon. Abban a házban laktunk, ahol később Iparos kör lett. Anyám kereskedőféle volt, de fiatalon meghalt. Apám földműveléssel foglalkozott. Újra nősült, mostohához kerültem a szó szoros értelmében. Nem volt helyem a lakásban, csak az istállóban. Ott ettem, ott aludtam egy priccsen. Tíz évesen már dolgoztam. A családban 2 lány és 2 fiú volt, de már csak én élek!

– Azt gondoltam, hogy vasutas dinasztia a Szabó család, hiszen a fiai is vasutasok lettek. Lajos bácsi hogy került a vasúthoz? Milyen utakat járt be?

– Fiatalemberként napszámosi, alkalmi munkából éltem. Főképpen a határban mezőgazdasági munkát végeztem, de minden egyéb alkalmi munkát is vállaltam. Fiatal, erős, szorgalmas voltam. 1937-ben egy ismerős javaslatára szénhordóként foglalkoztattak a fejlődésben lévő vasútnál. Akkoriban csak gőzmozdonyok jártak a síneken! Ez afféle kipróbálás volt, mit tudok, mit birok. Egy év múlva állományba kerültem a Szolnoki Fűtőházhoz. ’39-40-ben a Délvidékre vetett a sors katonának. Asszonyom is követett. A katonai szolgálat alól felmentést kaptam, mert mozdonyfűtőnek neveztek ki. A háború ideje alatt belföldön teljesítettem szolgálatot. Utaztam Budapesttől kezdve Záhonyig, a Dunántúlon, mindenütt jártam, még Erdélyben is.

– Nem volt félelemérzete?

– A munkát végezni kellett. Egyszer légi veszélyt is átéltem. A fűtőháznál bombáztak. Egy repesz megsebesítette a lábam. Helyrejöttem. A vasút biztonságot, kiszámítható megélhetést nyújtott.

– Veszélyes munka a fűtői munka?

– A háború után a németek meg a románok is elvitték a személykocsikat nyugatra. Itt maradtak a teherkocsik. No, az volt a személyszállító vagon! Marhavagon. Azzal szállítottuk az embereket a munkába. Az újjáépítés megkezdődött, rengetegen utaztak a lépcsőn, de még a mozdonyfedő ponyváján is. Veszélyes volt. A fékezésnél meg! Minden gépnél más-más volt a fékrendszer. Mindegyik másképpen viselkedett. A gőzgépek nem veszélytelenek. Baleset-, tűz-, gőznyomás veszély mindig fennállt. Nagyon kellett figyelni mindenre, egymásra vigyázva.

– Melyik volt a kedvenc mozdonya?

– A GANZ MÁVAG gyártotta a 424-es gőzmozdonyt. 1924-1958-ig összesen 514 db-ot gyártottak, 365 db az országban maradt. 149 db külföldre került eladásra, hadisegélynek beszámítva. A miénk a 281. számú volt. Szívós László, Házi Imre (ők már nincsenek), meg én voltam rajta fűtőként. A 60-as években megjelentek a nagy teljesítményű dízelmozdonyok (Nohab, Szergej). A gőzmozdonyokat pedig a 80-as években folyamatosan kezdték leselejtezni, egészen a gőzvontatás 1984-es megszűnéséig. Most már csak egy pár látható belőlük az országban, az is kiállítási darabként. Szolnokon is van egy ilyen. Az M62-es úgynevezett „Szergej” mozdonyon dízelkezelő voltam 3-4 évig. Az én mozdonyom mégis az egykori magyar ipar büszkesége, a 424-es gőzmozdony! Kihívás volt számomra üzemeltetése. Állandóan tápláltuk. Megállás nélkül szenet lapátoltunk, gőzt fejlesztettünk. Hatalmas erőkifejtés eredményeként a vonat elindult. 90 km óránkénti sebesség volt az engedélyezett, de százon felül is ment. Ha a menetidőt tudtuk tartani, több fizetést kaptunk. Ezt „percdíj”-nak hívtuk. Teherszállításkor pedig a 2000 tonna súly feletti vontatás után „túlsúlyos” premizált pénzt is kaptunk. Jól kerestünk. Sokat voltunk távol családunktól, de biztos megélhetést adott számunkra a vasút.

– A család hogyan élte meg a sok szolgálatot, a távollétet?

– Feleségem Emerke, mindig mellettem volt. Segített. Mosott, vasalt, főzött, takarított. 5 családunk volt. Gyerekeket nevelt. Állandóan szolgálatban volt úgy, mint én. Neki is akkor csörgött az óra, amikor nekem. Fordába jártam, de sokszor külön értesítésre is mentem dolgozni. Közel négyszáz órákat dolgoztam havonta. Így volt pénz. Életünk során egyszer nem volt mellettem. Napközben a határban dolgoztunk. Elcsigázva, elfáradva tértünk haza. Éjjel szolgálatba kellett mennem. Mondtam anyának, hogy ébresszen fel, mert egy órakor menni kell váltani Budapestre. Az óra nem csörgött. ő is és én is elaludtunk. A mozdonyt Szolnokon elő kellett készíteni, fel kellett fűteni. Akkor ébredtem fel, amikor a szolnoki indulási időt mutatta az óra. Kollegám elvégezte a munkát helyettem, én meg Újszászon szálltam fel a vonatra. Így időben érkeztem a budapesti váltásra.

– Úgy ismerem, hogy családcentrikus és segítőkész Lajos bácsi.

– Összekerülésünkkor nem volt megtakarított pénzünk. A semmiből éltünk. A Szabó-féle kis boltosnál mindent hitelre, „kiskönyvre” vásároltunk. Az adósságtól nem tudtunk megszabadulni mindaddig, amíg el nem határoztam, hogy elég. Véget vetek az adósságnak! Mondtam az asszonynak, ha minden nap krumplit eszünk, akkor sem vehet semmit kiskönyvre. Minden áron szabadulni akartam a tehertől, és sikerült. Az adósság megfizetése után tiszta lappal indultunk, és soha többet nem vettünk fel hitelt. Mindent megtettem a családomért. Dolgoztam, többet vállaltam, gazdálkodtam, csak jó legyen mindenkinek. A nehéz időkben még Jászalsószentgyörgyre is átmentem gyalog 10 kg lisztért. Végül egy zsákkal kaptam. Vállamon hoztam haza végig a több mint hetven kilót, hogy legyen kitartásunk. Még másnak is adtunk belőle.

– Mikor ment nyugdíjba és mit tevékenykedett utána?

– 35 tengelyen töltött évvel 1969-ben mentem nyugdíjba a MÁV Szolnoki Fűtőházától. A fene majd megevett a tétlenségben! Azt mondtam ’70 tavaszán, ha ingyen is, de elmegyek valahova dolgozni. Éppen a Szanatóriumba kerestek vizsgázott fűtőt az intézmény üzemeltetésére. Rögtönk felvettek, és 20 évet aktívan dolgoztam itt helyben. A rendszerváltáskor a földemet visszakaptam. Traktort, ekét, gépeket vásároltam. 10 évig műveltük. 90 éves korom óta a föld megmunkálását szakemberre bíztam, bérbe adtam.

– Hogy éli meg napjait Lajos bácsi?

– Elégedett vagyok, csak az a baj, hogy elment a feleségem. Már nem olyan jó. Hiányzik. Itthon vagyok. Unalmas már minden. Hétköznap hozzák az ebédet, de szombaton mindig főzök magamnak úgy, hogy vasárnapra is jusson. Önellátó vagyok. Jó időben egy kicsit kint motoszkálok. Ma délelőtt is gereblyéztem a falevelet.

– Tegnap meg betonoszlopot vett ki a földből- vág közbe fia, Lajos.

– Nem fordítanám vissza az élet kerekét – folytatja. Jó volt a vasútnál dolgozni. Szerettem mozdonyfűtő lenni – nyugtázta teljes őszinteséggel. Csak egy kicsit rest az egyik fülem, a másik meg teljes süket…

Nézem. Még mindig olyannak látom, mint régen, akkor, amikor 30-40 éve megismertem. Szememben semmit sem változott. Ugyanolyan aranyos, kedves, beszédes most is. Kiegyensúlyozott. A ma már 100. életévéhez közelgő emberből sugárzik az energia, de látom rajta az élet küzdelmeit, megdicsőült napjait és fájdalmait is.

Az országban talán ő az egyedüli élő ember, az „utolsó mohikán”, aki a gőzmozdonyok világában a legtöbbet tapasztalt, és el tudja még mondani.

Köszönjük Lajos bácsi! Nagyon jó egészséget, áldott és békés karácsonyi ünnepeket, boldog új évet kívánok. Ígérem, születésnapján ismét eljövök. Köszönteni.

Szedelőzködés közben frissen kapott ismeretek által cikáztak fejemben a gondolatok. Sors, munka, élet, haladás, technika, család, lét összefüggésében a csodálatosan megteremtett ember…

Olyan jó, hogy vannak még közöttünk olyan emberek, akik több mint egy emberöltőt már megéltek. ők tudnak igazán hitelesen mesélni a múlt emlékeiről. Képesek felidézni életük történetét. Emlékezéseik által emberi sorsokat tudnak élővé tenni számunkra.

Krassóiné Gyüre Rozália Margit