Várostörténeti múzeum

Régóta őrzöm Újszász neves szülötteiről vezetett névtáramban Kovács Gábor újszászi születésű tanár nevét. Bizakodtam, egyszer majdcsak „rátalálok”. Csak annyit tudtam, vasutas szülők gyermekeként látta meg a napvilágot, és édesapja nevét örökölte.

Amikor az újszászi Városi Művelődési Ház és Könyvtárban „Szemelvények az újszászi vasutasok életéről” szóló helytörténeti füzetet Fehérné Szekeres Zsuzsanna, a kiadvány szerkesztője 2005. 07. 09-én bemutatta, ott voltam. Idős vasutasokkal beszélgetve kíváncsiskodtam, hogy Kovács Gábor vasúti dolgozóra emlékszik-e valaki. Nem jártam szerencsével, azaz a mindenben jól informált Nagy Elemér (Budapest, 1926. – Újszász, 2011.) MÁV nyugdíjas úgy emlékezett, mintha Kovács Gábor MÁV pályaőrkén dolgozott volna, és állítólag volt neki egy „tanító” fia.

Milyen a véletlen! A Karácsony Sándor Pedagógiai Egyesület részéről Kálmán Antalné, a Pedagógusok Arcképcsarnoka szerkesztőbizottság tagja arról tájékoztatott, hogy az Újszászi Híradóban (2007. december) olvasta a Rózsa Imre tanárról, iskolalapító igazgatóról szóló írásomat. A szerkesztőbizottság úgy ítéli, Rózsa Imre pedagógiai pályafutása példaértékű, helye van a Pedagógiai Egyesület által 2013-ban kiadásra kerülő Pedagógusok Arcképcsarnokában. Kérte, járuljak hozzá az arcképvázlat felhasználásához. Örömmel mondtam igent. A könyv bemutatója 2013. 10. 12-én volt a Hajdú-Bihar megyei Megyeházán, melyen nem tudtam részt venni, de dedikálva megkaptam a szép, ízléses 447 oldalas könyvet. Izgatottan lapoztam bele, és a 295-298. oldalon megtaláltam a Rózsa Imre fényképével illusztrált, gazdag pedagógiai életútjáról szóló írást. Dicséretes, hogy Kálmán Antal, nyugalmazott MÁV főtanácsos visszaemlékezésével is gazdagították Rózsa Imre kimagasló tevékenységét. A könyvben megjelent méltatás befejező része az írásomból vett alábbi idézettel zárul: „Rózsa Imre, az újszászi középiskola alapítója, első igazgatója, a közösségteremtés és a minőségi oktatás meglapozója. Egész lényével újszászi lett, felbecsülhetetlen érték, amit Újszászon, Újszászért és a jövő ifjúságáért tett.”

Természetesen tovább böngésztem a könyvet. Megállapítottam, hogy a 2002 óta évenként megjelent Pedagógusok Arcképcsarnokában összesen 1401 jeles pedagógus szerepel. A 2013. évi tizenkettedik kötetben 134 fő található a névtárban, ebből mindössze csak 9 fő Jász-Nagykun-Szolnok megyei születésű. Figyelemre méltó, hogy közöttük szerepel Kovács Gábor, újszászi származású középiskolai tanár, középiskola alapító igazgató.

Úgy gondoltam, helyes, ha az Újszászi Híradó jóvoltából közreadom Kovács Gáborról, a 210-211. oldalon olvasható méltató írást. Íme:

„Kovács Gábor (Újszász, 1931. június 24. – Debrecen, 2012. november 27.): középiskolai tanár, igazgató.

Újszászon született a család első gyermekeként. Édesapja, Kovács Gábor pályaőrként dolgozott, édesanyja, Nagy Mária a háztartást vezette. Tizenkét évvel fiatalabb húga akkor született, amikor a szülők fiukat a meleg családi otthontól távoli iskolába, a szatmárnémeti bentlakásos, két tannyelvű gimnáziumba íratták. A háború idején Szolnokra került, itt folytatta gimnáziumi tanulmányait.

A fegyverek elhallgatása után az iskolai élet újraindulásához tanárokra, tanítókra volt szükség. Ekkor érettségire épülő, egyéves tanítási gyakorlat után tanítói oklevelet kaptak a tanulók. Ezen időre esett Gábor tanulmánya a jászberényi tanítóképzőben. Gyakorló évét Kláratelepen, egy osztatlan tanyasi iskolában töltötte.

Kovács Gábor

Az oklevél megszerzése után felvételizett az ELTE matematika tanári szakára. A sikeres felvételi eredménye alapján a Debreceni Egyetemre nyert felvételt. Itt végzett 1955-ben matematika-fizika szakos tanárként.

Egyetemi gyakorló évében ismerkedett meg későbbi feleségével, Nagy Pálmával, akivel 1957-ben házasságot kötött, s aki egész életében hűséges segítőtársa volt mind a magánéletében, mind a pedagógiai pályáján.

Tanári munkáját a nyíregyházi Kossuth Lajos Gimnázium Kollégiumában kezdte, ahol 1957-től igazgatóhelyettesként dolgozott. 1959-től a debreceni Móra Ferenc Kollégium igazgatóhelyetteseként tevékenykedett. 1960-ban érkezett pályája meghatározó középiskolájába, a debreceni Mechwart András Gépipari Technikumba. Ettől kezdve élete összefonódott az iskolával. 1962-ben az intézmény helyettes igazgatója lett.

Egy évtizedet meghaladó igazgatóhelyettesi tevékenysége után, 1973-tól 18 éven át az iskola igazgatójaként viselhette gondját a rábízott közösségnek. Közel harminc esztendőt töltött iskolavezetői szolgálatban. Nagy idő ez, az éve számát tekintve a több mint százéves iskola létének közel egyharmada. De nagy idő ez az iskola emelkedésének vonulatában is. Közben fenntartók, oktatási-nevelési elvek, elvárások, szakmák változtak. Igazgató úr és segítőtársai odaadó munkája, lankadatlan utánjárása eredményeként épülhetett az iskola korszerűnek számító tornacsarnoka s a hozzá kapcsolódó több tantermet magába foglaló épületegyüttes. Hosszú küzdelem után újraindulhatott az iskolában a sok embernek kenyérkereső foglalkozást nyújtó technikusképzés. Az ennek nyomán megnövekedett tanulólétszám már a bővített épületben is szűkösen mozgott. Újabb igazgatói és munkatársi kezdeményezés következett, s a két híradásipari tagozat új épületbe költözhetett. Néhány év múlva az így indított kezdeményezés nyomán új iskola született Debrecenben, a mai Gábor Dénes Szakközépiskola. Bizony méltán emlékezünk úgy a Mechwartban igazgató úrra, mint építkező, iskolát alapító vezetőre.

Az oktatási reformok forgatagában, az iskolaépítés küzdelmei közepette mindig akart és tudott az emberre figyelni. Szerette a tanulókat, sokukat név szerint ismerte. Mindenkit ismerni akart. Munkatársaival, a nevelőtestület tagjaival közvetlen kapcsolatot alakított ki. Köztük, köztünk élt. A késő estébe hajló levelező órák szünetében gyakran betért a tanári szobába, s az egész napos zsongás, s ki tudja hány tárgyalás, megbeszélés után még mindig volt ereje felőlünk, a családunk, a gyerekek felől őszintén érdeklődni. Szerette, segítette, támogatta a fiatal tanárokat.

Munkatársaival

Miközben folyamatosan munkálkodott azon, hogy a rábízott iskola a tanulmányi eredménye alapján a legjobbak között lehessen, nagyon fontosnak tartotta az iskolai testnevelést is. Lelkesen támogatta a sportéletet. Aligha múlhatott el iskolai sportrendezvény az ő részvétele nélkül. Így – munkatársaival együtt – a kiváló országos szakmai tanulmányi versenyeredmények, az egyetemek, a vállalatok tanulókról alkotott elismerő véleménye mellett az iskola országos bajnok kézilabdacsapatának és kiváló iskola labdarúgócsapatának is örülhetett.

Közel harmincéves iskolavezetői tevékenysége alatt átélt sok előnyös és előnytelen oktatási reformot, profilváltást. Mindig arra törekedett, hogy az általa vezetett és féltett iskola közössége a lehető legelőnyösebb módon kerüljön ki a változások sodrásából.

Pályafutása nem volt kalandos, bár sorsszerű véletlenek és szerencsés fordulatok kísérték. Elégedett volt sorsával, sohasem volt elbizakodott, az önteltség távol állt tőle. Nem felejtette el, honnan indult, és hová jutott. A hasonló sorsú tanulókat és tanártársakat empátiával kezelte, segítette. Nem az elméleti kutatómunkája, hanem a gyakorlati tevékenysége emelte ki. Iskolaépítő, a modern oktatás irányába mutató szervezőmunkája és ezt a törekvést segíteni tudó munkatársak megnyerése, támogatók felkutatása tette őt elismertté. A mindig forráshiánnyal küzdő oktatási rendszerben is képes volt ily módon biztosítani a kor követelményeinek megfelelő műszaki képzést az iskolában.

Sikerült a nehéz években is megőrizni az iskola több évtizedes rangját, tekintélyét. Az iskolát elhagyó tanulók olyan tudással és műszaki ismeretekkel gazdagodtak tanulóéveik alatt, melyek továbbra is biztosították az intézmény helyét a város, a megye, sőt az ország műszaki középiskoláinak élvonalában.

1991-ben, 60 évesen vonult nyugdíjba. Nyugdíjas éveiben kis kertjét gondozta, unokáit nevelte. Ekkor több időt tölthetett családja körében. Büszke volt a családjára, különösen a fiára, Gáborra, aki folytatta a szülei hivatását, tanár lett. Szerette iskoláját. A Mechwart iránti érdeklődése ekkor is megmaradt. Amíg egészsége engedte, a ballagási, szalagavatói meghívásoknak örömmel tett eleget. Mindig őszinte érdeklődéssel látogatott vissza pályája meghatározó színpadára, s a nevelőtestület tagjai mindig szeretettel várták és fogadták őt.

2008-ban egészsége megromlott. Óriási akaraterővel próbált úrrá lenni betegségén. 2012. november 27-én halt meg.

Iskolája, a debreceni Mechwart András Gépipari és Informatikai Szakközépiskola, melynek fejlődéséért életpályájának meghatározó éveiben vezető-helyetteseként, majd vezetőként közel harminc éven át fáradozott, tisztelettel őrzi egykori igazgatója emlékét.

Kitüntetései az iskolaközösség sokrétű tevékenységi körének sikeres irányításához kötődtek:

• Honvédelmi Érdemérem ezüst és arany fokozata
• Gróf Esterházy Miksa Emlékérem
• Oktatásügy Kiváló Dolgozója
• Kiváló Tanár

A gazdag, nagy ívű pedagógusi pályafutásról szóló írást elolvasva, azonnal megfordult a fejemben, hogy Kovács Gábor újszászi kötődéséről, szüleiről, testvéréről jó volna többet tudni. Így hát a Pedagógusok Arcképcsarnoka szerkesztőbizottsága tagjának, Kálmán Antalnénak a segítségét kértem a tanár úr özvegyének felkutatásában. Sikerrel jártam, így jutottam el az Újszászon élő húgához, Máriához is. Kérdéseimre készséggel válaszoltak. Kovács Gábor özvegye Nagy Pálma (Debrecen, 1938.) kémia-fizika szakos nyugalmazott középiskolai tanárnő, még azt is kifejezésre juttatta hozzám írt levelében, hogy „Érdeklődése családunk iránt jól esik.” Megtudtam, hogy életközösségükből egyetlen gyermekük, Gábor fiuk, 1964-ben született. Tanulmányai időszakában jó tanuló, jó sportoló volt. A természettudományok iránti érdeklődése vezette a KLTE matematika – ábrázoló – számítástechnika tanári szakra. 1989-ben végzett. Jelenleg a KLTE Gyakorló Gimnáziumban matematika vezetőtanár. Módszertani előadásokat tart a „Tehetséges gondozás” projekt résztvevőjeként. Családi kötelékben él. Felesége is pedagógus. Két gyermekük van, Sára 22, Márton 19 éves. Egyetemen tanulnak.

Azt is megtudtam, hogy Kovács Gábor tanár úr szülei népes családból származnak. Apai ágon tizenheten, anyai ágon heten voltak testvérek. Idős Kovács Gábor (1905-1991), Budapest – Keleti vasútvonalon, az Újszász szomszédságában levő pokoltanyai MÁV Állomásnál pályamunkásként, majd 1955-től, Újszászra történő visszaköltözésükkel egy időben, Újszász - Pokoltanya 21. térköznél, mint MÁV pályaőr dolgozott. Felesége Nagy Mária (1908-1988) háztartásbeli volt. Mindketten Újszászon születtek. A tanár úr apai nagyszülei a Györgyey család által létesített pokoltanyai uradalmi központban éltek, dolgoztak, ahol többnyire mezőgazdasági termelés folyt. Édesapja is – a MÁV-hoz kerülése előtt – az uradalomban kezdte pályafutását.

Kovácsék tősgyökeres Újszásziak. Mindig is Újszászinak vallották magukat. Nem véletlen, hogy a tanár úr és Mária húga is az újszászi matrikulában szerepelnek.

A tanár úr az elemi iskolát szülőhelyén kezdte, de Szatmárnémetiben folytatta. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy szülei a jobb megélhetés reményében Újszászról Pokoltanyára költöztek, ahol gyermekük tanulási lehetőségét nem látták biztosítottnak.

Mivel a tanár úr édesapja a vasútnál szolgált, lehetőséget kapott, hogy gyermekük Szatmárnémetibe, két tannyelvű, bentlakásos vasúti nevelőintézetbe kerüljön. (Erdély észak-nyugati részén fekvő Szatmárnémeti 1940-1944 között ismét Magyarországhoz tartozott. Jelenleg Romániához tartozó város.) Az értelmetlen világháború következményként Gábor a tanintézetből elkerülve Szolnokon, a Verseghy Ferenc Gimnáziumban érettségizett. Ebben az időben többnyire ismerőseinél lakott, illetve Szolnok és Pokoltanya között vonattal ingázott.

A Pedagógusok Arcképcsarnokában olvasható, hogy Kovács tanár úr „Nem felejtette el, honnan indult, és hová jutott.” Feleségétől, húgától kapott információk alapján gyakran hazalátogatott, kezdetben egyedül, később családjával. Igaz szülői-gyermeki, illetve testvéri, rokoni kapcsolat volt közöttük.

Gábor és Mária testvérek Újszászon, a római katolikus Szent István templomban kötöttek házasságot; Gábor és Nagy Pálma 1957-ben, Mária és Molnár Károly pedig 1962-ben.

Azt is olvashatjuk a tanár úrról írt arcképcsarnokban, hogy: „Tizenkét évvel fiatalabb húga akkor született, amikor a szülők fiukat a meleg családi otthontól távoli iskolába… íratták.” Illendőnek tartom, hogy Máriáról, a fentieken túl, néhány gondolat írjak. Nos: Mária 1943. 04. 04.-én látott napvilágot. Általános iskola elvégzése után, 1961-ben érettségizett. Munkába állt. Az Újszászi ÁFÉSZ-nél helyezkedett el, majd a „Szabadság” Mg. Tsz-ben dolgozott főkönyvelő helyettesként. Munka mellett Számviteli Főiskolát végzett. 1998-ban ment nyugállományba, de utána még egyéni vállalkozóként dolgozott a tsz-ben. Családi kötelékben él szülőhelyén, a Deák Ferenc utcában. Férje a MÁV Vontatási Főnökségen dolgozott művezetőként nyugdíjazásáig (1997). Két lányuk: Ildikó és Anikó, a Nemzeti Adó- és Vámhivatalnál (NAV) dolgoznak. A Molnár családnak két lány és egy fiú unokájuk van. A lányok Angliában dolgoznak, a fiú még tanuló.

Mindkét család esetében növekedett a család életfája. Bizonyára a gyermekek és az unokák továbbviszik a Kovács, Nagy és Molnár család vérvonalát, stafétabotját. Mindannyian büszkék a tanár úrra, iskolaalapító igazgatóra.

Úgy vélem, Kovács Gábor tanár úr tudásával, szorgalmával, kitartásával, példamutatásával, méltán érdemelte ki, hogy Újszász lakossága emlékezzen és emlékeztessen eredményes pedagógusi munkásságára.

Varga Ferenc
Újszász díszpolgára