• várostörténet

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2020. október 12. (hétfő) 00:31

Találat: 421

A Budapesti Hírlap Tárcája

Rózsa Sándor.

IX. A haramiák

– A Budapesti Hírlap eredeti tárcája –

A bűn lejtőjén is vannak fokozatok, de megállapodás nincs. A szegény legény még nem betyár, a betyár még nem rabló, a rabló pedig még nem haramia. De a csavargóból könnyen betyár lesz, – a betyár hajlandó az erőszakra s a ki az első erőszakot, bár csak egy kínálkozó véletlen folytán, elkövette: az innen túl maga keresi fel áldozatát, sötét lelkű cimborákkal szövetkezik s bemázolja, vagy álarc alá rejti ábrázatát, mikor a védetlen polgár hajlékába erőszakosan betör. A ki ennyire süllyedt, az haramia.

Rózsa Sándor a negyvenes években még nem jutott idáig. Pusztai betyár és rabló volt, kinek otthona s tetteinek határa a puszta. A moholyi pénztár kirablása sem volt valódi haramia-cselekedet, mert hisz a község elöljárói maguk adták kézre a pénztárt s a rablók egyik cimborája éppen az az esküdt volt, kit a községházán színleg megkötöztek.

Ebből az életből a viszonyok változtával még lehetséges volt a menekülés; s hogy Rózsa Sándor tényleg menekülni is akart: azt ismételt kísérletei s 1849-ben folytatott életmódja eléggé bizonyítják. Az abszolutizmus azonban rossz néven vette a szabadságharcban való részvételét s midőn e miatt erőszakosan kiűzte a polgári társadalomból, egyszersmind oly helyzetbe juttatta, a melyben bő alkalma nyílt a gonosz élet folytatására.

A nép elnyomásának egyik átka, hogy az elnyomott nép az üldözött gonosztevők sorsát gyakran azonosítja az üldözött hazafiak sorsával. Sokkal inkább gyűlölik a zsarnokság bérszolgáit, mint a mennyire saját nyugalmukat és személyes biztosságukat szeretik. Ha tehát állást kelle foglalni az üldözött betyár s az üldöző zsandár között: úgy inkább az előbbi mellé csatlakoztak, semhogy saját, habár hímbe merült testvéreiket az idegen zsoldosoknak kiszolgáltassák.

Innen van az, hogy minél nagyobb a politikai elnyomatás, annál nagyobb tért hódít a gonoszok világa s hogy éppen ezért nálunk is sohasem burjánzóit fel annyira a rablóvilág, mint az ötvenes években, noha kétségtelen, hogy a rendőrség szervezése sohasem volt oly tökéletes, mint éppen akkor.

Rózsa Sándorral szemben is tehetetlen volt ez a rendőrség.

Ama végzetes éjjelen, mikor halált osztó lövések közt Tari Pál tanyájáról megugrott, eltűnt a föld sziliéről a számadó csikós s helyette ismét feltámadott a rablóvezér. A hely s az ember ugyanaz maradt, csupán a helyzet változott. Az alsóvárosi puszta, hol eddig lakása volt, most búvóhelyévé lett, – a tanyai házat boglya, a nappalt éjszaka, a világosságot sötétség váltotta fel. A sötétségben pedig újra feltalálta a régi cimborákat, újra kezébe vette a rablóvilág kormányzását s tovább folytatta ott, hol a szabadságharc előtt bevégezte.

Rózsa Jakab tanyája ismét a rablók gyűlőhelyévé lett, kikhez akkor már a vén tanyásgazda egyik fia, Rózsa József, is csatlakozott. Veszelka Imre és Tót Jóska ismét a vezér rendelkezésére állottak s működésük csakhamar érezhető volt a szomszédos területeken.

A félegyházi ismeretséget is felújította Rózsa Sándor. A Bánhidy és Szeleczky tanyákon gyakran mulatott, mikor a zsandárok rendes helyéről kizavarták, Rádi Jánosnál pedig mindig állomást tartott, mikor a rablott jószágot Pestmegye felső részéből a szegedi tanyákra szállították.

Kalandozásainak színtere e közben mindinkább kitágult, cimborái mindinkább szaporodtak. A pestmegyei, kunsági, Csongrád- és Csanád-megyei területeken felszaporodott futóbetyárok között alig volt olyan, a kivel egyszer-másszor, összeköttetésbe ne lépett volna. Legszorosabban csatlakozott hozzá Ballangó Pataki Mihály, a Kis bácsi néven ismert hírhedt rabló, majd Osznovis Pista, a ragyásképű betyár, kinek állandó búvóhelye a pusztapéteri csárda volt. A szép csárdásné vette őt pártfogásába, kunyhó alakú üreget készítvén a csárda udvarán összerakott kukoricaszár belsejében, melynek bejáró nyílását egy nagyobb kéve takarta el.

Ebben az időben tűntek fel Fazekas Dávid, a rettegett kun haramia, Gácsi Jóska, a kisteleki banda feje és Hudoba József, a legvérengzőbb rablók egyike, ki az akkor még vízzel körülvett szokoni réten egy nádasban tanyázott. Innen küldözte be csónakon eleségért Becsei tanyájára Krémikker Nagy Tóni és Zöldág Gyurka cimboráit, kik hűséges szolgálatában állottak. Hoduba csak ritkán érintkezett Rózsa Sándorral, mert ő is a maga kezére dolgozott, Fazekas és Gacsi azonban, s ezek révén Móró János, gyakrabban részt vettek rablókalandjaiban.

Ily elemek szövetségében most már egészen más képet öltött Rózsa Sándor rabló működése, mint a negyvenes években. A gulya és ménes s a juh- és disznónyájak megtizedelése még most is legszokottabb rablásuk maradt, de a rablott jószág értékesítése hosszabb időt igényelvén, mikor gyorsan akartak pénzhez jutni, kifosztották az utasokat, vagy betörtek a magánosok hajlékába is.

Az efféle rablást rendszerint éjjel, bemázolt ábrázattal követték el. Ezért a szegedi tanyásgazdák sem voltak azoktól megkímélve, bár Rózsa Sándor és a szegedi biztosok közt úgyszólván egyezség létezett az iránt, hogy a szegedi határban baj ne legyen, s hogy viszonzásul más területeken elkövetett rablásaiért ők sem üldözik a rablóvezért.

Ám ez az egyezséget nem egyszer megszegte Rózsa Sándor. Pusztai rablást ugyan nem követett el a szegedi területen, de másnemű rablásokban, melyeket cimborái terveztek, neki is része volt.

Már az ötvenes évek elején nagy megdöbbenést keltett idősb Papdi József kirablása. A fegyveres rablók farsang utolján éjfélkor törtek be Papdi tanyájára, hol az vejével és leányával lakott. A háznépet megkötözték, Öreg Papdi Józsefet pedig a gerendára akasztva kínozták, míg összes értékét, mely 600 váltós 50 ezüstforintból állott, elő nem adta.

A szegedi várban kisült, hogy ezt a rablást Papdi József fia rendezte és Rózsa Sándor vezényelte, elkövetésében pedig Rózsa József, Técsla Mihály, Balogh Fuvar Márton, Zöldág János és Lugossy István vettek részt.

Hasonló rablás volt az, melyet 1854-ben Tandari János tanyáján elkövettek. Ezt Hódik István tervezte, ki a moholyi pénztár kirablásának is főintézője volt. Részt vettek benne Rózsa Sándor, Veszelka Imre, Kis bácsi, Osznovits, Rózsa József, Bezdán János és Szeleczky János. A fegyveres rablók itt is súlyosan bántalmazták, puskákkal leverték, nyakán, orrán és halántékán késekkel megszurkálták a gazdát. Ez esetben azonban az összecsődült tanyai nép erélyes föllépése folytán, kik Rózsa Sándort fölismerték, megfutamodtak a rablók, mielőtt valamit magukhoz vettek volna.

Nagyobb sikerrel jártak Csányi István tücsökszéli tanyáján. Rózsa Sándor, Veszelka, Osznovits és Kis bácsi éjnek idején mentek oda. Ketten benyomultak a házba, Csányit megkötözték és súlyosan bántalmazták. Ezután 500 forint bankó, 60 frt ezüst és két fazékban összegyűjtött 100 frt rézpénzt vittek el tőle. A nagymennyiségű rézpénzt egyelőre elásták, később azonban fontszámra, mint régi rezet, eladták egy szegedi rézművesnek.

Az efféle rablásoknál Rózsa Sándor rendszerint künn maradt őrnek s innen osztotta parancsait. Nem szívesen vett részt a kirablott személy bántalmazásában, de arcát sem szerette bekormozni, vagy álarc alá rejteni, – e nélkül pedig könnyen felismerhették volna.

Ezért a szegedi tanyákon a felsoroltakon kívül nem is követett el hasonló rablást. Annál sűrűbben ismétlődtek rablókalandjai a szomszédos vagy messzebb fekvő területeken, hol cimborái a helyet kinézték s az alkalmat előkészítették.

Még 1851. évi április havában kirabolták Domsits Antal horgosi plébánost. Hódik István előzőleg elment a paphoz és fölkérte, hogy lelki üdvösségéért szolgáljon egy misét. Le is fizette a mise taksáját, de csak azért, hogy kinézhesse, hol tartja pénzét a plébános. Néhány nap múlva útra kelt a banda, melynek tagjai, a vezéren kívül, Rózsa Jakab, Veszelka, Osznovits, Hódik és Rágyi István voltak.

Rózsa Jakab a szőlők alatt maradt a lovakkal, a többiek éjjel a plébániára mentek. Csoroszlya-vassal kifeszítették a konyha ablakának keresztvasát s a támadt résen Rózsa Sándor harmadmagával behatolván, az álmából felriadt plébánost pénzének átadására hívta fel, míg másik társa a gazdasszonyt csitította le egy arculcsapással. Az elrablott pénzből mindegyikre száz forint jutott.

Ugyanazon évben Tupcsek Antal hantházi ispánt is meglátogatták. Október 12-én éjjel két fegyveres rabló jelent meg az ispán lakása előtt. Tupcsek a kutyaugatásra és a kapu döngetéseire puskát ragadott és a folyosóra lépett. Egy bemázolt képű rabló épp akkor lökte be a kaput, melyen a többiek is benyomultak.

– Add meg magad ! – akkor, becsületünkre, nem bántunk.

– Nem adom meg magam! – viszonzá keményen az ispán s lőni akart. E pillanatban azonban két lövés dördült feléje s ő combján és fején megsebesülve, összerogyott. A rablók most a szobába vitték, az ágyra vetették, szalmával letakarták. Egy fiatal rabló akkor botjával megütötte, melyet azonban Tupcsek megfogott.

– Majd meggyóntatlak! – rivalt rá a haramia s újra ütni akarta, de a többiek visszatartották.

Ez alatt Rózsa Sándor a kapuban ijesztésül lövöldözött. A többiek is csakhamar kijöttek, mert az ispánnál csak 40 forint készpénzt, egy puskát és egy pisztolyt találtak. Távozás előtt a szoba közepén egy szalmazsákra fektették, ezt mondván:

– úgy kell, miért nem adtad meg magad.

A banda tagjai ez esetben Veszelka, Osznovits, Kis bácsi, Harangozó István, Megyeri Ferenc és Katlan Nagy Antal voltak.

Még messzebb elkalandoztak Pestmegye felső része felé.

Egy ízben a tázlári úton támadtak meg egy egész kocsisort, melyen Szeged felé haladó vásárosok ültek. Az alkony már erős homályt bontott a tájra, midőn az út mellől négy lovas ugratott elő s durva káromlással táncoltatván lovaikat, az első kocsit körülfogták és megállították. Ezután leugrott lováról egy szálas fekete haramia s pisztolyát szegezve a kocsin ülőkre, pénzük előadására szólította föl. Így fosztotta ki, folyton lármázó és fenyegetődző cimboráinak fedezete alatt, az egész kocsisort.

A szálas haramia Fazekas Dávid, a többiek Rózsa Sándor, Veszelka és Osznovits voltak.

Más alkalommal a pesti útra jöttek fel Rózsa Sándor, Veszelka és Kis bácsi. Egy ispánt vártak Pestről, ki 60-80 darab marha árával volt visszatérendő. Ezúttal azonban csalódtak számításukban. A hajnal már reájuk hasadt s az ispán még mindig nem jött. Kárpótlásul, nehogy üres kézzel térjenek haza, a monostori pusztáról három marhát szakítottak ki.

Hasonló kirándulás volt az, melynek céljául egy üllői uraság kirablását tűzték ki. Fazekas Dáviddal élükön összesen heten keltek útra, de csak Szolnokig jutottak.

– Szolnok alá érve – igy adta elő Rózsa Sándor, – tanácskozni kezdettünk; s minthogy arra már sok ember járt s minden pillanatban gőzkocsival találkoztunk, attól tartottunk, hírünket viszik, s még ránk uszítják a megyét.

Útközben visszafelé két lovat fogtak fel s elvették egy utas ember szűrét.

De nemsokára újra meglátogatták e vidéket, ezúttal Vonnák Károly ujszászi plébános kirablását tűzvén ki czélul. 1852. október 5-én délután nyolc lovas ember vágtatott be a községbe. A falu népe künn volt a kukoricaföldön s maga a plébános is kukoricáját hordatta be. Már együtt is volt vagy harminc fosztó az istállóban, mikor a váratlan vendégek megjelentek. Kettő nyomban az istálló ajtó előtt termett.

– Aki megmoccan, halál fia! – rivallt az egyik rabló a fosztókra, mindketten feléjük szegezve pisztolyaikat.

A többiek a házi cselédséggel s a plébánossal bántak el. Egyik a kocsist, a másik a szakácsnőt szorította egy sarokba, mig nehányan a kilépő plébánost tuszkolták be a szobába. Ez rémülten engedelmeskedett, – kinyitotta saját és a templom pénztárát, melyekből a rablók több ezer forintot raktak tarisznyába.

Ezalatt a nép összecsődült s a vész jelzésére félreverték a harangokat. A nép azonban ekkor le volt fegyverezve, – s minthogy e mellett a férfilakosság nagy része a kukoricaföldeken volt: a rablók nyugodtan néztek farkasszemet a sokasággal. Lovaikra felpattanva, káromkodás és lövöldözés között vágtattak ki a faluból. Csak a jegyző intézett utánok egy elkésett lövést.

A banda tagjai Rózsa Sándor, Fazekas Dávid, Yeszelka, Osznovits, Kis bácsi, Rózsa József, Gacsi és Móró János voltak. Az osztozkodás Jákóhalmán egy telelő puszta-istállóban történt. Mindegyikre 502 forint jutott.

Még nagyobb elvetemültség volt az a rablás, melyet a következő év nyarán Návay Tamás és családja ellen Pencz Marczi és Rózsa Sándor vezénylete alatt elkövettek.

A földeáki puszta messze terjedő tiszai árvízben állott, midőn ott június 22-én déltájban bárom csolnakon 11 rabló jelent meg. A meglepett cselédséget beszorítván egy helyre s a házak és istállók elé egy-egy őrt állitván, Pencz Marci harmadmagával Návay Tamás ebédlőszobájába hatolt, mig Rózsa Sándor az udvaron és házak körül tartotta fenn a rendet.

Návayt a folyosóról, hová a zajra kilépett, visszatolták a szobába, miközben megragadták s kezeit és lábait összekötve, a földre fektették. Most embertelen kegyetlenség következett.

A rablók már minden értéket és pénzt zsákba raktak, de még az elásott arany és ezüst hollétét akarták tudni. Hiába erősíté Návay, hogy a mi nincs, azt nem adhatja elő. A vérengző haramiák egyik ütést a másik után mérték legnemesebb testrészeire. Végre, látva a sikertelenséget, átmentek a másik úri kastélyba özv. Návay Károlynéhoz.

Itt az első szobában megkötözték és földre fektették a gazdatisztet, a belső szobában pedig a ház remegő úrnőjét és két nővendégét illették durva bántalommal, – mindent összeszedve, a mit pénzben és értékben föltaláltak.

Mikor már mindent a csolnakba hordtak, nehányan mégegyszer visszatértek Návay Tamáshoz, ki azonban e közben kibontakozott kötelékeiből, kimászott a kertre nyíló ablakon s kínjában belefeküdt a ház aljáig terjedő árvízbe. Egy szívtelen rabló innen is kihúzta, de a vezér parancsára ekkor mindnyájan fölkerekedtek s a csolnakokon gyorsan távoztak. Návay visszamászott az árvízbe, hol cselédei később eszméletlen állapotban találták. Életveszélyes betegségéből csak hosszú idő múltán gyógyult ki teljesen.

A rablók 3500 frt készpénzt és 21,000 forintra becsült értéktárgyakat vittek el. A banda tagjai között voltak Yeszelka és Kis bácsi, továbbá Ambrus Bálint és még két tápéi ember, kiket Pencz Marci szedett össze.

Kétségkívül mindnyájan legsötétebb alakjai ama sötét időknek. Emléküket csupán a borzalom s a bűnügyek poros aktái tartják fenn. Amint ezek elenyésznek, kivész e szomorú hősök neve is a múltak emlékéből. Maguk az események, a megtörtént dolgok azonban hozzá tartoznak az ötvenes évek történetéhez s a krónikásnak, lia teljes képet akar nyújtani, meg kell Írnia, hogy nálunk ez az idő, melynek zordonságát egyetlen szelidebb vonás sem enyhíti, a népszabadság elnyomásának s a rablószenvedély felszabadulásának, az abszolutizmus és a haramiák virágzásának korszaka volt.

Edvi Illés Károly

(Az írás az Arcanum Digitális Tudástárból származik. Budapesti Hírlap, X. évfolyam 97. sz. 1890. április 9. 1-3 p.

Gyűjtötte: Dobozi Róbert

• várostörténet

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2020. október 12. (hétfő) 00:20

Találat: 795

Bujdosó szabadságharcosok, Rózsa Sándor betyárjainak egyik leggazdagabb zsákmánya és csillapíthatatlan sóvárgása a jó magyar fröccs után: van egy ház Újszászon, mely részese volt mindezen eseményeknek! 

A Kossuth út – Vörösmarty út sarkán áll egy bokrokkal benőtt, indákkal beszőtt, eldugott régi épület, mely valamikor az Orczy bárók gazdatisztjének szolgálati lakása volt. Az épületet a település akkori központjában, a kor mércéje szerinti fényűzéssel, közvetlenül a templom és a parókia szomszédságában építették fel, és már ebből is látszik: az Orczyak nagy becsben tartották gazdatisztjeiket. 

Az épület falán megkopott emléktáblán lehet még kibogarászni nagy költőnk, Vörösmarty Mihály nevét. 

A megkopott emléktábla

1848-ban Kossuth hívó szavára az akkori falu 32 honvédet állított ki a hazának. Közülük többen a komáromi erődből tértek haza elbocsátó menlevéllel. A körülzárt Komárom a szabadságharc bukása után egy hónapig még ellenállt az egyesített osztrák és orosz hadak túlerejének, míg végül 1849. szeptember 27-én Klapka György aláírta a vár átadását és a védők szabad elvonulását biztosító megállapodást. Hatalmas haditett, keserű elégtétel és több száz megmentett jó magyar élet. Az újszásziak is ott voltak, mikor az ellenségnek torkán akadt a feltörhetetlen komáromi dió. 

Vörösmarty ekkor már igencsak keresett ember volt az országban. Lánglelkű költőnk, a Szózat szerzője ugyanis 1848-ban országgyűlési képviselő, majd a Habsburg-ház trónfosztása után a kegyelmi törvényszék közbírája lett. Testvére, Vörösmarty János ezekben az években már Újszászon élt. Gazdatisztként szolgálta az Orczy családot, és abban a bizonyos, alápincézett templom melletti nagy házban lakott. Hozzá vitte néhány hetes kislányát a költő, amikor családjával együtt, mint országgyűlési képviselő 1849 januárjában a kormánnyal együtt Debrecenbe menekült. 

Vörösmarty Mihály 1849 novemberében Újszászon bujdosott

A dicsőséges tavaszi hadjárat és Buda visszafoglalása után az orosz csapatokkal együtt eljött az elkerülhetetlen vég: Világos. 1849. augusztus 13-tól 1850 kora tavaszáig költőnk is bujdosni kényszerült. Fejére díjat tűznek ki. A szabadságharc alatt vállalt közéleti tevékenysége miatt igencsak kézre szerette volna keríteni őt az akkori hatalom. Először a kis-tomaji pusztán, később Szapáry József gróf (neje Orczy Anna) vendégeként Felső-Fegyvernek pusztán, majd Vadász Miklós álnéven sógorával, Bajza József költővel együtt 1849 novemberében Újszászon rejtőzködnek. 

Aligha hihető, hogy az Orczy család akkori tagjai ne tudtak volna róla, mi történik saját birtokukon. Valószínűleg támogatták és segítették a magas közéleti pozíciót betöltött Vörösmartyt azokban az embert próbáló időkben. Az aradi mészárlás után különben is sok, amúgy hagyományosan királyhű főúri család bizalma rendült meg a bécsi udvar politikájában. A nemzet fölött érzett aggodalmuk miatt sokan álltak akkor a nemzeti ügy, a magyar önrendelkezés nagy eszményének szolgálatába. Passzív vagy aktív ellenállásuk sokat tett a gyűlölt Bach- korszak meggyengítéséért, ami végül a magyar önállóságot teljes mértékben eltörölni szándékozó rendszer 1860-as bukásához vezetett. 

Vörösmarty egészsége jelentősen megromlott a bujdosás aggodalmakkal teli hónapjai alatt. Egyik lánya ráadásul ebben az időben halt meg, ami tovább rontott lelkiállapotán. Végül nem bírta tovább a bizonytalanságot: 1850 kora tavaszán Pestre ment, és följelentette magát a katonai törvényszéken. Haynau, a „bresciai hiéna” akkor még nem lakott jól a magyarok vérével, de a kor mércéje szerint is gyalázatos kegyetlensége már Európa- szerte közutálat tárgyává tette őt. A bécsi udvar számára is kezdett már terhes lenni konok bestialitása, így 1850 tavaszára már érezhetően rövidebb pórázon tartották az akkor még elméletileg teljhatalmú megbízottat, akit végül 1850. július 8-án váltottak le a Magyarországon állomásozó császári csapatok éléről. Leváltása előtt pár nappal még kegyelmet adott az akkor már nagybeteg Vörösmartynak. Hogy miért tette ezt a könyékig magyar vérben fürdő mészáros, valószínűleg már soha nem fogjuk pontosan megérteni. 

A családi iratok 2001-es kiadása

Van egy jelenet Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényében. Baradlay Richárd a szabadságharc leverése után börtönbe kerül, de Haynau hatalmának utolsó éjszakáján megkegyelmez neki, mert a regény egyik női karaktere, Alfonsine tájékoztatja őt arról, hogy másnap megfosztják hatalmától. A regényben Haynau a „fejgörcsök napján” így elmélkedik: 

„A fejgörcsök embere azt az utolsó tizenkét órát arra használta fel, hogy elővette százhúsz legfőbb vádlott perét, ítéletet hozatott benne. Az ítélet mindnek halálra szólt. ő pedig megkegyelmezett valamennyinek. Teljhatalma volt rá. 

Nem is hogy büntetéseiket átváltoztatta, enyhítette volna; elengedte minden dolgukat végképp és egészen. Menjenek szabadon. 

A fejgörcsök embere e kínzott órájában csakugyan bosszút állt; de nem az elbukottakon, akiknek ő tartotta a fejükön a lábát, hanem a miniszteren, aki az ő fejére készült gázolni. 

Tömegestül lökte oda közéjük a végbocsánatot. A legjobban terheltek közé. Most már tessék a miniszternek tovább játszani a partit…” 

Jókai, az emberi lélek nagy ismerője talán megfejtette ezt a rejtélyt is, a számtalan megfejthetetlen között. 

Vörösmarty újszászi tartózkodásának számos emléke maradt az utókorra. 

Városunk címerében büszkén áll a bújtatott vadgesztenyefa és a két törzsét összekötő közös ága. A köznyelv Vörösmarty-fának nevezte el, hiszen szájhagyomány útján élt legendája nemzedékről-nemzedékre, ami szerint egy magát Vadász Miklósnak nevező tekintélyes úriember gyakorta üldögélt a fa alatti padon Orczy baronesszel, kivel hazai és francia költők műveit olvasták nagy hevülettel, és órákig boncolgattak egy-egy különösen jól sikerült verslábat, rondót vagy szonettet. 

Városunkban maradtak nagy költőnk leánytestvérének, Annának földi maradványai is (*kiegészítés alul). Anna (1798-1873) ugyanis Újszászra költözött János nevű öccséhez, és Kossuth László orvosdoktor gyermekei mellett lett nevelőnő. A család nagyon szerette, családtagként temették el. Sírja ma is a városi temetőben található. 

Vörösmarty nevét viseli helyi általános iskolánk. A modern, tágas, 20 tanteremmel, nyelvi laborral és könyvtárral felszerelt intézményben 360 gyermek koptatja minden nap az iskola padjait. A kiváló pedagógusi kar elhivatott munkájának eredményeként értékes emberpalánták nagyszámú csoportja röppen ki minden évben az iskola szélesre tárt kapuin. Mielőtt elszéledve ezen a világon belevágnak életük legnagyobb kalandjába (melynek célja örök idők óta változatlan: EMBER-ré válni), közösen helyezik el koszorújukat Vörösmarty Mihály mellszobránál, kinek emlékműve az iskola Kárpát út felőli homlokzata előtt található. 

S itt maradt nekünk a ház is. 

Építésének pontos idejét nem ismerhetjük, de a Magyar Királyság második katonai felmérésén (1800-as évek közepe) a ház már mai formájában megtalálható. Valószínűleg az 1700-as évek végén, vagy az 1800-as évek elején rakhatták le alapjait, hiszen az Orczyak egyre gyarapodó birtokán szükség volt megbízható gazdatisztre, aki a szántóföldek, vízi- és száraz malmok, ménesek, nyájak és gulyák, erdők és mezők ügyes- bajos dolgaival foglalkozott. Az épület alatt található jelentős méretű pince is a ház lakójának fontos gazdasági pozíciójára utal, hiszen az állandó építkezések alatt igencsak nagy mennyiségű borra és zöldségfélére volt szükség a nagyszámú munkaerő ellátásához, melyre természetesen szintén a gazdatiszt ügyelt. 

Az újszásziak a volt gazdatiszti házat Vörösmarty háznak nevezik

Két látszólag egymástól időben és térben nagyon távoli esemény is kapcsolódik az újszászi házhoz. 

1852. október 5-e, egy napsütötte őszi kedd váratlan eseményeket hozott. 

Történt aznap, hogy Rózsa Sándor, a világhírű alföldi betyár bandája Vonnák Károly újszászi plébános kirablását tűzvén ki célul, 1852. október 5-én délután nyolc lovassal vágtatott be a községbe. Időzítésük kiváló volt: a munkabíró lakosság teljes létszámban kint dolgozott a kukoricaföldeken. Az otthon maradottak a gazdatiszti ház előtti téren gyorsan összecsődültek, mivel egy bátor újszászi a fenyegetés ellenére félreverte a harangokat. A jegyző és a mezőőr addigra azonban már le volt fegyverezve, s minthogy a férfilakosság nagy része még a határban volt, a rablók nyugodtan néztek farkasszemet a sokasággal. A mai templom helyén álló, akkor még torony nélküli kápolna bővítésének terve miatt valóságos vagyont, 4016 forintot őrzött a plébánia pénztára. Ezt a zsákmányt szerezték meg végül a fegyveresek, és a banda egyik tagjának kései vallomása szerint, a valaha volt egyik legnagyobb zsákmányukra akadtak azon a napon. A zsákmány valódi értékének megértése érdekében egy összehasonlító adatot vegyünk figyelembe: 1860-ban az akkori jegyző felmérésében az újszászi községháza értékét 315 forintra becsülte fel. Mai templomunk megépítését az Újszász történetében példa nélküli rablás évtizedekkel hátráltatta: a jelenleg is álló neoromán stílusú templomot 33 évvel később, 1885-ben építtette fel Orczy Béla és Andor báró. A rablók igencsak feszült hangulatban, a tömegen átgázolva, átkozódva és lövöldözve tudtak csak eltávozni. A település jegyzője még meg is eresztett utánuk egy elkésett lövést. A nagy kavarodásban személyi sérülés nem történt ugyan, de a visszaemlékezések szerint több más dolog mellett akkor egy szódásüveg is összetörött. 

Hogy hogyan került egy újszászi plébános házába a kor egyik luxuscikkének számító szódásüveg, mely akkor még a nagyúri palotákban is különlegességnek számított? A rejtély megfejtéséhez vissza kell lapoznunk az időben, mégpedig napra pontosan 10 évet. 

A sors kiszámíthatatlan akaratából kereken 10 évvel a világraszóló rablás előtt 1842. október 5-én egy olyan esemény történt, mely egész nemzetünk borfogyasztási kultúráját megváltoztatta, és (az előbbi példából is látható módon) kicsivel később nagy hatással lett településünk polgárainak életére is. 

Fáy András (író, politikus és nemzetgazda, a magyar reformkor irodalmi és társadalmi mozgalmainak egyik legtevékenyebb alakja) 1852. október 5-én szüretre hívta Vörösmarty Mihályt és még néhány barátját híres pincéjébe, Fótra. 

„Október ötödikén a legszebb őszi nap varázsa csábította ki a szíves házigazda által meghívott nagy társaságot. A fővárosból valóságos karaván kerekedett fel Fótra. Vörösmartyék, Bajzáék, Szemere Pálék, Fáy Ferencék, Csapóék, Deák, Toldy, Bugát, Pólya, Garay és a többi úri család, a házigazda ismerősei közül, kiknek érkeztét durrogó mozsarak üdvözölték a szüretelők dalától hangos helyen. 

Már javában együtt mulatott a társaság, midőn a távolban Kossuth Lajosnak és övéinek kocsijai bontakoztak ki a porzó út homokfellegeiből. Kossuth Lajos és neje, fiatal nővérével, Meszlényi Irénnel, Ruttkayné és Meszlényiné férjeikkel, és özv. László Imréné, a jótékonyságáról és Kossuth iránt tanúsított kegyeletes ragaszkodásáról ismert gazdag matróna tartottak együtt a Somlyó felé. 

Deák hamarosan lenyes egy hosszú ágat, nemzeti lobogót rögtönöz össze a maga és Vörösmarty zsebkendőjéből és a Csapó Mariska zöld nyakravalójából, feltűzi a legmagasabb csúcsra és a széllel vidáman lengő nemzeti színekkel üdvözölteti a nemzet nagy bajnokainak érkezését” 

A Fáy által szüretelni összehívott baráti társaság egyik jeles tagja Jedlik Ányos (természettudós, feltaláló, az elektromosság nagy tudósa) volt. Jedlik az eseményre egy korábbi találmányát, az erdélyi borvizek mintájára előállított szikvizet vitte magával, egy saját maga által tökéletesített szódásüvegben. A mulatozás hevében azután Jedlik (az összegyűlt vendégek nem kis megrökönyödésére) a szikvizet a vendéglátó borába fröccsentette, elkészítve így a földkerekség legelső fröccsét, amit ő akkor németesen spriccernek nevezett. 

Vörösmartynak és barátainak fölöttébb megtetszett a habzó és frissítő ital, ám a megvetett nyelvből merített szó már nem annyira. Helyette ott a pincében nyomban megalkotta a magyar fröccs kifejezést. Élményét meg is örökítette a Fóti dal című versében: 

„Fölfelé megy borban a gyöngy:
Jól teszi.
Tőle senki e jogát el
Nem veszi.
Törjön is mind ég felé az,
Ami gyöngy;
Hadd maradjon gyáva földön
A göröngy.” 

A bujdosás keserű hónapjaiban aztán Vörösmartynak számtalanszor eszébe juthatott a valamikori fóti szüretek vidámsága. Újszászi tartózkodása alatt különösen azok a napok okoztak neki nagy szenvedést, mikor a portyázó császári csapatok megjelenésekor napokig a gazdatiszti ház alatti pincében lapultak meg sógorával, Bajzával. Volt, mikor az éjszaka közepén, legnagyobb titokban és csendben kellett a pince mélyére húzódniuk, ahol egyetlen gyertyát sem mertek meggyújtani, nehogy a pislákoló fénysugár veszélybe sodorja őket, a házban lakókat és főúri pártfogóikat. A ködös novemberi estéken a pince jótékony védelmében élelemben nem szenvedtek ugyan hiányt, hiszen ládákban állt ott a kiváló újszászi alma, paprika és zöldségfélék, de bővében voltak a sózott és zsírban lesütött húsoknak, valamint a füstölt árunak is. Kút azonban nem volt a pincében, így a friss hideg víznek igencsak hiányát szenvedték a bujdosók. A sózott és füstölt húsok mellé az Orczyak erős gyöngyösi bora igencsak könnyen a rejtőzködők fejébe szállt, és nehezen enyhítette tovább szomjúságukat. Vörösmarty sóvárgása ezért végtelenül felerősödött a bor mellé fogyasztható hideg szikvíz és fröccs iránt, amit a fóti présházban Jedlik Ányos kedveltetett meg vele. Gazdatiszt testvérének ódákat zengett a hűsítő, frissítő italról, melynek emléke szomjúságának oltásán túl valószínűleg háborgó lelkét is visszavarázsolta azokba a derűs békeidőkbe, mikor még baráti társaságban, vígan fröccsentették a jófajta fóti borba a gyöngyöző szikvizet. 

Vörösmarty 1849-ben végleg eltávozott Újszászról. Emléke mellett azonban itt hagyta településünkön fröccs iránti olthatatlan szeretetét, melyet testvére, az Orczy bárók gazdatisztje földesurainak is hűen továbbadott.  

Így történhetett, hogy az Orczyak jófajta gyöngyösi borát már 1852 októberében szikvízzel fogyasztották Újszászon, melyet az első helyi szikvízüzem elkészültéig valószínűleg Budapestről szállítottak Abonyig vasúton, majd onnan lovas kocsikon a Darabos dűlőn át. A fóti szüret után a fővárosi rézművesek, lakatosok hamarosan átálltak ugyanis a gépgyártásra, és ennek köszönhetően már az 1800-as évek második felében virágzásnak indult a szikvízgyártás a fővárosban, mint kisipari mesterség. 

A régi gazdatiszti ház ma is ott áll, bokrokkal benőve és indákkal beszőve Újszászon, a Kossuth és Vörösmarty út sarkán. A valamikori önkormányzati tulajdonú épületet lelkes úttörők szépítették évtizedeken át, majd évtizedekkel ezelőtt magánkézbe kerülve gyorsan az enyészet lett rajta úrrá. Tulajdonosai által elhagyatva a tetőszerkezet beázott, ablakai betörtek. Pincéjében a kosz és a felgyülemlett hulladék foglalta el a bor és a zöldségek helyét. Üres szobáiban rágcsálók vertek tanyát, melléképületei összerogytak, berendezését magáévá tette az enyészet. 

Az elmúlt évtizedekben úgy tűnik, valahogy mindenki elfelejtette ezt a házat. Hosszú éveken át nem is akadt rá vevő. Az új tulajdonos elmondása szerint még a szomszéd is ide, a ház mellé dobálta át éveken keresztül a szemetet. Éveken át senki nem koszorúzta meg emléktábláját, senki nem takarította ki pincéjét, senki nem vágta ki a mindent elborító bokrokat, a tetőre hajló ágakat. 

Most az a hír járja, hogy gazdát cserélt az épületet. Valaki fantáziát látott a romos, hosszú idő óta eladó ingatlanban. Bízom benne, hogy végre gondos kezekbe kerül a ház. Úgy tűnik, lokálpatriótaként az új tulajdonosnak fontos az emlékek megőrzése. Elmondása szerint a ház eredeti szerkezetének megtartása mellett vendégszobákat és egy Vörösmarty- emlékszobát szeretnének kialakítani a sok vihart látott épületben. A híres pincében talán borozó nyílik majd, és ha így lesz, még generációk sora kóstolhatja meg azt, amire Vörösmarty itt még csak vágyakozni tudott: a fóti barátság hagyatékát, legmagyarabb italunkat, a finoman és hidegen gyöngyöző fröccsöt. 

Bárhogy is lesz, egy dolog biztos: a jövőben sokkal jobban kell figyelnünk ennek a településünk szempontjából jelentős történelmi értékkel rendelkező épületnek a sorsára, mint azt az elmúlt évtizedekben tettük! 

(*) kiegészítés a Vörösmarty család újszászi tartózkodásának emlékéhez. 

A cikk írása alatt kutatni kezdtem a Vörösmarty család történetét, különösen annak újszászi vonatkozásait. Sikerült szert tennem Vörösmarty János (az újszászi gazdatiszt) családi iratainak egy kötetbe foglalt példányára, melyet fia, Kálmán másolt át egy könyvecskébe. A kötet az Árgus kiadó és a Vörösmarty társaság gondozásában jelent meg. Érdekessége, hogy 1850 és 1874 között szinte hiánytalanul, eredeti szövegezéssel tartalmazza azokat a leveleket, melyeket Vörösmarty János családtagjaitól (köztük Mihálytól a költőtől) kapott újszászi házában. Megrázó dolog ennyire intim módon betekinteni ezen történelmi személyiségek magánéletébe, megérteni és átérezni napi gondjaikat, osztozni fájdalmukban, szorítani vállalkozásaik sikerének. 

A levelezésből feltárulnak előttünk a szabadságarc bukása utáni gyászos magyarellenes korszak mindennapjai. Bepillanthatunk ebbe a nemzeti kisebbségek lázongásaival kísért, bizonytalan és veszélyes világba, amire teljes súlyával telepedett rá a történelem. Olvashatunk a jobbágyfelszabadítás okozta megváltozott mezőgazdasági termelésről egy gazdatiszt szemszögéből, földosztást követelő újszásziakról, de felbukkannak a levelezésben olyan történelmi események is, mint Rózsa Sándor híres újszászi rablása, vagy Vörösmarty János 1876-os gyászjelentése is. 

Az iratok tanúsága szerint a Vörösmarty család újszászi kötődése sokkal erősebb, mint azt eddig gondoltuk. Vörösmarty Mihálynak, a Szózat szerzőjének ugyanis összesen négy testvérét (Anna 1873, János 1876, Teréz 1894, Imre 1881) is Újszászon temették el, mint ahogy biztosan nálunk vannak eltemetve János feleségének földi maradványai is. 

Kutatásomban nagy segítségemre volt Miklós János plébános úr is, aki a régi anyakönyveket tanulmányozva érdekes bejegyzésre figyelt fel: 

1848 decemberében Vörösmarty János róm. kat. újszászi lakos fiát, Jánost keresztelték Újszászon. A gyermek keresztszülei Vörösmarty Mihály úr és Csajághy Eleonóra voltak. 

A bejegyzés külön érdekessége, hogy a keresztelő pap, kinek kézírásával a bejegyzés történt, nem más, mint az a Vonnák Károly plébános, akinek kirablását maga Rózsa Sándor fogja kitervelni pár évvel később, 1852. október 5-én. 

A történetnek azonban itt még messziről sincs vége! 1789 óta vezettek anyakönyvet Újszászon. Az első évtizedekben még latin nyelven írt bejegyzések bepillantást engednek a török kiűzése után újratelepített Újszász eddig kevesek által ismert mindennapjaiba. Az akkor élt emberek (akik az Orczyak által magukkal hozott első telepesek unokái lehettek) családneveit böngészve feltűnnek előttünk a máig jól ismert újszászi családnevek (Molnár, Kónyár, Kovács, Nagy, Pap, Borsos, Szegedi, Pintér …stb.). 1798-ban összesen 50 gyermeket kereszteltek (összehasonlításként: 1920-ban az akkor 4500 lelkes településen évente már 200 gyermek született). 

Az anyakönyvben tett felfedezés (Vörösmarty János gyermekének keresztelője) után pár nappal egy érdekes hír akadt a kezembe az 1913 évi újszászi Tarsoly újságból: 

„Április 10. Személyi hírek: Községünk szülöttjét, Vörösmarty János nyug. kuriai bírót őfelsége, a király a Lipót-renddel tüntette ki.” 

Minden bizonnyal arról a Jánosról lehet szó, akinek keresztelőjéről szóló 1848-as adatokat az anyakönyvben pár nappal korábban felfedeztük. 

Összefoglalva tehát: a Vörösmarty család története biztosan több szállal kötődik településünkhöz, mint ahogy azt eddig gondoltuk. 

Dobozi Róbert 

• várostörténet

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2020. július 21. (kedd) 11:43

Találat: 1221

A XX. század ötvenes éveiről kevés újszászi adatot talál a kíváncsiskodó. Csupán a sajtóban megjelent, gyakran propaganda ízű híradásokra támaszkodhat, és a városban élő idős emberek törékeny emlékezetére. Egyik alig ismert fejezet a szocreál sportélete. (A labdarúgás eseményeit, szereplőit Varga Ferenc cikkeiből ismerjük.) A megkérdezettek közül csak kevesen emlékeztek az MHK-ra.

A Magyar Kommunista Párt 1947-ben hirdette meg tömegsport mozgalmát és adta ki Az MHK-próbák vezérfonala című, 164 oldalas könyvet. A Munkára, Harcra Kész mozgalom célja volt, hogy a munkásság és a dolgozó parasztság számára is megteremtse a sportolási lehetőséget. Rövid idő alatt országszerte félmillióan csatlakoztak a mozgalomhoz. A „vezérfonal” hét alapkövetelményt határozott meg minden korcsoport számára: 1. elmélet; 2. technika; 3. ügyesség; 4. ruganyosság; 5. gyorsaság; 6. állóképesség; 7. erő. Folyamatossá váltak a jelvényszerző próbák. Újszászon kevesen jelentkeztek az MHK-ra, bár a tanácsházára szerelt hangszóróból újra és újra zengett az MHK induló:

MHK-plakát és jelvény (1952)

1950-ben a Szabad Szó újságírója Újszászon járt, és tájékozódott a település MHK életéről:

„Az EPOSZ* taggyűlésén kezdődött meg Újszászon a Munkára Harcra Kész sportmozgalomra a jelentkezés. Mindjárt több mint harmincan jelentették be, hogy részt akarnak venni a mozgalomban. Az elmúlt évben nem sokan próbáztak. Most annál nagyobb az érdeklődés. Remélik, hogy a fiatalság teljes számban felsorakozik a próbáztató bizottságok előtt. Czétényi László, az EPOSZ sportfelelőse már megrendezte az első MHK-edzést. A jelentkezők nagy része kivonult a helybeli sportpályára. Futás, ugrás, gimnasztika volt műsoron. Sokan nézegették az MHK szintjeit és megállapították, hogy bizony alaposan fel kell készülniük, ha komoly eredményt akarnak elérni. Elhatározták, hogy hetenként kétszer tartanak edzést a jövőben.

Hosszú időn át a labdarúgás volt az egyetlen sport, amelyet szerettek és kedveltek Újszászon. Most más sportágak iránt is érdeklődés nyilvánul meg. Az EPOSZ-nak már működik az asztalitenisz szakosztálya. A közeljövőben rendezik a háziversenyt. Röplabda-szakosztályt is létesítenek, sőt meghívták a szolnoki ökölvívókat bemutató tartására. A sport azonban egyelőre csak a férfiakra korlátozódik. A nők még nem igen érdeklődnek az MHK-próbák iránt. Az EPOSZ vezetői azonban elhatározták, hogy az idén „megtörik a jeget“ és jó propagandával a lányokat is ráveszik az MHK-próbán való részvételre. Persze, minden kezdet nehéz, az újszászi EPOSZ-istáknak felszerelés gondjaik vannak. Nincs ugrómérce, súlygolyó, röplabda…”

Ennél többet nem is tudtunk meg az újszászi MHK-sokról. Országos jelenség viszont, hogy 1956 után a próbák lendülete megtört, végül elhalt. Egyik oka lehetett ennek a sportklubok és szakosztályok életének fellendülése.

* Egységes Parasztifjúsági Szervezetek Országos Szövetsége

Jánoska Antal

• várostörténet

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2020. július 21. (kedd) 11:36

Találat: 436

Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés alapjaiban rengette meg Magyarország és az itt lakó emberek sorsát. Az elcsatolt területeken élők, akik nem kívántak nyelvet, közigazgatást, pénznemet és létformát változtatni, maradék vagyonkájukat vasúti tehervagonokba rakva érkeztek meg a „csonka” Magyarországra. Az egyébként is súlyos válsággal küszködő fővárosi vezetés jobb híján pályaudvarok környékére irányította a lakhelyül szolgáló vasúti kocsikat, majd ismeretlen elv alapján vidéki települések vasútállomásait jelölte ki ideiglenes tartózkodási helyként. Különös jelenség, hogy a menekülteket több helyen és gyakran ellenségesen fogadták. Ők lettek az 1001. probléma, végleges elhelyezésükre közel két esztendőt kellett várni. Polgári szervezetek jótékonysági akciókkal, pénzgyűjtéssel igyekeztek segíteni a vagonlakókat. Volt, aki visszatért szülőföldjére, mások külföldön keresték boldogulásukat. Az Újszász történetében felbukkanó neveket ismerve, néhány család itt telepedett le.

Az egyébként is forráshiányos újszászi helytörténetírás egyetlen szóval sem emlékezik meg az eseményekről. Nyoma sincs a hivatalos levelezésben, de a községi képviselő-testületek jegyzőkönyveiben sem. Pedig az Újszászon megjelent közel száz áttelepülő élelmezése, egészségügyi ellátása komoly feladata lehetett a helyi közigazgatásnak. Meddig éltek vagonokban ezek az emberek, a családokat befogadta-e az újszászi társadalom és a környékbeli kiterjedt tanyavilág? Netán itt élő rokonaiknál húzhatták meg magukat? Talán soha nem derül ki. A közelmúltban jelent meg Dékány István Trianoni árvák című könyve, melyben megtaláljuk az Erdélyből Újszászra érkezett „vagonlakó” magyarok nevét, foglalkozását, származási helyét, érkezésük napját, illetve az egyes családok létszámát. Az adatokat a Trianon 100 MTA Kutatócsoport engedélyével közöljük:

Foglalkozásuk – néhány kivételtől eltekintve – vasúti alkalmazott, akiktől hűségesküt várt Románia. A dátumok alapján csak két alkalommal érkezett nagyobb csoport Újszászra: 1921. március 10-én és július végén. A listában kétszer szerepel Joó Pál neve. Esetleges azonosságuk sem zárható ki. A híradások szerint Joó Pál nevű vasutast Lökösházáról utasították ki július 21-én, majd egy szintén Joó Pál nevű váltókezelőt Szolnokról július 27-én.

A lista közlésével csak annyit tehettünk, hogy Újszász történetének egy üres oldalát írjuk tele eddig nem ismert adatokkal. Szép és nem könnyű feladata lehet a város helytörténeti kutatóinak (ha lesznek ilyenek) a családsorsok felderítése. A listában felsorolt személyek Újszászon élő leszármazottaitól örömmel fogadunk minden információt, dokumentumot, fényképet!

A Trianoni Békeszerződés következményeiről a Trianon 100 MTA Kutatócsoport web oldalán olvashatunk cikkeket: https://trianon100.hu

Jánoska Antal

Valahol Magyarországon, 1921-ben: vasútlakók a pályaudvaron. (Forrás: www.ArtNews.hu)

• várostörténet

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2019. augusztus 22. (csütörtök) 10:28

Találat: 1032

A Városi Könyvtár hamarosan hivatalosan is új nevet kap. A javaslatok és a képviselő-testület döntése alapján névadónk 

Báró Orczy Lőrinc 

(Tarnaörs, 1718. augusztus 9. – Pest, 1789. július 28.) 

Életébe, munkásságába Jánoska Antal segítségével szeretnénk bepillantást nyújtani. 

Életrajz:

Báró Orczy István és Petrovay Zsuzsanna legidősebb gyermeke gondos nevelésben részesült. Pesten, Nyitrán, Gyöngyösön, majd Budán tanult. Mária Terézia trónra lépése után 1743-ban a királynő védelmére esküt tett nemes magyar ifjak sorába állt. 1756-ban jászkunsági és hajdú legényekből lovasezredet állított fel saját költségén, ezzel is kinyilvánítva hűségét Mária Terézia mellett. Részt vett a hétéves háborúban. Drezdánál kitüntetéssel harcolt, és ott volt Berlinnél gróf Hadik András mellett, amikor megsarcolták a várost. Katonai pályafutását tábornoki ranggal fejezte be. (Generalfeldwachtmeister – tkp. vezérőrnagy; 1758. 06. 15. – 1759. 03. 26. között.) 

Orczy Lőrinc 1764-1784 között polgári hivatalokat viselt: Abaúj vármegye adminisztrátora, majd főispánja lett (1767-1784) és királyi biztosként szorgalmazta és felügyelte a Tisza szabályozását (1774-1782) és ismerte fel az árvizek elleni védelem fontosságát. Kellő támogatottság hiányában tervei csak részben valósultak meg. 1769-ben a pestis elleni kormánybiztosként működött. Báró Orczy Lőrinc érdemeit elismerve 1782-ben kapta meg a Magyar Királyi Szent István-rend középkeresztjét. 

Báró Orczy Lőrinc 1740-ben házasságot kötött aszódi Podmaniczky Judittal (1716. július 12. -1758. augusztus 5.) Kilenc gyermekük közül öten érték meg a felnőttkort. Anna (1741–1805) gróf Haller Péter; Zsuzsanna (1744–1784) báró Splényi Gábor hitvese lett. József (1746–1804) feleségül vette karancsberényi gróf Berényi Borbálát; László (1750–1807) Abaúj vármegye főispáni címét viselte, hitvese Theresia von Abensberg-Traun grófnő volt; Mária (1750 után–1802) báró Vécsey Miklós felesége lett. 

Orczy Lőrinc feleségének halála után újra nősült. 1759. október 10-én az osztrák származású Anna Maria von Laffert (1729. április 9. – 1792. augusztus 12.) bárónőt vezette oltár elé. Második házasságból két gyermek született: Teréz (1760–1813) gróf Keglevich Ádám felesége lett; István (1761 körül) kisgyermekként hunyt el. 

A generális-költő Orczy irodalmi tevékenysége fontos része a magyar nyelvű verselés térhódításának. Első költeményeit 1857-ben vetette papírra, majd Barkóczy Ferenc egri püspök és Bessenyei György bíztatására újabbakat is írt. Orczy némely verse, mint maga írja „álgyúzengés közt” készült, így bizonyos, hogy már katonaként szívesen foglalkozott verseléssel. Költemények, cikkek, levelek és beszédek a Magyar Hírmondóban, az Orpheusban és az Új Magyar Múzeumban jelentek meg. Báró Orczy Lőrinc verseinek első füzérét Révai Miklós adta ki Költeményes holmi egy nagyságos elmétől (1787) címmel. 1789-ben Barcsay Ábrahámmal együtt írták a Két nagyságos elmének költeményes szüleményei című kötetet. A Magyar Országos Levéltár báró Orczy Lőrinc számos – közöttük kiadatlan – kéziratát és levelét őrzi. A főúr irodalom pártolását jelzi, hogy Kazinczy Ferencet 1784-ben vicenótáriussá nevezte ki Kassára. Batsányi Jánost nevelőként foglalkoztatta, majd a kassai kamaránál szerzett neki állást. 

Báró Orczy Lőrinc első az arisztokraták között, aki pesti házában szalont tartott fenn, mely egyik központja volt a város társasági életének. A felvilágosodott nemes ifjúság találkozott itt, akik tanúi lehettek a korai színházi kísérleteknek is. A báró Tarnaörsi kastélyában 8700 kötetes könyvtárat hozott létre. Emellett sikeresen gazdálkodott birtokain és gondja volt az Orczy vagyon gyarapítására is. A somogyi Orci falut visszavásárolta rokonaitól, kúriát építtetett, de csak nagy ritkán tartózkodott régi/új birtokán. 

A báró nem volt katona alkat. Hegedüs Géza így írt róla A magyar irodalom arcképcsarnokában: „Alacsony, kövérkés, nevetős ember, bölcsességét tréfákba burkolja, felszólalásai szellemesek, nagy eszem-iszomok közötti csevegésekben elámulva veszik tudomásul rendkívüli műveltségét. És aki véletlenül ismeri A szegény parasztnéphez című versét, a felvilágosodottak magyar tanítványának, a fennálló rend ellenségének hiszi. Holott valójában annak a fennálló rendnek éppen az Orczy-féle emberségesség volt a legésszerűbb fenntartója.” Hegedűs dicséri a költőt és az arisztokratát: „Az Orczyak a nevezetesen jó földesurak közé tartoztak. Orczy Lőrinc kezdettől fogva tudta és hirdette, hogy ők a parasztok munkájából élnek, tehát a parasztot meg kell becsülniük. Nem tartozott a jobbágyfelszabadítás előkészítőihez, sőt éppen a nemesi-jobbágyi rendszer ésszerűsége és morális indokolhatósága érdekében várta el magától és az egész nemességtől, hogy emberségesen bánjanak a parasztokkal, s adják meg a dolgozó népnek a nagyobb életlehetőség mellett az emberi méltóságot. Ez a szatmári béke utáni évtizedekben, a paraszti élet mélypontja idején, a nemesi akusztikában olykor forradalminak is hatott. Mindehhez Orczy hamar magába szívta a francia felvilágosodás racionalizmusát. A lelkesen szeretett Voltaire-ból nem a forradalom előkészítőjét hallotta ki, hanem a mondatok egyértelműségét, a jelenségek humoros megfogalmazását, az emberszeretetet, és a versek párrímelését…” Báró Orczy Lőrinc A fehér tatárok országa, annak törvényei, szokásai, csak címében ismert kézirata elveszett. Bessenyei vélhetően olvashatta és jó véleménnyel írt róla. Címe után ítélve, a korban divatos államregény vagy államelméleti munka lehetett. Kosznai Ágnes egy tanulmányában egyenesen az első magyar nyelvű utópisztikus alkotásnak tartja, melyben egy elképzelt ország társadalmáról, törvényeiről és szokásairól írt a szerző. És még egy fontos esemény Orczy Lőrinc életéből: hevesen tiltakozott az akkoriban a nyelvészek körében is vitákat kiváltó finn-ugor nyelvrokonság ellen. Orczy Lőrinc (és mások) a lapp-magyar kapcsolat felvetését magyarellenes tót ármánykodásnak ítélték. Ennek persze sajátos okai vannak, melyekkel nem tisztünk itt foglalkozni. Kollár Ádám szerint a szláv népek gyűrűbe fogják a magyarságot, és a magyar nyelv olyként enyészik el, ahogy a kunoké. Ez az egyik forrása Johann Gottfried von Herder (1744 - 1803) híres jóslatának a magyarok eltűnéséről, mely meghökkentette s egyben fölháborította a művelt magyar köröket. 

Folytatása következik... 

Jánoska Antal