Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2015. március 02. (hétfő) 21:11

Találat: 2092

A 120 éves az újszászi Szent István templom című kis emlékkönyvben megismertük a temetők történetét. Kapcsolódik a leíráshoz az újszászi temetkezési egylet fél évszázados működése, melyet az újabban lelt dokumentumok alapján írtunk le.

Budapesten és az alföldi városokban működő önsegélyző egyesületek mintájára 1893-ban alapították meg a "Szent Mihály" arkangyalról nevezett Újszászi temetkezési-egyletet. Alapszabályát 1909-ben módosította a magyar királyi belügyminiszter jóváhagyásával a közgyűlés. Az egylet célja tulajdonképpen az elhunytak temetésének költségeit volt hivatott biztosítani, illetve meghatározott pénzösszeget - a tagsági viszony tartamának függvényében 60-80 pengőt - fizetett az elhunyt hozzátartozóinak. Az alaptőkét a tagok fizették be, éspedig úgy, hogy belépésükkor életkoruk figyelembe vételével 1-6 pengőt, majd minden egyleti tag elhalálozása után 6 fillért. Az egyleti tag addig volt köteles fizetni, amíg a 70 pengős határt elérte. Figyelemre méltó az alapszabály 11. §-a: "...a fizetés alól felmenthetők azon tagok, kik önvétkük nélkül szegényekké vagy munkaképtelenekké lettek, ugyhogy alamizsnából kell élniük, az ily hatóságilag igazolt tagok helyett a választmány intézkedése folytán az egylet pótolja, vagy holta után az egylet tisztességesen eltemeti." Az alapszabály megengedte, hogy a temetkezési egylet felszereléseket szerezzen be, és tagjai ezeket kedvezményesen használhassák.

A biztosítás sajátos formája volt ez a XX. század első felében. Az egylet tagjainak létszámára csak következtetni tudunk. Cs. Zakar András 18 esztendős korában lett egyleti tag 1906-ban, 609. sorszámon vették névjegyzékbe. Az 1932-ben tagként belépett Zakar Erzsébetet (később Csibrány Flóriánné) 1223. sorszámon tartották nyilván. Zakar János 21 évesen pedig 1941-ben lett tagja a temetkezési egyesületnek 2009. számon. Az egylet ovális, fekvő bélyegzőjét kezdetben "Szent Mihály Temetkezési Egylet Ujszász 1893", később "R. Kath. Temetkezési Egylet Ujszász 1893" nyomattal használták. A tagkönyveket előbb Faragó Sándor nyomdájában készítették Szolnokon, majd a jászberényi Kovács nyomdában. Belső oldalukra rossz minőségű, éppen csak felismerhető Mária képeket nyomtattak.

Az egylet védnökévé báró Orczy Andort kérték fel. Halála után (1931) báró Orczy Lőrinc viselte e tisztet. A vezetőség 1930-as évekből ismert tagjai: Kormos József elnök, Lukács Pál helyettes elnök, Nyári Elek jegyző és Volter János pénztárnok. 1936. március 8-án a közgyűlés módosította az egyesület alapszabályát. A tisztségviselők is változtak: Egyed Ferenc lett az elnök, Lukács Pál maradt helyettes elnök, Szabó Mihályt jegyzőnek, Boros Andrást pénztárnoknak választották meg. Az 1942-ben aláírt újabb alapszabály Ujszászi Temetkezési Biztosító Egyesületre változtatta a nevet.

Az újszászi polgári halotti anyakönyvek bejegyzései alapján készült néhány esztendő statisztikájából kitűnik, hogy a temetkezési egyesületnél az elhunytaknak csupán 30-50 %-a volt biztosítva. Az évszám mellett az elhunytak és biztosítottak számát, illetve arányát írtuk le

1940. 69 - 28 40 %

1941. 60 - 29 48 %

1942. 49 - 22 45 %

1943. 75 - 38 51 %

1944. 133 - 44 33 %

1945. 86 - 38 44 %

1946. 92 - 39 42 %

1947. 61 - 30 49 %

1948. 52 - 19 37 %

1949. 54 - 28 52 %

1950. 58 - 11 19 %

A két világháború között a temetkezési biztosítást fokozatosan felváltották a biztosítás más formái, az élet- és segélybiztosítás. Az Újszászi Temetkezési Biztosító Egyesületet 1950. első félévében számolták fel. A tagok ekkor átléphettek az Állami Biztosító Nemzeti Vállalat Országos Temetkezési Segélypénztárába. Vélhetően valamennyi egyesületi tag megtette ezt, nem akarva elveszíteni korábban megszerzett jogait és befizetett pénzét.

Jánoska Antal

A tagkönyv címlapja

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2015. március 02. (hétfő) 21:10

Találat: 2197

Kissé elbizonytalanodva fogtam hozzá Rózsa Imre arcképvázlatának megírásához, emlékének felidézéséhez. Nevelő-oktató tevékenységében olyan példaértékű pályát futott be, amelynek méltatását nehéz keretek közé szorítani. Jól ismertem. Egy-két közös feladatunk is volt. Barátságát is bírtam. Megkerstem nagyra becsült özvegyét is, aki néhány kérdésben szívesen nyújtott segítséget. Ezúttal is tisztelettel köszönöm!

Rózsa Imre tanár úr elég messziről indult. Szülei: Rózsa Alajos gazdálkodó és Bihary Mária háztartásbeli voltak. Frigyükből három gyermek született: Imre (tanár), Mária (könyvtáros) és Attila (agronómus). Imre volt a legidősebb. A testvérek gyermekkora nem volt zavartalan. Esetenként megélhetési gondjaik is voltak.

Rózsa Imre 1940-ben került Jászberénybe, a tanítóképzőbe. Diplomáját 1945-ben szerezte meg. Minden vágya az volt, hogy tanító legyen. A tanítói képesítést megszerezve, volt osztályfőnöke biztatására Szegeden, a Tanárképző Főiskolán folytatta tanulmányait. Örömmel és igyekezettel tanult, bár elég mostoha körülmények között lakott, télen egy fűtetlen szobában, két évfolyamtársával. Az 1949-ben megszerzett tanári diploma után kötött házasságot a kecskeméti származású Szentkirályi Tóth Klára tanítóval 1949. 09. 06-án. Két gyermekük született: Gábor (1950) és György (1953). Gábor doktorált, Győrben, a Széchenyi István Egyetemen docens; György, 1996-tól Újszászon a Gimnázium és Szakközépiskola elismert igazgatója, a rendszerváltozás óta - megszakítás nélkül - a városi önkormányzat képviselő-testületének tagja. Négy unoka (Judit, György, Gábor és Péter), valamint egy dédunoka (Panna) őrzi, viszi tovább a veretes Rózsa vezetéknevet.

Rózsa Imrét 1949-ben Egerbe helyezték. Mivel feleségének nem tudtak tanítói állást biztosítani, Szajolban telepedtek le. Ott tanítottak négy évig. A tanár úr színes, gazdag óráira többen felfigyeltek, így a tanulmányi felügyelők is. Kimagasló tudására, felkészültségére, tanítványaival való jó kapcsolatára figyelemmel, javasolták: fogadja el áthelyezését Szolnokra, a Közgazdasági Technikumba. Nehezen vállalta, mert akkor született második gyermekük. Attól tartott, feleségét - munkája mellett - túlterheli a két gyermekkel való foglalatoskodás. Felesége biztatására 1953-ban a technikumban kezdte a tanítást. Szajol jó képességű diákjai követték oda. Kölcsönös bizalom alakult ki a tanár úr és tanítványai között. Megyei, országos pályázaton számtalan elismeréssel gazdagították a technikum hírnevét. Róza Imre Közben elvégezte Debrecenben a Kossuth Lajos Tudományegyetemen a történelem szakot. 10 éven keresztül tanított a Kemény László elismert, nagy tudású direktor által irányított technikumban úgy, hogy naponta vonattal ingázott Szajolból Szolnokra. A meglepetés erejével hatott rá, amikor 1963-ban, az akkori Megyei Tanács VB Oktatási Osztály középiskolai tanulmányi felügyelője, Páldi János - volt jászberényi osztálytársa - közölte, Újszászon gimnáziumot szeretnének létrehozni az értelmes falusi gyerekek felkarolására, elkallódásuk megelőzésére, és ennek az igazgatására őt kérik fel. Ismét nehéz volt döntenie, hiszen szerette a technikum diákjait, tanártársait, és nem vágyott igazgatói pozícióra, "csak" tanár akart lenni. Nagy valószínűség szerint azért mondott igent, mert felkeltette érdeklődését, milyen erő is rejlik egy olyan iskolai komplexumban, ahol az óvodától az érettségiig egy intézményben tanulhatnak a gyerekek. Mi tagadás: felesége is bátorította az "igen" válaszra, hiszen Gábor fiukra középiskola várt, s nem akarta, hogy "bejáró" tanuló legyen.

Alapított, és nem is akármilyen középiskolát.

Az 1963-ban két osztállyal induló gimnáziumot 600-700 diákot befogadó sokoldalú intézménnyé fejlesztette. Ebben az időben nagyban segítette munkáját a két osztályfőnök tanár: Nánási Zsigmondné és Mizser Lajos.

Nem tartom szerencsésnek, hogy tanártársai között személyi megkülönböztetést tegyek, mégis vállalom, hogy Nász Imre igazgatóhelyettesről, Diószegi Sándorról, Kalóz Istvánról és Vincze Zoltánról úgy tegyek külön említést, mint akik az igazgató úrnak a legtöbb támogatást adták.

A tanítás az általános iskola termeiben folyt. 1967-ben érettségiztek az első osztályok szép eredménnyel. Egyetemekre, főiskolákra, felsőfokú intézményekbe eredményesen felvételiztek. Rózsa Imre minden erejével azon volt, hogy a kinőtt általános iskolai épület helyett a gimnázium önálló épületben folytathassa munkáját. Az egyre növekvő feladatok miatt célszerűnek látszott az óvoda, az általános iskola és a gimnázium különválása. Sok küzdelem, harc után 1973-ban, az iskola fennállásának 10. évfordulóján birtokba vehette a tanulóifjúság az új épületet. Az első időkben a bejáró diákok externátusban laktak. Az új épületben az igazgatói, tanári, s egyéb nélkülözhető helyiségeket kollégiumi férőhelyekké alakíttatta, hogy a megye diákjai ott kapjanak elhelyezést, tanulásukhoz szakszerű tanári támogatást. Mivel hamarosan kevésnek bizonyult a hely, kollégium megépítését vette tervbe. Személyes, jó kapcsolatait felhasználva, a Volán Vállalat és a MÁV Vezérigazgatóság 30 millió Ft-tal támogatták a kollégium építkezését. Mindezt a lelkes hozzáállást a Szolnok Megyei Tanács 35 millióval egészítette ki. (Örülök, hogy a megyei tanács dolgozójaként, Rózsa Imre tanár úr törekvéseit magam is segíthettem.) Végül is kitartó, szívós munkája eredményeként 1989-ben a kollégium is elkészült. Az igazgató úr egyik beszélgetés során olyan kifejezéssel élt: "csak a lusta ember tart igényt, hogy szorgalmáért dicsérjék!" E bölcs szavai jelmondatba illőek, ma is időtállóak. Mégis sajnálom, hogy a kollégium építésével járó megfeszített munkájáért a kitüntető plakettet késve kapta, amikor már egészségi problémái jelentkeztek.

Szívügye volt a szegény, egyszerű gyerekek felzárkóztatása. Ezért hajlandó volt kemény vitákat, szócsatákat vívni a járási, megyei szervekkel csak azért, hogy a sok gyereknek jól felszerelt, modern kollégiuma legyen. Tárgyalási módszerei között megfigyelhető volt, hogy értelemmel, tudatosan uralkodott az érzelmein.

Megszervezte a felnőttoktatást is. Több ezer felnőtt neki köszönheti Szolnok megyében, hogy ha késve is, de megszerezhette az érettségit. Minden jó ügy mellett bábáskodott, meggyőzően érvelt. Igyekezett tanárainak lakást szerezni, túlórákat biztosítani. Számtalan bizottságnak volt tagja, elnöke, és ezekben hasznos munkát végzett, mindig megkeresve, rámutatva a legsürgősebb, legfontosabb tennivalókra. Volt idő, amikor a népképviseletet a Szolnok Megyei Tanács, illetve az Újszász Községi Tanács választott tagjaként gyakorolta. Elismerésként ő és iskolája számos kitüntetésben részesült. 27 évig igazgatta az intézményt. Meggyőződésem, a középiskola létrehozásával, igényes működtetésével Újszász várossá nyilvánításához (1997) is jelentősen hozzájárult. Ugyanis Újszász Nagyközség csak úgy kezdeményezhette várossá nyilvánítását, hogy a városi feltételek között szerepelt a megfelelő intézmények (pl. oktatási, stb.) megléte is! Sajnálatos, hogy a település várossá nyilvánítását már nem érhette meg, de utólag (2000.09.23.) Posztumus Pro Urbe Újszász Díjban részesült.

Rózsa Imre igazgató urat mindenki szerette, tisztelte, még az is, aki nem mindig értett vele egyet. Igen, mert ő volt Imre bácsi, akinek neve örökre egybeforrott Újszásszal, a gimnáziummal és kollégiummal. Akkor volt boldog, ha segíthetett másokon, ha jó híreket hallott diákjairól, ha az osztálytalálkozókon sikerekről, az életben való becsületes helytállásukról számoltak be az iskola volt diákjai. Nagy gonddal, körültekintéssel készítette elő a tanulóifjúság többnapos bel- és külföldi kirándulásait.

Örült, hogy a kirándulások gazdagították, gyarapították a diákok ismereteit, évek múltán is szívesen emlékeztek az együtt töltött szép napokra. Hosszú éveken keresztül a tanulmányi versenyek győztesei, az érmes kamarakórus tagjai, a torna- és egyéb sportversenyeken, rendezvényeken jeleskedők, a kimagasló tanulmányi munkát elérők jutalomüdülésben vettek részt többnyire Balatonszepezden, az Ifjúsági Üdülőtáborban.

Hitte, vallotta, egy nevelőtestület akkor jó és eredményes, ha szabadidejükben nemcsak munkatársak, hanem barátok is. Szerette a "fehér asztal" melletti munkatársi összejöveteleket.

Megragadott minden alkalmat, hogy testületét eggyé kovácsolja. Örömmel készült a közös névnapokra, a vidám Mikulás estekre. Nem tudta elképzelni, talán nem is akarta megérni azt a szeptemberi csengőszót, amely őt már nem hívja munkára szeretett ifjúságához, tisztelt tanártársaihoz, munkatársaihoz. 1990. 08. 20-án a testületi értekezlet első napján csendben távozott. Nagy részvétnyilvánítás mellett helyezték örök nyugalomra az újszászi temetőben.

A középiskola tantestülete "Rózsa Imre" alapítványt hozott létre 1991-ben. Az alapítvány célja volt: méltó emléket állítani iskolájuk alapító igazgatójának tiszteletére. Az alapító okiratban vállalták, hogy továbbviszik szellemiségét, erősítik az iskola hírnevét, és növelik a felsőfokú végzettséget szerző diákjaik létszámát. Az alapítványt - alapcéljának változatlanul hagyásával - később kiegészítették, gazdagították. Az alapítvány nyitott, ahhoz természetes és jogi személyek szabadon csatlakozhatnak. Az alapítvány eredményesen működik. Bevételeiből számos olyan feladatot oldottak meg, amelyekre a költségvetés nem tudott volna fedezetet nyújtani.

A tanár úr szerencsés ember volt. Évtizedeken át mindig azt tehette, amit szeretett: a gyerekek között, a gyerekekért tett, dolgozott. Hit, remény, szeretet, lelkiismeretes, következetes munka volt az életeszménye. Hit a gyerekek nevelhetőségében, jóságában, őszinteségében. Remény abban, hogy a befektetett munka mindig, vagy legtöbbször meghozza gyümölcsét. A szeretettel, türelemmel körülvett gyermek pedig szívesen teljesít. Igazi tanárember volt, szigorral, türelemmel és jó humorral. Móra Ferenc szavai híven tükrözik az emberségét, jelesül azt: "A csillag még lefutva is világít."

Rózsa Imre igazgató úr több esetben részesült kitüntetésben. Az Oktatás Kiváló Dolgozója, Felnőtt Oktatás Kiváló Dolgozója, Szolnok Megyei Tanács Pedagógiai Díj birtokosa. Tisztelgett előtte Újszász lakossága, amikor Posztumus Pro Urbe Újszász Díjban részesült.

Emlékezzünk Rózsa Imrére, az újszászi középiskola alapítójára, első igazgatójára, a közösségteremtés és a minőségi oktatás megalapozójára.

Tanár úr! Igazgató úr! Drága Direktor! Köszönjük, amit Újszászért tettél, hogy egész lényedben újszászi lettél! Emléked szívünkben megőrizzük.

Varga Ferenc
Újszász díszpolgára

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2015. március 02. (hétfő) 20:53

Találat: 4051

November 10-én a németek feladták Újszászt, ezen a napon gyújtották fel a templomtornyot, hogy az orosz csapatok a későbbiekben ne tudják magaslati megfigyelőpontként használni.

November 16-án Újszász környékén heves légi harcot vívott egy orosz és egy német pilóta.

Ezen a napon Heinz Ewald, a Luftwaffe fiatal hadnagya volt az, aki Messerschmitt 109-es repülőgépével került ki győztesen ebből a "halálos verekedésből" egy orosz Lavocskin La-5 FN-el szemben.

A két újszászi szemtanú, Bábosik László 8, Szórád Béla, aki ma Jászboldogházán él, 14 éves volt a történet idején.

Az ő elmondásukból kiindulva sikerült egy olyan repülőgéproncsot a Magyar Roncskutató Egyesületnek kiemelnie, amelyből eddig Magyarországon még egyetlen példány sem került elő.

Bábosik László így mesélte el a történetet:

"Azokban a napokban, amikor az újszászi templomtorony égett, láttam, hogy Újszász felől két repülőgép közeledett a tanyánk felé. Az egyik menekült, az üldöző gép pedig folyamatosan lőtte. Átrepülték a Tápió folyót, miközben az első gép füstölt. A tanyánk közvetlenül a Tápió gát tövében volt. Kinn álltunk az udvaron, de ahogy a gépek közeledtek, apám jobbnak látta, ha bemegyek a házba, mert ekkor már az orosz gép - apámék később már látták rajta a vörös csillagot - hirtelen visszafordult a Tápió irányába, és a tanyánk felé közeledett. A tanya fölött átrepülve a pilóta a becsapódás előtt kiugrott a gépből, de az ernyője már nem nyílt ki, mert nagyon alacsonyan volt. A gép becsapódását követően hatalmas víz- és sároszlop tört fel a szikes talaj miatt. A pilóta további sorsáról sajnos semmit nem tudok, talán a később megjelenő orosz katonák elvitték, vagy eltemették valahol."

A kutatást 2006 augusztusában kezdtük el Magó Károly főtörzsőrmesterrel, aki a szolnoki M. H. 86 Helikopter Bázison teljesít szolgálatot. Az elsődleges adatgyűjtés (szemtanúk meghallgatása) után megkértük a két idős embert, hogy jöjjenek ki velünk a lezuhanás helyszínére, és mutassák meg, mire emlékeznek 63 év távlatából. Először Bábosik Lászlóval mentünk ki a helyszínre, ő rámutatott egy területre, amit a következő napokban fémkereső detektorral átvizsgáltunk, de nem volt eredményes a kutatás.

Aztán pár nappal később Szórád Béla is kijött velünk a helyszínre, és ő is megmutatta, hogy emlékezete szerint hová csapódott be a gép.

Talán 50 méter eltérés volt a két idős ember helymeghatározása között, ami több mint 60 év távlatából hihetetlennek tűnik! Újra előkerült a detektor, és néhány perc alatt meg is lett a kráter, ami szabad szemmel is látható volt.

Az első ásónyommal kiforduló lemez egy kék színű, kb. 20 cm-es alumíniumlemez volt, ami annak idején a gép alsó borítólemeze lehetett. Jöttek még elő kisebb-nagyobb lemezek, alkatrészek, de az igazi kiemelést 2007-re kellett halasztani, hiszen ilyenkor rengeteg engedélyre van szükség, amit ez év nyarán sikerült is beszerezni.

A kiemelés munkálatait az M. H. 86 Helikopter Bázis, a szolnoki Repülő Múzeum és a Magyar Roncskutató Egyesület végezte, a megyei Katasztrófavédelem és a Magyar Honvédség tűzszerészei biztosítása mellett.

A Roncskutató Egyesület 2007. 09. 03-06. között tervezte meg a repülőgép roncsának kiemelését. A tábor kialakításával kezdődött meg a munka, azokat a sátrakat állította fel a csapat egyik része, melyeket egy Komatsu típusú erőgéppel együtt a szolnoki repülőbázis biztosított a következő napokra. A kutatók másik fele nekikezdett a kézzel történő ásásnak, ugyanis a markoló segítségét itt nem lehetett igénybe venni, mivel nagyon sok lemezdarab és egyéb alkatrész volt a földben 20-30 cm mélyen, melyeket nagyon óvatosan kell kiásni, hiszen sokszor lőszert, robbanóanyagot is rejtenek ezek a kráterek.

Az időjárási előjelzést figyelembe véve a hétfői napon reggel 9-től naplementéig dolgozott a csoport, sötétedés után pedig a sátorban folytatódott az addig előkerült alkatrészek azonosítása. Ezen a napon sok alkatrész került elő, voltak közöttük kisebb adattáblák, vezetékek, kipufogócső csonkok, a pilótaülés bekötőcsatjai, melyek nyitott állapotban voltak, tehát a pilóta biztosan kiugrott a gépből. Továbbá előkerült egy biztosíték, a műszerfal egyik darabja, de nagyobb lemezek is voltak, ilyen például a kipufogósor mögött elhelyezkedő hővédő lemez és a futómű borítólemeze, melyen jól látható egy lövedék ütötte lyuk. Előkerült a két Shvak 20-as gépágyú, amelynek rakaszában már csak az üres hevedereket találták meg a tűzszerészek. Mivel ez a repülőgép vegyes fa - fémépítésű volt, rengeteg égett faborda, ill. vásznazott falemez került elő, részint az eredeti álcázó festéssel. Sajnos a motor sérülésére utaltak azok a hengerdarabok, melyek már kisebb mélységben is előkerültek, innen lehetett tudni, hogy a becsapódás ereje olyan nagy volt, hogy a 14 hengeres, 1630 lóerős csillagmotorról több henger is leszakadt, tehát épségben maradt motorra már nem lehet számítani.

Másnapra nem sok jót ígértek a meteorológusok, fokozatosan romló időjárás volt várható.

Kedden délelőtt még szeles, borongós, de száraz időben folytak a munkák.

Az előző napi hosszú és kitartó munkának köszönhetően ezen a napon már látszottak a La-5-ös motorjának hátsó tartónyúlványai. 3 méter mélységben meredeztek az ég felé, ezek irányából lehetett következtetni a gép becsapódásának szögére, illetve arra, hogy a motor milyen helyzetben fekhet a kemény, ragadós iszapban. Délutánra sikerült a gép motorját teljesen körbetisztítani, lefaragni róla a szó szerint kék színű iszapot. A gödörben folyamatosan terjengett a mindent átható olajszag. De e nélkül is akadtak dolgok, amik megnehezítették a munkát, ugyanis a gödör oldala a talajvíz hatására egyre sűrűbben kezdett beomlani, vigyázni kellett, mert volt, amikor 2 méter magas, több mázsa súlyú agyagtömb vált le a falból. Itt már több mint 4 méter mélységet mutatott a mérőrúd skálája!

A talajvíz helyenként térdig, combig ért, nagyon megdolgozott a katasztrófavédelem által biztosított szivattyú, nehéz lett volna a segítségük nélkül.

Ekkorra már a gép motorjának a kiemelése volt hátra, de egyben ez volt a legnehezebb feladat, ugyanis a motor a rárakódott kemény iszappal együtt kb. 1 tonna súlyú volt, és az eleje már 5 méter mélyen feküdt. Két ember lement, és a motort "megkötötte", miközben a többiek figyelték a gödör oldalait, amelyek a beomlás határán voltak. Nagyon kellett igyekezni, mert a föld sem adta vissza könnyen a 63 évig féltve őrzött titkát.

A motorra rákötött hevederek az erőgép kanalához lettek rögzítve, és most következtek a legkritikusabb percek. Mindenki azon izgult, hogy a Komatsu lesz-e olyan erős, hogy ezt az irtózatos súlyt ebből a mélységből ki tudja emelni. Feszültek az idegek és a speciális heveder, aminek a végén nagyon lassan, méltóságteljesen megemelkedett a motor, mintha újra egy repülőgépet kellene neki a levegőbe emelnie. Nagyon hosszúnak tűnt az a néhány perc, mikorra a talajszint fölé tudta emelni a markoló a súlyos terhet, és biztonságosan ki tudta fordítani a füves területre. Azonnal körbevették a résztvevők, mindenki egyszerre érintette meg a nagy fémtömeget, ami több mint fél évszázada egy vadászrepülőt segített a felhők közé.

Az időjárás is kitartott a végsőkig, de kedden délután már kérlelhetetlenül szakadt a mindent péppé áztató, hideg eső, amely másnap is intenzíven kitartott. Szerda reggel tábort bontott az addigra már átfázott, csuromvizes csoport, a leletek felkerültek a teherautóra, és a roncs elindult utolsó útjára, a szolnoki Repülő Múzeumba, ahol eddig is nagyon sok repülőgépen végeztek restaurálást a múzeum munkatársai, amit mindenki megcsodálhat a repülőtér lekerített részén elterülő szabadtéri részén, illetve egy fedett hangárban.

Közben a tűzszerészek megszámolták az üres hevedereket, amiből kiderült, hogy a kétszer 200 lőszer javadalmazásból nem maradt sem a fegyverben, sem a rakaszban lőszer.

Ez azt jelenti, hogy az ismeretlen orosz pilóta ellőtte utolsó töltényét is, haláláig keményen, férfiasan harcolt.

Ma, amikor ez a cikk íródik, már sok alkatrész átesett a különböző tisztításokon, és kezd egyre több darab árulkodni a gépről.

A roncskutató csoport minden gépet egyforma precizitással, próbál kiemelni, megmenteni az utókor számára, teljesen mindegy, hogy a feltárt gép melyik nemzet légierejében teljesített szolgálatot. Mi minden pilóta emléke előtt fejet hajtunk, hovatartozástól, eszmétől függetlenül.

Kötelességünknek tartjuk az emlékezést, és nagyon örülök, hogy egy ilyen csoport tagja lehetek!

Ezúton szeretném megköszönni a segítséget a szolnoki M. H. 86 Helikopter Bázis parancsnokának és a kiemelésen részt vevő katonáknak, a Szolnok megyei Katasztrófavédelem dolgozóinak, Molnár Péter polgármesternek és az újszászi polgármesteri hivatalnak, valamint a Szász étterem főnökének, illetve dolgozóinak.

A környéken több repülőgép is tűnt el, a Magyar Roncskutató Egyesület most már egy másik gép helyszínét próbálja felkutatni. Amennyiben a későbbiekben egy másik gép kiemelésére kerül sor, beszámolok róla.

Hegedűs Attila
Újszász

További információ: Halálos légiharc mementója Újszásznál

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2015. március 02. (hétfő) 20:50

Találat: 2070

Deák Endréné Juhász Franciska Újszászon született az 1930-as évek elején. Szülei: Juhász András (1885-1964) gazdálkodó és Varga Franciska (1900-1991) háztartásbeli voltak. 1924-ben kötöttek házasságot, amelynek gyümölcse hét gyermek lett: Julianna, Antal, István, Franciska, Erzsébet, Imre és Veronika. Közülük Franciska, Imre és Veronika élnek. Szeretetben, békességben, megértésben nőttek fel. Meleg otthonuk a Széles-tó 3. szám alatt volt. A boldog gyermekkort még az 1940-es pusztító árvíz sem tudta kedvezőtlenül befolyásolni annak ellenére, hogy az árvíz következtében nemcsak ingóságaik nagy részét veszítették el, házuk is összedűlt. A Juhász nagyszülőkhöz költöztek, míg fel nem építették újra otthonukat.

Franciska már kisgyermekként szeretett emberek között forgolódni. Szívesen ment például boltba vásárolni. Amikor pedig nagyobbacska lett, rendezte szüleinek, testvéreinek ügyes-bajos dolgait, mindazt, ami ügyintézést igényelt.

A Magyar Népköztársaság államhatalmi szervei; szűkebb értelemben az államhatalom helyi szervei, a tanácsok, 1950. 06. 15-én alakultak meg Budapesten és a 19 megye székhelyén. Újszászon a helyi tanács 1950. 10. 22-én jött létre.

Juhász Franciska 1950. 12. 01-jén került Újszász Községi Tanácshoz Molnár János iskolaigazgató ajánlására. Kálló Gábor önzetlen segítséggel vezette be az államigazgatás rejtelmeibe.

Hamar "mélyvízbe" került. 1951-ben három korosztályt soroztak katonai szolgálatra. Katonai sorozóbizottságot hoztak létre. A bizottság titkári feladatai ellátásával, amely sok figyelmet, türelmet, megértést, adminisztrációt igényelt, Juhász Franciskát bízták meg. A bevonuló katonák miatt jelentős munkaerőhiány jelentkezett a településen. Így a községi tanács dolgozóit is bevonták évente nagyobb mezőgazdasági munkálatokba (búza-, árpaaratás, stb.). A közös munkát természetesnek tekintették. A kalákában végzett munka alatti dalolás, az éjféli vacsorázás, az egyórás szieszta alatti rögtönzött társastánc, illetve Földi Imre és Kaló Gábor hopmesterek "vezérletével" előadott kabaré előadások máig felejthetetlen élményt jelentenek, pedig a reggeli 8 órás hivatali munkakezdést be kellett tartaniuk.

1952-ben Kálló Gábor a Községi Tanács VB elnöke lett Szászberken. Így 1952 novemberétől a nagy szakismeretet igénylő munkaterületét Juhász Franciska vette át. Hogy maradéktalanul eleget tudjon tenni a vele szemben támasztott követelményeknek, szakmailag szinte állandóan képezte magát. Az elemi (polgári) iskola, a gimnáziumi érettségi mellett államigazgatási, anyakönyvvezetői, teljes anyakönyvi-, állampolgársági-, gyámügyi-, hagyatéki-, honvédelmi-, szociális-, kisajátítási-, szabálysértési-, birtokvédelmi szakvizsgákat tett, és középfokú politikai tanfolyamot végzett. A Községi Tanács VB-nél köztisztviselőként 4 évtizedig dolgozott.

1953. 05. 23-tól 1986. 12. 31-ig volt anyakönyvvezető. A közel 33 év alatt ezernél jóval több esküvőt és névadót celebrált, amely országos viszonylatban is elismerésre méltó. Volt eset (1956. 10. 27.), amikor több esküvőt kellett tartania úgy, hogy közben a hivatali ügyeletet is el kellett látnia. Minden egyes házasságkötési és névadói szertartásra szívesen, jó emlékkel gondol. Kedves emlékei között őrzi a megyei kórház újszászi pszichiátriai osztályán 1977-ben, külön engedéllyel tartott esküvőt, amikor két gondozott (Viki és Tamás) kötött házasságot. Az intézmény részéről Szendrényi Józsefné Magdika volt a szervező és rendező. A házasságkötési szertartás és az utána következő fehér asztal melletti szórakozás, vigadalom valóságos népünnepély volt. Érdekes, nem mindennapi volt számára a Zachar testvérek (Ferenc és István) egy időben kötött házassága is.

Juhász Franciska 1957. 05. 11-én kötött házasságot Deák Endrével, aki révleányvári (Borsod-Abaúj-Zemplén megye) származású, és munkavállalás céljából került Újszászra. Egy leánygyermekük született, aki matematika és technika szakos tanár. Két unokájuk van. Diana harmadéves egyetemi hallgató, Dorina pedig előkészítő szakiskolai tanuló.

Franciska családi életének jelentős állomása volt 2007. 05. 11-e. Ekkor ünnepelték meghitt családi körben, a Dózsa Gy. út 2/a. szám alatt 50 éves házassági évfordulójukat. Ezúttal is megkülönböztetett tisztelettel kívánok betegségmentes, hosszú, boldog életet az idős házaspárnak.

A társadalmi jellegű ünnepségek 1960-ban kezdődtek. A szakmai munka minél színvonalasabb ellátása érdekében a járási hivatalok 2-3 évenként versenyeket rendeztek. Juhász Franciska a versenyeken rendre eredményesen szerepelt. Például: házasságkötés kategóriában két alkalommal első, névadó ünnepség esetében egyszer második helyezést ért el; 1969-ben a Szolnoki Járási Tanács által, 18 község dolgozói részére szervezett szakmai vetélkedőn, ahol 26 háromtagú csoport indult, egyéniben és csapatban is első helyezést ért el. (Újszászról két csapat indult: Juhász Franciska, Czétényi László és Kovács György, valamint Molnár Illés, Földi Imre és Farkas Józsefné.)

Hosszú közigazgatási pályafutása alatt több kiváló vezetője, munkatársa volt. Négy tanácselnököt és hat VB-titkárt szolgált ki. Munkatársai közül külön is jó emlékkel gondolt Bakó Istvánné Kővári Klárára (1934-1983), aki nemcsak jó munkatársa, jó barátnője is volt. Szívesen emlékezik Zérczi Mihályné Fábián Erzsébetre, aki kitűnő munkaerőként, gyors-gépíró munkakörben dolgozott mellette. Felidézte a tanács megalakulásától nyugdíjba vonulásáig (1987) mindazon munkatársait, akikkel együtt dolgozott. Bizonyosra veszem, ezek az információk Újszász helytörténetének írásakor hasznos információul szolgálnak az államigazgatási fejezetben.

Juhász Franciska szívesen vállalt társadalmi megbízatásokat. 1952 őszén szakszervezeti bizalminak választották. Létrehozta a községi tanács és az ÁFÉSZ női dolgozóiból álló közös színjátszó tánccsoportot. Több emlékezetes fellépésük volt. Ezekről fényképek is tanúskodnak. Évente két-három alkalommal táncmulatságot szerveztek. A bevételből fedezték többek között a külön busszal történt kirándulások és a tánccsoport ruháinak költségeit. Jó emlékkel gondol az összetartozást is erősítő közös kirándulásokra.

Megbízható, színvonalas munkáját, példamutató magatartását, munkahelyi hűségét minden időben elismerték. Olyan közhivatalnok volt, aki tevékenységét élethivatásnak, szolgálatnak tekintette. Máig vallja: a jó közigazgatási dolgozó olyan, mint egy jó orvos. Ugyanis a jó orvos, ha már a betegen nem is tud segíteni, szép szóval, melegen elbeszélgetve megnyugtatja. A közigazgatási dolgozó, ha nem is tud az ügyfélen minden esetben segíteni, de leülteti, elbeszélget vele, meghallgatja, - enyhíti a panaszát. Óvakodott az alakoskodástól, a nagyképűségtől. Szerénységével, segítőkészségével elismerést váltott ki munkatársai és a lakosság körében. Igaz, könnyű volt neki. A kedvező személyiségi jegyeket a szülői házból örökölte.

Számos kitüntetésben, anyagi elismerésben részesült. Szolnok Járási Tanács és Újszász Községi Tanács VB által adományozott tanácsi közszolgálati viszonyért, munkahely iránti hűségért járó 15., 20., 25., 30 éves emlékplakettek birtokosa. Megkapta: a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa eredményes tanácsi munkásságáért elismerő oklevelet (1970, 1975, 1980); A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Kiváló munkáért kitüntető jelvényt (1985), a hosszú távon végzett anyakönyvi munka végzéséért, a társadalmi rendezvények - házasságkötés és névadó ünnepségek magas színvonalú rendezéséért - az arany pecsétgyűrűt és a Családért emlékplakettet a Megyei Tanácstól.

Fegyelmezett, tisztességes munkájának erkölcsi értékét növeli, hogy nyugdíjba vonulása után, a Szolnok Megyei Tanács VB megbízásából, mint hivatásos gondnok, 1990. 12. 31-ig tovább dolgozott a megbízó és a gondnokoltak megelégedésére.

Úgy gondolom, Deák Endréné Juhász Franciska közhivatali pályafutása, egyéni, családi élete példa értékű lehet az államigazgatás új nemzedéke részére.

Franciska! Köszönjük a munkádat!

Varga Ferenc
Újszász díszpolgára

Az 1950. október 22-én megalakult tanács első dolgozói
Balról jobbra: 1. sor: †Pap Imre, †Szabó János, †Battyányi Béla, †Polónyi Mihály
hivatalsegéd 2. sor: †Balogh Márton VB elnökhelyettes, †Tóth Imre VB elnök,
Kocsis Márton VB titkár, Kálló Gábor VB titkárhelyettes, özv. Kovács Józsefné Viola
Mária takarítónő 3. sor: Tancsik János, †Czétényi László, Nagy József, Deák Endréné
Juhász Franciska, Kaló Gábor, Földi Imre, †Vágó József

A tanács dolgozói 1955-ben.
Balról jobbra: 1. sor: †Bakó Istvánné, Kővári Klára, Lékó Józsefné Csipe Terézia VB
titkár, †Lajkó László VB elnök, Barta Imre VB elnökhelyettes, Deák Endréné Juhász
Franciska VB titkárhelyettes 2. sor: Földi Imre, Kézér Béla, †Kovács József,
†Vágó József, Kiss István, †Battyányi Béla, †Czétényi László

Az 50 éves házassági évfordulón

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2015. március 02. (hétfő) 20:49

Találat: 1954

Mária Terézia királynő az 1760-as évek második felében a Magyar Királyság egész területén rendezte és egységesítette a jobbágyoktól a földesuraknak járó szolgáltatásokat, az úrbéri terheket. Az országos munkálatok több évig elhúzódtak, mivel minden településről különböző adatokat kellett bekérni. Az úrbérrendezés iratai közül talán a legfontosabb az úgynevezett kilenc úrbéri kérdőpont volt, amely a pillanatnyi helyzetet volt hivatott tisztázni. Ebben egyebek mellett foglalkoztak a török utáni újratelepüléssel, a lakosság terheinek változásával, a földesúri saját kezelésű majorságok kialakulásával, a jobbágyok esetleges kedvezményeivel és szabadságaival, az adott település belső szervezetével, valamint a gazdálkodását segítő, illetve gátló tényezőkkel. Az alábbiakban Újszász történetének e fontos dokumentumát adjuk közre.

"Ad 1-um. Nekünk Urbáriumunk eddig nem vólt, sőtt kevés számunkhoz képest vagy Bíráink vagy Esküttyeink sintsenek.

Ad 2-dum. Mélghos Földes Urunkk Majosága minek előtte mink itten letelepedtünk vólna, már folyamatban vólt, mellyhez szükséges cselédek más Helységekbül állvitt (?) bérre hivattatták és hozattattak. Ezek idővel Mélgos Földes Urunk engedelme mellett szolgálattyaibul ki költekezvén Házakat magokk készítettek, azokba edig lakván uira Szolgálatban léptenek, Szolgálattyok idein kivel penigh Majorság körül magát elöl adó dolgokk alkalmaztatásában, úgymint Gulyabéli Marhák, Ménesbeli Lovak, úgy Juhok eleségére takarmány hordásban, vásári időben el adásra való jószágokk föl hajtásában, akol készítésben, tisztításban foglalatoskottak, Szekerekkel is szolgáltak, Kaszáltak, takarítottak. Mink is kik mostanában ezen Földet lakjuk, illyenekk nevezzük és öszvegezzük (?) magunkat, úgy azért állandó Jobbágyok nem is vagyunk, tovább, hanem csak addig, még vagy egy vagy más Szolgálattyára Mélghos Urunknak nem hívattatunk. Eképpen és illyes karban lévén Jobbágyi Sorsunk, Contractusra, vagy Mélgsos Földes Urainkkal való Szövetséges végzésre, és egyességre szükségünk ez ideig nem volt, hanem alkalmas Esztendőktől fogva bé vett szokás mellett mindenkor, midőn és mikép Mélghos Földes Urunk Tisztinek parancsolattyára vettük akkor, és a' szerint Szekereinkkel, Kocsinkal, Lovainkal és Gyalogúl, Ekéinkel szolgálatot tettünk, és mind az ideig a szerint teszünk. Ezen szolgálatunkat penigh hogy alkalmatossabban tehessük, de mellette magunk is használhassunk, Mélgos Földes Urunkk ökreit némellyek közülünkben igaink alatt bírják.

Ad 3-tium. Minden adóinkra Mélghos Földes Uraságh teszi (?) közülünk minden Fejős Tehentül egy icce vajat, egy ludat ha vagyon és egy kácsát, 8 Ökrös Jobbágy penigh két pár csirkét ád, minden heverő számos marháinktúl d. 40, egy számos sertésünktől d. 8 fizettünk.

Ad 4-tum. Határunkban alkalmatosságunkban Mélghos Földes Urunkk vízi és Száraz Malmai vannak, igás, fejős, hámos Jószágaink ezen határnak hasítatott bizonyos részin minden fizetés nélkül legelődnek, az Korcsmát hasznunkra 160 f-ban árendállyuk, hasznunkra nézzük azt is, hogy földi terméseinkből hetedet adunk.

Kárunkra semmi erdőnk, vagy tűzre való fáink nincsenek.

Ad 5-tum. Azu föld mellyen házaink vannak nincsen házhelyekre föl osztva, hanem kinek hol teczett, és mikép lehetett, vagy fönn álló, vagy föld házat csinált, és az szerint lakik, földeinket penigh, mellyek valóban jók és bőven Termékenyek 3 vetőre, vagyis calcaturára közöttünk igás Marhás számához képest szoktuk föl osztani, egyik vetőre 6 ökrös jobbágyok szántó fölgyei vannak, kikben 30 Posoni Mérő belé mégyen, másik vetőre is kettő, úgy harmadik vetőre 2 szántó földgyei vannak. Ezekben 26, a másikban penigh 30 Posonyi Mérőt el szokott vetni, egy Posoni Mérő Kender mag alá való Szántó Földgyei is vagyon.

Kaszálló Rétünk bizonyos nincsen, hanem esztendőnkint hol egy hol más helyen, hol bővebben, hol szűkebben Mélghos Földes Urunk Tisztye által szokott ki mutatódni, mellett az után magunk közt föl osztunk eképen 6 ökrös Jobbágy 8 szekér Szénát kaszál, ezen kívül Mélghos Földes Urunk engedelméből tellyes szabadságunk vagyon harmadában annyit, amennyit akarunk, kaszálni. Sarjút nem lehet kaszállni, mivel az rétek Marhákk telelőire tartattak, de ott is víz folyás oldalait ki vévén, az Fű második kaszállásra nem alkalmatos.

Ad 6-tum. Hat ökrös Jobbágy 3 nap Ugarol, 3 nap őszi Vetés alá szánt, 4. nap vetésse boronálását végzi, tavaszi vetés alá is 3 nap szánt, 3 nap kaszál, annyi nap föl gyűjti a kaszállást, és föl boglyázza. Tavaszi termésnek kaszállásában, föl takarításában 2 napot tölt, gabonák, szénák bé hordásában, 6 ökrű szekérrel 10 napokat szolgál, más időbéli szolgálattyainak száma bizonytalan, mivel az mód föllyül jelentyük, mikor és miképp tőlünk az munkálódás kívántatik, akkor és a szerint tettük és tesszük is, akár mikép az hányjuk vesszük elménket, munkáink napját bizonyossan meg nem mondhattyuk, hanem gondollyuk, hogy 6 ökrös Jobbágyok Szekerezése, Kocsizása, Lovas és Gyalog szolgálattya Esztendőt átal mégyen 80 napokra menet, s jövetellel együtt.

Ad 7-dum. Úgy hallottuk, hogy szomszéd némelly Helységekben földi termésből Kilenczedet vesznek a Földes Urak, mink ugyan mindenkor Búzábúl, Árpábúl, Zabbúl és Kölesbűl hetedet attunk, és most is adunk, Kenderbül járó heted helett 6 ökrü Jobbágy 17 x-rt ád.

Elöl számláltuk mind azokat, mellyeket vagy készpénzül, vagy konyhára valókban Mélgsos Földes Urunkk adunk, azokon kívül tellyességgel semmit most nevezett Mélgsos Földes Uraságh tőllünk nem kíván.

Ad 8-vum. Az Föld itten Házhelyekre nincsen osztva, mind penig hogy üres ház közöttünk nem tanálkozik, mondhattyuk: hogy minden házban Jobbágy vagyon, és Mélgsos Földes Urak által kimutatott Földeknek Gazdái és művelői vannak.

Ad 9-um. Méltóságos Földes Uraság sem tart minket Örökös Jobbágyoknak, és mink is szabadosoknak nevezzük magunkat.

Dat. Ujszász, die 25-ta Mensis Marty No. 1768. Bákó Mihály, Varga vagy Pálinkás János, Szabó György, Varga vagy Pálinkás Carolus. Nincs sem pecsétje, sem notárius"

Dr. Bagi Gábor muzeológus