Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Teológia

Publikálva: 2012. április 19. (csütörtök) 12:25

Találat: 981

Jézus, mielőtt a mennybe ment volna, egy másik Pártfogót, egy másik Vigasztalót ígért meg nekünk, aki majd el fog jönni. Ki ez a más Vigasztaló? Pünkösd aktualitása kapcsán sok forrásból tudomásunkra juthat, hogy ez az ünnep a Szentlélek eljövetelének ünnepe.

A Szentlélek személye átível az Ószövetségen keresztül. Jézus megkeresztelkedésénél leszállt galamb formájában, az Apostolok Cselekedeteinek a könyvében domborodik ki a Szentlélek személye. (Már-már azt is mondhatjuk, hogy az Apostolok Cselekedeteinek könyve, a Szentlélek cselekedeteinek a könyve.) Pünkösdkor pedig a jézusi ígéret teljesült be, eljött a Szentlélek a földre. Milyen hatással volt a tanítványokra? Felbátorodtak a bizonyságtételre Jézusról, csodákat, gyógyulásokat éltek át, de vállalták a mártírhalált is.

A Biblia a Szentlélekről úgy ír, mint személyről: „Mialatt az Úrnak szolgálatát teljesítették és böjtöltek, megszólalt a Szent Szellem”⁽¹⁾ (Apostolok Cselekedetei 13,2.) Ugyanakkor tanít bennünket: „mert a Szent Szellem abban az órában meg fog titeket tanítani arra, amit mondanotok kell.” (Lukács 12,12) Sőt, meg is ajándékoz bennünket, az ő ajándékaival: „De mindezek ugyanannak az egy Szellemnek munkájából származnak, ki azokat külön-külön úgy osztja szét, ahogy akarja.” (1Korinthusz 12,11.) Meg is szomorodhat a Szentlélek:” Az Istennek Szent Szellemét kivel a megváltás napjára elpecsételtek titeket, meg ne szomorítsátok!” (Efézus 4,30.) Mindezeken túl, keresi az emberek közösségét:” Az Úrnak, a Felkent Jézusnak kegyelme, az Istennek szeretete és a Szent Szellem közössége legyen mindnyájatokkal! (2Korinthusz 13,14.) Meg is csalható, ahogyan tette ezt Anániás és Szafira (Apostolok Cselekedetei 5,3.). Sőt káromolható is: „Ezért azt mondom nektek, minden vétket és káromlást meg fognak bocsátani az embereknek, de a Szellem káromlását nem fogják megbocsátani.” (Máté 12,31.)

A Szentlélek isteni tulajdonságokkal is bír, de ennek a vizsgálata a következő cikkem témája lesz.

⁽¹⁾ A bibliai idézetek a Csia Lajos által készült Újszövetségből (Harmadik kiadás, 1997) valók. Így ennek a fordításnak a sajátossága, hogy a Szentlélek helyett a Szent Szellem szót használja. A két név ugyanannak a személynek a neve.

Szabóné Szabó Henrietta
Pünkösdi Teológiai Főiskola
lelkész szakos hallgatója

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Katolikus vallás

Publikálva: 2012. április 19. (csütörtök) 12:23

Találat: 857

A közelmúltban egy nem távoli iskolában az egyik pedagógus megkérdezte a gyerekektől, hogy mit ünneplünk húsvétkor. A válasz nyuszikáról és nyuszika tojásáról szólt... Nem kell mondanom, hogy ennek aztán a húsvét lényegéhez kb. annyi köze van, mint a bárány bégetésnek a napfogyatkozáshoz.

Keresztény hitünk központi TÉNYE Jézus Krisztus feltámadása a halálból. Ez annyira igaz, hogy Szent Pál apostol, aki gyakorlatilag Jézus kortársa volt, így ír: „Ha tehát Krisztusról azt hirdetjük, hogy a halálból feltámadt, hogyan mondják egyesek közületek, hogy nincs halottak feltámadása? Mert ha nincs halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel! Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek is. Sőt, Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert tanúságot tettünk Isten ellen, hogy feltámasztotta Krisztust, pedig nem is támasztotta fel, ha a halottak valóban nem támadnak fel. Mert ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a ti hitetek, és még mindig bűneitekben vagytok. Sőt, akkor azok is, akik Krisztusban elszenderültek, elvesztek. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, nyomorultabbak vagyunk minden más embernél.” (1 Korinthusi levél, 15. fejezet, 12-19-ig tartó versek).

Ha bárki közülünk veszi magának a fáradtságot, és elolvassa az evangéliumok beszámolóit Jézus feltámadásáról, meggyőződhet arról, hogy az apostolok, tehát Krisztus életének közvetlen tanúi nem azonnal kezdtek hinni Krisztus feltámadásában, hanem csak akkor, amikor maguk a megtapasztalt tények és a Szentlélek ereje szinte rákényszerítette őket a szilárd bizonyosságra. Attól kezdve viszont semmiféle nehézségtől sem riadtak vissza, hanem bátran hirdették azt, amit megtapasztalhattak: Krisztus feltámadt a halálból. Ez a bizonyosság késztette őket arra, hogy bejárták az akkor ismert világot, és mindenfelé hirdették: Krisztus feltámadt a halálból, ennek mi mindnyájan tanúi vagyunk. (Apostolok Cselekedetei c. szentírási könyv 3. fejezet, 15. vers).

Ez a tanúságtétel nemcsak nagy szavakból állt, hanem tényekből: az apostolok nagy nehézségeket, üldöztetést, börtönt, sikertelenséget is elviselve hirdették Krisztus feltámadását egészen a vértanúságig. Egyedül János apostol nem szenvedett vértanúságot, de ő is számkivetésben halt meg. Az ilyen tanúknak nyugodtan hihetünk. Krisztus feltámadásának ragyogó bizonyítéka Egyházának léte és mindaz az áldás, amit az Egyház jelentett és jelent a történelemben.

Sok kortársunknak az Egyház szó hallatán csak az inkvizíció meg a vallásháborúk jutnak eszébe, pedig – bármennyire sajnálatosak ezek az események – nem kellene elfelejteni azt, hogy a keresztény hit, a Krisztus feltámadásába vetett hit milliók és milliók számára nyújtott és nyújt ma is erőt a szép családi élethez, a hűséges és boldog házassághoz, a lelkiismeret csodálatos békéjéhez, milliókat őriz meg az öngyilkosságtól, az elzülléstől. Ez a hit páratlan erőt nyújt fiataloknak és időseknek a nagylelkű megbocsátáshoz, az önfeláldozó szeretethez.

Krisztus feltámadásának üzenete minden ma élő ember számára: ne hidd, hogy jó szándékkal végbevitt jótetteid kárba vesznek. A végső győzelem nem a bűné, a gonoszságé, hanem az igazságé és a szereteté.

Szívből kívánom mindannyiunknak, hogy adjon a jó Isten mindannyiunknak bátorságot arra, hogy hitünk szépségét és igazságát megismerve részünk legyen Szűz Máriának és az apostoloknak, és a történelem sok millió igaz keresztényének húsvéti örömében.

Miklós János plébános

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Teológia

Publikálva: 2012. március 21. (szerda) 14:07

Találat: 914

Főiskolás hallgatóként nem olyan régen megkértem az egyik csoporttársamat, hogy vigyen el Pestszentlőrincről a Blaha Lujza térre, közelebb kerülve ezzel szállásomra. Miután beültünk az autóba, és beállította a GPS-t, láss csodát: az aprócska szerkezet elkalauzolt bennünket a megjelölt célhelyre. Precíz volt a navigálás.

Erről a gyermekkorom jutott az eszembe: szüleimmel gyakran beültünk a családi autónkba, anyukám volt a figyelmes sofőr, apukám a precíz navigátor, kezében a térképpel. Akkor még nem volt a kezünkben GPS, hogy egyszerűen jelezze, hány méter után kell jobbra, illetve balra kanyarodni. Erre szolgált a térkép, és persze a térképet használó személy.

Mind a GPS, mind a térkép irányt mutat nekünk arra nézve, hogy a közlekedésünk során melyik irányba menjünk. De vajon az életben is van ilyen navigátorunk? A válaszút előtt mi alapján hozunk döntéseket – sorsunkat illetően? Ezek milyen irányban befolyásolják mindennapjainkat?

A Vetés és aratás című újság egyik régi példánya ugyanebben a témában így navigál bennünket oly sok év távlatából is:

Életünk, sorsunk alakulása Isten kezében van. De egy bizonyos szempontból rendkívül fontos az én egyéni, személyes döntésem. Isten elém adja, reám bízza a választást. „Azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukra van” – és nem közömbös, hogy az újesztendő útjait Istennel vagy Isten nélkül járom majd.

Merre visz majd az útad: az Isten közelébe vagy tőle mind távolabb? Az ember boldogsága vagy boldogtalansága függ ettől. Isten közelében lesz igazán emberi az életünk. Isten közelében fejlődhet ki és teljesedhet be az ember élete.” (Új Élet 4. évf. 1966./1. szám 1. oldal, amely folyóirat a Vetés és aratás című lap elődje.)

Életünkre nézve a legjobb irányt Isten mutatja meg nekünk. Vele, az ő vezetésével akarunk haladni? Ezt a döntést mindenkinek személyesen kell meghoznia. Vele minden nap lehetőséget kapunk arra, hogy bölcs döntést hozzunk azért, hogy végül célba érjünk, hozzá eljussunk.

„Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához csakis énáltalam” – mondta Jézus (János ev. 14,6.). Ez egy jó irány lehet az év minden napjára.

Szabóné Szabó Henrietta
Pünkösdi Teológiai Főiskola
harmadéves lelkész szakos hallgató

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Katolikus vallás

Publikálva: 2012. március 21. (szerda) 14:05

Találat: 811

Tél vége felé az élet kedves színfoltja a farsang, a farsangi bál, amikor ki-ki felölti a maga álarcát, és „megjátssza magát”. Érdekes játék kitalálni: ki van az álarc mögött.

(Csak „mellesleg” jegyzem meg, hogy a nagyböjt, ami hamvazószerdával kezdődött az idén február 22-én, már nem farsang, tehát nem a mulatozások ideje).

Nem szép dolog nagyböjtben farsangolni, de nem ez a legnagyobb tragédia. A farsangi álarcok – csak idő kérdése – a megfelelő helyükre kerülnek. A nagyobb baj az, amikor egyesek egy életen át „elfelejtik” letenni álarcukat. Megjátsszák magukat, azaz egy életen át másnak mutatják magukat, mint amik. Nagykőrösi emlékem: az ottani egykori katolikus iskola igazgatója, amíg az iskola egyházi volt, addig azért dorgálta a gyerekeket, ha nem mentek vasárnapi szentmisére, majd amikor bekövetkezett az államosítás, ugyanaz az igazgató azért dorgálta a gyerekeket, ha templomba jártak. Az idősebbek emlékezhetnek még olyan egykori nyilasokra, akik egyik napról a másikra „meggyőződéses” kommunisták, sőt ávósok lettek.

Eszembe jut egy rendszerváltás utáni, nem katolikus egyházi iskola igazgatója, aki addig köztudottan – képletesen szólva – az élen vitte a vörös zászlót, majd ugyanazzal a „lelkesedéssel” vitte a zsoltáros könyvet.

Sajnos, a hétköznapi életben is nem egyszer előfordul, hogy emberek álarcot viselnek. Másnak mutatják magukat, mint amik.

A nagyböjt nagy figyelmeztetés: tedd le álarcodat. Légy az, aminek Isten előtt lenned kell. őt soha sem verheted át. Eljön a nap, amikor mindannyiunknak meg kell állnunk az előtt a Krisztus előtt, aki értünk szeretetből vállalta a szenvedést és a kereszthalált, de dicsőségesen feltámadt. őelőtte nincs színjáték. ő ismeri szívünk legmélyét is, és határtalan szeretettel arra szólít fel, hogy térjünk meg, tartsunk igaz bűnbánatot, tegyük le álarcunkat. Kérjünk tőle fényt, amely beragyogja szívünket, és képessé tesz bűneink felismerésére és igaz bűnbánatra, megtérésre.

A farsang egyszer, s mindenkorra véget ér.

Miklós János plébános

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Katolikus vallás

Publikálva: 2012. február 15. (szerda) 13:51

Találat: 1054

Szentatyánk, XVI. Benedek pápa 2010 októberében hirdette meg a Hit Évét, amely 2012. október 11-től 2013. november 24-ig, Krisztus király ünnepéig tart. A 2012. október 12-es dátum egy jeles évfordulót takar: 50 éve, 1962. október 11-én nyitotta meg XXIII. János pápa Rómában a II. Vatikáni Egyetemes Zsinatot (ezen a világ katolikus püspökei, mintegy háromezren vettek részt, és 1965. december 7-én ért véget, úgy, hogy általában – az első évet leszámítva – évente egy tavaszi és egy őszi ülést tartottak). Kétségtelen, hogy ez az esemény a katolikus egyház történetében egyedülálló fordulópontot jelentett. Az átlag hívő ezt leginkább abban érzékelhette, hogy a liturgia – amelynek nyelve addig a latin volt – ezt követően nemzeti nyelvűvé vált. Valójában azonban ennek a zsinatnak sokkal szélesebb látókörű volt a probléma felvetése. Különösen a Gaudium et spes (Öröm és remény) kezdetű zsinati dokumentum (alcíme: Az Egyház a mai világban) váltott ki nagy visszhangot. De jelentős kezdeményezéseket indított el a zsinat a különböző keresztény és nem keresztény vallásokkal való kapcsolatfelvétel terén is. A zsinat befejezése VI. Pál pápa nevéhez fűződik, a határozatok életté váltása pedig részben az ő nevéhez, nagyobb részben pedig Boldog II. János Pál nevéhez. De a folyamat még ma is tart. Magam abban a kegyelemben részesülhettem, hogy a zsinat előtt egy évvel kezdtem el teológiai tanulmányaimat, és a zsinat utáni évben szenteltek pappá.

A Hit Évének célkitűzése nem pusztán egy emlékezési év, hanem ennél sokkal fontosabb: az, hogy a mai kor reményvesztett emberének felkínálja a krisztusi hit szépségét és erejét.

Októberig, és azt követően is ebben a témakörben szeretnék havonta egy-egy cikkel a kedves Olvasókhoz szólni. Kérem, fogadják bizalommal.

Miklós János plébános