Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Teológia

Publikálva: 2012. december 10. (hétfő) 15:35

Találat: 946

Közeledik a karácsony. Minden év decemberében elérkezik. Jó rá gondolni. Ünnep, ajándék (ha tehetjük, vagy legalább apró figyelmesség), családi összejövetel, szabadság, pihenés – ezzel jár. Általában ehhez szoktunk. És még a karácsonyi szórakozásokhoz. – De mi az eredete, mi a lényege a karácsonynak? Mindig a lényeg a dolgok veleje. Nézzünk szembe őszintén, tárgyilagosan a karácsony üzenetével. Ebben pedig segít nekünk a könyvek könyve, a Biblia.

Az Augustus császár parancsára elrendelt népszámlálás miatt a szülés előtt levő Máriának Józseffel együtt több mint 120 km-t kellett megtennie szamárháton, részben gyalog Názáretből Betlehembe. Nehéz kezdet. Az istállóban született, jászolba fektetett csecsemőben az egyszerű pásztorok, de a napkeleti bölcsek is felismerték a világ Megváltóját, és hódolattal, igaz tisztelettel, sőt ajándékokkal meg is keresték. Jézusnak már a nevében is benne van a küldetése, mert magyarra fordítva azt jelenti, hogy ”Szabadító”. Akik pedig őszintén, teljes szívvel hozzá fordulnak szabadulásért, azok ezt meg is tapasztalják. Heródes negyedes fejedelem (akit királynak is említenek) lelkiismeretét nyugtalanította az igazságot hozó, igazságot megtestesítő Jézus Krisztus megjelenése. Szabadulni akart a jelenlététől. Biztosra akart menni: minden két éven aluli csecsemőt meggyilkoltatott. A gonoszságnak nincs határa! Isten azonban nevelőapját, Józsefet, a felelős családfőt kijelentések által vezette, és Jézust a megváltói műve útján végig megőrizte. Pedig a megtérés, megtisztulás hirdetése miatt a megtisztulni nem akaró, bűneikhez ragaszkodó zsidók újból és újból meg akarták ölni. Ezt azonban csak a megváltás művének tökéletes elvégzése végén – a prófétai jövendölések beteljesedése szerint – tehették meg.

Heródes és mások Jézus személyét akarták minden áron elpusztítani, Voltaire francia filozófus, a felvilágosodás úttörője és képviselője (1694-1778) pedig a kereszténység eszméjét, szellemiségét akarta az elméletével megsemmisíteni. Azt írta: „12 ember kellett (értsd: 12 tanítvány), hogy a kereszténység elterjedjen a világon, de egy is elég lesz ahhoz, hogy megsemmisítse (vagyis ő maga). A történelem humora, hogy Voltaire halála után, 1804-től saját szülőháza bibliaraktár lett. Ám ugyanakkor a felvilágosodás eszméje is elterjedt.

Kik a karácsony nyertesei? De itt most az előbb említett lényegről van szó. A történelem folyamán mindig úgy volt, és ma is úgy van, hogy azok a karácsony, pontosabban Jézus Krisztus megváltói művének nyertesei, akik alázattal, hittel, engedelmességgel elfogadják, megragadják Isten bűnbocsátó kegyelmét, és azután jó lelkiismerettel, a Biblia parancsolatai szerint is élnek. Jézus ezt hirdette (parancsolta): „Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik azon járnak. Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik azt megtalálják”. (Máté 7,13-14) Ez az út belső békességet, szabadságot, örömet jelent, és gyümölcsöző életet eredményez. A személyes újjászületés egyben mindig a társadalom javát is szolgálja, hiszen érthetően minden becsületes ember kívánja egy igazságosabb, kizsákmányolásmentesebb, boldogabb közösség létrejöttét.

Pánczél János

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Katolikus vallás

Publikálva: 2012. december 10. (hétfő) 15:32

Találat: 745

December 2-án, advent 1. vasárnapján elkezdődik a karácsonyra felkészítő szent idő. „Az adventus Domini = az Úr eljövetele” szókapcsolatból kialakult elnevezés valóban az Úr eljöveteléről szól. Arról, hogy a karácsonyt megelőző közel négy hét készülődés az Úr eljövetelének, vagyis Jézus Krisztus születésének ünnepére.

Különösnek tűnhet, de a mi készületünk egészen különleges: akit várunk, már itt van velünk. Közel van hozzánk. Nem is gondoljuk, hogy mennyire közel van. Hiszen, amikor – mennybemenetelekor – elbúcsúzott tanítványaitól, megígérte nekik (és egyben nekünk is): „Íme, én veletek vagyok minden nap, a világ végéig!” (Máté evangéliuma 28. fejezet, 20 vers).

A gondviselő Isten olykor különleges jelekkel is üzen nékünk. A közelmúltban egyik kedves református lelkész ismerősömtől kaptam egy elgondolkodtató e-mailt, egy fénykép kíséretében. A fényképen egy teljesen ép Szűz Mária szobor látható egy romhalmaz kellős közepén. A kísérő szövegből kiderül, hogy a kép nemrégiben az Amerikában történt hurrikán pusztítását követően készült. Első pillanatban arra gondolhatnánk, hogy az eseménynek az az üzenete, hogy a szóban forgó szobor Isten különleges oltalma alatt áll. Meggyőződésem, hogy ennél sokkal többről van szó: a gondviselő Isten azt üzeni ez által az esemény által is mindannyiunknak, hogy ő velünk van korunk nagy viharaiban, megpróbáltatásaiban, ne féljünk hát, ő nem hagyott el bennünket, bármennyire harcol is ellenünk a világ, vagy a sátán. Isten mindig közel van, legfeljebb mi vagyunk tőle távol. És nekünk az a feladatunk, hogy közelebb kerüljünk hozzá. Hogyan tegyük meg ezt? Rendezzük Istennel való kapcsolatunkat: ismerjük meg őt, olvassuk a Szentírást, főként az Újszövetséget, imádkozzunk minden nap, tegyünk jót nap mint nap. Ne maradjunk el hívő közösségünk összejöveteleiről. Nagyon sok bajunk abból származik, hogy Istent (olykor tudat alatt) nem Istennek gondoljuk, hanem csak egy korlátozott bálványnak. Pedig ő Isten. A szó igazi értelmében MINDENHATÓ.

Jézus születésével a világ világossága született meg, az Isten lett emberré. A felnőtt Jézus így fogalmazott: „Én vagyok a világ világossága. Aki követ engem, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8,12) Ha őt egyre jobban megismerjük, életünket beragyogja az ő fényessége: növekszik a fény az életünkben, miként hétről-hétre növekszik az adventi gyertyák fénye is. Látni fogjuk, hogy életünknek célja van, látni fogjuk, hogy hogyan érhető el ez a cél. Jézus azért jött el ebbe a világba, hogy az ő békéjét ajándékozza híveinek. Mennyire jó, hogy tanúságtevő keresztény életünkkel segíteni tudunk másoknak is abban, hogy életüket egyre jobban beragyogja a fény, és életünk ne legyen céltalan. Át kell éreznünk felelősségünket embertársainkért. Egy napon véglegesen találkozunk Jézussal. Erre a találkozásra – mely földi életünk végső napja lesz – készülnünk kell.

Segítsen mindnyájunkat a Szentlélek, hogy célba jussunk, és rajtunk kívül még sokakat célba segítsünk.

***

Néhány hónapja beszámoltam arról a tervünkről, hogy nagy szükség volna arra, hogy temetőnk ravatalozóját felújítsuk: az előtte lévő térséget térkövekkel rakassuk ki, és az tető alá kerüljön. Az elvégzendő munkákról árajánlatot kaptunk, ez azonban olyan összegű kiadást jelentene, amelynek vállalására nincs, és belátható időn belül nem is lesz lehetőség. Így arról – egyelőre – le kell mondanunk, ha csak nem akadnak nagyon bőkezű támogatók.

***

Újszászi templomunkban a karácsonyi éjféli szentmisénket december 24-ről 25-re hajló éjjel 12 órakor kezdjük. Karácsony első napján 8 és 17.30-kor, másnapján 8 órakor lesz szentmise. Mindenkit szeretettel várunk. Minden kedves Olvasónak áldott, békés karácsonyt és boldog új esztendőt kíván:

Miklós János plébános

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Teológia

Publikálva: 2012. december 10. (hétfő) 14:56

Találat: 871

Az istentisztelet helyszíneként az embernek automatikusan a templom jut az eszébe. Mert ez az a hely, ahol kizárva a külvilágot, elcsendesedhetünk. Bár Isten mindenütt jelenvaló, mégis kell egy hely, ahol kizárólag Istenre figyelhetünk, az ő szavát hallhatjuk, az ő jelenlétében időzhetünk, oly módon, hogy ezekben az egyedülálló pillanatokban hittestvéreink is jelen vannak. Erre szolgál a templom. De a Bibliát tanulmányozva látnunk kell, hogy nem mindig kőépület volt a Szent Hajlék, és a történelem viharai után megtépázott mementóként maradt ránk a jeruzsálemi templom maradvány, a siratófal.

A templom, mint istentiszteleti helyszín, a mózesi időkre tekint vissza. Mindig is fontos volt az ószövetségi nép életében, hogy Istenét egy erre elkülönített helyen imádhassa. Ennek első lépése a szövetség sátora volt. A kivonulás után a kiválasztott nép megkapta a Törvényt, amiben részletesen be volt mutatva az istentisztelet formája. Az istentisztelet helye a frigysátor, amely hordozható sátorszentély volt (Mózes 2. könyve 36. rész).

A tulajdonképpen fixnek tekinthető szenthely gondolata Dávidnál jelent meg, de ő nem építhette/készíthette el, hanem csak fia, Salamon. Dávid viszont nagyon bölcsen, a templom elkészüléséhez szükséges anyagiakat és anyagokat gyűjtötte össze. Ennek a Salamoni templomnak a dicsősége, ékessége egyedülálló volt (Királyok első könyve 6. rész).

Sajnálatos tény, hogy a királyság kettészakadása a Szentély romlását/rombolását eredményezte. Majd pedig a babiloni hódítás már–már végképp eltörölte a templom létét (Krónikák 2. könyve 36. rész). De ezt követően Zorobbábel vezetésével a Babilonba deportált emberek visszatérhettek Jeruzsálem területére, és elkezdődött a templom renoválása, újjáépítése (Ezsdrás könyve 6. rész).

Ugyanakkor megemlítendő, hogy Nagy Heródes sokat tett azért, hogy a templom díszítettsége, pompája kiemelkedjen. ő azonban mindezt csak azért tette, hogy a zsidók szemében, mint uralkodó szimpatikus legyen.

Jézus prédikált erről a templomról, hogy lerombolásra kerül (Lukács evangéliuma 21,6.), és ez volt az a templom, amelyből Mesterünk kizavarta a zsibárusokat (Lukács evangéliuma 19,45.), hiszen nem engedhette meg, hogy világi események helyszíne legyen. A lerombolása i. u. 70-ben megtörtént. A templom maradványát láthatjuk Jeruzsálemben, mint siratófalat.

Napjainkban az egykori Salamoni – Zorobbábeli templom helyén a Sziklamecset áll, arany kupolájának ragyogása messzire hirdeti a terület feletti vallás hatalmát. De megemlítendő az a tény is, hogy vannak, akik várják a harmadik templom elkészülését.

Isten mindig figyelemmel kíséri az övéinek az útját. Egy új kezdet mindig sok–sok rendkívüli lehetőséget rejt és hordoz magában. Nem volt ez másként a Szent Hajlék kialakulásakor sem. De mindezek kibontakozásához Istenre van szükség, arra az egyedüli Istenre, aki az ószövetségi templom elkészültekor és napjainkban egy–egy gyülekezeti ház átadásakor is jelen volt és jelen van.

Szabóné Szabó Henrietta
Pünkösdi Teológiai Főiskola
lelkész szak

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Katolikus vallás

Publikálva: 2012. december 10. (hétfő) 14:53

Találat: 806

Amikor még Budapest közvetlen közelségében Gyálon, illetve Vecsésen voltam (összességében közel 20 éven át) lelkipásztor, többször előfordult, hogy a Közép-Európa legnagyobb temetőjeként számon tartott budapesti Új köztemetőben kellett temetnem. De – sajnos –, akár itt Újszászon és környékén is egyik leggyakoribb feladatom: végső útjukra elkísérni elhunyt testvéreinket.

Különös erővel hatott rám, amikor a közelmúltban ismét ellátogathattam az előbb említett Új köztemetőbe, és azon belül is meglátogathattam a 301-es parcellát, ahol az 1956-os forradalom kivégzettjei tizenéves tanulóktól Nagy Imre miniszterelnökig nyugszanak.

Bizony az általunk lakott Földre úgy is tekinthetünk, mint egy nagy temetőre, ahol milliók, sőt ember-milliárdok nyugszanak. A halál nem válogat: hősök és hóhérok, tudósok és írástudatlan emberek, kicsik és nagyok előbb-utóbb egyaránt bevégzik, bevégezzük földi pályafutásunkat.

Isten létezik. Ha viszont csak létében hiszünk, de szavaiban már nem, akkor hamar mérhetetlenül igazságtalannak gondolhatjuk őt. Hiszen az egyik ember lelkiismeretlenül éli világát, és egyetlen váratlan perc alatt meghal, a másik, becsülettel helytáll házasságban, családban, iskolában, munkahelyen, majd sok szenvedés után meghal. Hol itt az igazság? – tehetjük fel a kérdést. A válasz pedig így fogalmazható meg a Szentírás alapján: az embert az Isten a maga képmására, férfinak és nőnek teremtette meg, és értelemmel, szabad akarattal, halhatatlan lélekkel ajándékozta meg. Halhatatlan lelkünk a halál pillanatában megjelenik az élő Isten előtt, aki tökéletesen ismer bennünket, és akkor miénk lesz az, amit életünkkel kiérdemeltünk: örök, boldog együttlét Istennel és már célba érkezett embertársainkkal, amennyiben az Isten- és emberszeretet betöltötte életünket, és egészen tiszta lélekkel kerültünk Isten elé, vagy – amennyiben Isten jóságát mindvégig visszautasítottuk –, eljutunk az örök gyűlölet helyére, a pokolba, ahol egy szemernyi szeretet sincs. Az Isten az ő végtelen jóságában, Jézus Krisztusban emberré lett és magára vette mindannyiunk minden bűnét, és kiengesztelte azt szenvedésével és önként, szeretetből vállalt kereszthalálával. Ennek gyümölcse az, hogy Istennél a legnagyobb bűnös is irgalmat nyerhet. Ennek – részünkről, emberek részéről – elengedhetetlen feltétele az őszinte bűnbánat, mert igaz az, amit Szent Ágoston mondott: „Isten megteremtett téged megkérdezésed nélkül, de nem fog üdvözíteni közreműködésed nélkül”. Amennyiben Isten- és emberszeretetben halunk meg, de nem tökéletesen megtisztulva, akkor halálunk után a tisztító hely szenvedése, tisztulása vár ránk, ami bár fájdalmas, de reményteli állapot, mert az ember tudatában van annak, hogy tisztulása után Isten boldogító jelenlétébe kerül, amely felülmúl minden emberi elképzelést.

Imáinkkal, a szentmise felajánlásával segíteni tudunk azokon, akik a tisztulás állapotába kerültek. Ezért aztán az elhunyt szeretteink számára ez jelenti a legnagyobb segítséget. A küszöbön álló november hónap legyen különösen is jó alkalom arra, hogy elhunyt szeretteinkért imádkozunk.

Miklós János plébános

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Teológia

Publikálva: 2012. október 11. (csütörtök) 12:36

Találat: 7372

A legkézenfekvőbb, ha a sarokkő fogalmát, jelentését először fizikálisan ismerjük meg, majd pedig lelki–szellemi síkon is. Említést érdemel még az alapkő, a szegletkő és a zárókő/sarokkő is, mint építészeti fogalmak.

Vegyük ezeket sorra: Az alapkő az első kő, amelyet egy épület elkészítésekor legelőször leraknak. Ez általában ünnepélyes keretek között történik, hiszen egy új létesítmény épülése indul útjára. A szegletkő (zárókő, sarokkő) pedig már az épület befejezésekor kerül a helyére.

A 118. zsoltár valószínűleg a jeruzsálemi templom felszentelési zsoltára volt; mert megtaláljuk benne Izráel történetét a templom építéséig. Nagy jelentősége van ennek a zsoltárnak a Messiás eljövetelével kapcsolatban is, mert Jézus Krisztust, mint a szegletkövet elvetik (Mt 21,42). A Bibliában nemcsak „alapkőről" vagy „szegletkőről" olvasunk, hanem „zárókőről" is, pl. a Zak 4,7-ben: ő teszi fel a zárókövet, miközben ezt kiáltják: Áldás, áldás szálljon rá!"

A Biblia szellemi értelemben is rámutat arra, hogy az Úr Jézus Krisztus mindkettő egy személyben: ő a szegletkő, amelyen az újszövetségi Gyülekezet felépül, és visszatérésekor ő lesz majd a zárókő is, aki az újszövetségi Gyülekezet Istentől rendelt épületét teljessé teszi.

Mi mit teszünk ezzel a Kővel? Elvetjük, mint az építők? Kigúnyoljuk, hasonlatosan azokhoz az emberekhez, akik látták őt a kereszten meghalni? Vagy ráépítkezünk, mint bölcs emberek? Rábízzuk gondjainkat, bajainkat, testi–lelki szükségeinket?

Szabóné Szabó Henrietta
Pünkösdi Teológiai Főiskola
lelkész szakos hallgatója