„Tisztelt egybegyűltek, kedves barátaim!

Engedjék meg, hogy az önkormányzat nevében és a polgármester úr nevében szeretettel köszöntsem önöket a Don-kanyarban elesett hősök emlékére rendezett emléktúra újszászi állomásán!

Rendkívül megtisztelő, hogy Kövér Attila barátom, a XX. jubileumi emléktúra egyik fő szervezője településünket tisztelte meg emléktúrájuk célállomásaként.

Magyarország egyik legnagyobb humanitárius katasztrófáját, a több mint 100.000 fős veszteséget író Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg Don-kanyarban elszenvedett vereségét a rendszerváltásig a korabeli és az azt követő szocialista rendszer is méltatlanul kezelte. Politikai céljaiknak megfelelően elhallgatták, gyávaságnak tüntették fel. Hagyták, hogy a rendkívül mostoha körülmények között, hiányos felszereléssel is hősiesen helytálló katonákat a külföld is a front összeomlásának okozójaként tüntesse fel. Mára már tudjuk, hogy ez egyáltalán nem igaz!

A történelmi tények bebizonyították, hogy katonáink emberfeletti teljesítménnyel vették fel a harcot a szovjet túlerővel szemben, és a végsőkig kitartottak.

Erre a hősies viselkedésre méltó megemlékezés ez az emléktúra, mely folytatásához kívánok a szervezőknek és résztvevőknek kitartást és jó egészséget!”

„Kijelenthetjük, hogy katonáink és munkaszolgálatosaink parancsukhoz híven a lehetőségeik szerint helytálltak. A történettudomány nem ismeri a „mi lett volna ha” fogalmát, mégis beszélnünk kell róla. Miután rendszeresen számon kérik, és kegyetlen gyilkosnak állítják be az akkori magyar vezetést. Hazánk vezetői a már ismert (bolsevik diktatúra) és az akkor még kevéssé ismert diktatúra árnyékában, magára hagyva, kényszerű döntéseket hozva próbáltak előremenekülni. Ők már látták a leigázott országok sorsát, mi pedig látjuk későbbi sorsukat. És így nagy valószínűséggel a második világháborút „kétszer” elvesztő Lengyelország emberveszteségeihez hasonló mértékű lett volna tragédiánk, ha kezdettől nyíltan szembe szállunk Németországgal.

Nem százezrekben mérnénk emberveszteségünket, hanem milliókban. Talán hazánk sem lenne, és gyászolók sokasága sem állna most itt velünk. Honvédeink ott a távoli harcmezőkön, azért küzdöttek és szenvedtek – még, ha ők nem is voltak ennek tudatában -, hogy a háború borzalmait hazánktól minél távolabb tartsák. Nem akarták mások hazáját és javait elvenni, az orosz és ukrán embereket nem kezelték ellenségként, és ez kölcsönös volt. Embertelen diktatúrák malmában más nemzetek fiaival együtt őrlődtek.

Túránkat most már húsz éve azért hajtjuk végre, hogy emlékeztessük az érintett települések lakóit fiaik hősies helytállására és a nemzetek vezetőit e tragikus eseményre. És arra, hogy többé ne kényszerítsék országainkat háborús konfliktusokba. A háborúknak végső soron csak vesztesei lehetnek! Mi a háborút veszítettük el, a győztes Szovjetunió a békét. A birodalom szétesett, a bolsevizmus pedig egész Európában megbukott.

Túránkon évről évre egyre több nemzet (magyar, olasz, román, lengyel, német) katonái menetelnek egymás mellett békében és évről évre egyre többen. Nagy örömünkre szolgált, hogy az eredeti helyszínen is járt bajtársainkat helyi szovjet hagyományőrzők segítették, és a baráti kapcsolatot azóta is ápolják.

A Magyar Tartalékosok Szövetsége nevében köszönjük településük vezetőinek és polgárainak túránk végrehajtásához nyújtott önzetlen segítséget és a baráti fogadtatást. A rendezvény megszervezését és végrehajtását segíti a Honvédelmi Minisztérium, valamint a Magyar Honvédség.

Magam és a túra résztvevői nevében kívánok Önöknek erőt, egészséget!”