Válogatás a Fakéreg íze van a levegőnek című verses kötetből

Ajánló a verskötethez

Turza Ferenc újszászi festőművész, szobrász most válogatott verseivel jelentkezik. Majd három évtized verstermésének legjavát tartja kezében az olvasó. E versek nem csupán melléktermékei képzőművész pályafutásának, hanem inkább olyan önarcképek, amelyek értelmezési háttérismeretei képeinek, szobrainak.

Verseiben is gyakran festő. „Sárgul az ég”; „Homályló, nyirkos, őszi esteken”; „fehérlő fényben” – írja, néhány ecsetvonással megteremtve versének atmoszféráját. Tárgyközeli költő, természet és életközeli ember.

Nincsenek korszakai, inkább élményei. Az első versszövegektől kezdődően alaptónusa a magány. Nem világfájdalom az övé, sokkal inkább a hús-vér ember őszinte egyedülvalósága. A József Attila-i „semmi ágán ül szivem,/ kis teste hangtalan vacog” léthelyzet megtestesülései ezek a versbeszédek. Az őszinte, bátor szembenézés és a vallomásos hang megmenti műveit a közhelyességtől.

Kezét gyakran nyújtja mások felé. Szövegeinek jelentős részében másokat szólít meg. Ezzel a retorikai tettel próbál kapcsolatba kerülni szerelmessel, Istennel, művésztársakkal. Világában kitüntetett helyet kap a szerelem, a szerelmes. Sokféle hangon szól hozzá: a heves szerelmi vágy, a klasszikus nődicséret hangvétele váltakozik a hitvesnek, a társnak, a segítőnek mondott köszönet és hála szavaival. „Hozzátapadok, mint gyökér a földhöz” – írja meg kettejük viszonyát egy megkapó hasonlattal.

Turza Ferenc világa nem neonfényvillogással és reklámszínekkel hívja fel magára a figyelmet, nincs is erre szüksége: saját fénye van.

Tóth Péter

Konok köd hull

Hazug a nap az égen, gyér a fénye:
a fagyott föld nem leli melegét,
alszik a mélyben a magok reménye,
nem járja nedv a fáknak gyökerét,

szikrázó hó pereg a hullt levélre,
rázza a szél a bokrok üstökét,
a nappal szürkére, az est szürkébbre
befestve hullatja konok ködét,

hiába lobog mellettem a kályha,
nem jön az álom, ha vénül az éj,
befonja gondolataim a mély

bajok és kínok gondjainak árja,
végül leragasztja szemem a könny,
és egy csillag megremeg odafönn.

1978

Nyár a télben

Szélén a hótól roskadó tetőnek
galamblábon csillan a reszketés,
sárgul az ég, a táj már estre kész,
fakéreg íze van a levegőnek,

a derekán e kemény télidőnek
csillapodik a vágy, az ölelés,
de az én csókomra csók felel, és
az ajkán nyár lobog a szeretőmnek!,

melléje bújok, ha a szél üvöltöz,
nem fázom én, ha teste melegít,
csókja, mint a bor íze részegít,

hozzátapadok, mint gyökér a földhöz,
és nyílik szívemben piros virág,
s gyümölcsét hívja minden kicsi ág.

1978

Szerelem

Valami, amit sem ésszel kívánni,
sem tervvel kidolgozni nem lehet,
valami, amit felszínre kitárni,
mint antik szobrot, aranykelyheket

talán a legélelmesebb, kíváncsi,
tevékeny régész sem tud és tehet,
valami, amit oly nehéz kivárni,
fényéért áldozunk fel éveket:

valami jött és átragyogja lelkem,
és dicsekszem vele dús uraként,
és szolgálom hívő rabszolgaként,

mint a madár a fészkét féltve rejtem,
övé a reggel, ő az altatóm,
ő súgja dalom, ő a hallgatóm.

1978

Csillagot gyújtunk

Egy kattanásra elalszik a lámpa,
a félhomályban felszökken a láz,
a ruhánk hull, akár a gyönge máz,
bepezsdül a csók ingere a szánkba,

gyönyör remeg testünk mozdulatában,
fölösleges a szó, mi magyaráz:
öleink - két marék piros parázs -
összeborulnak és égnek a vágyban,

felgyorsul minden szívünk ütemére,
és édes úrrá válik ösztönünk,
izzó testünk nedvétől gyöngyözünk,

a völgyből hágunk hegynek peremére,
amíg érzi tüdőnk a levegőt,
s csillagot gyújtunk, égen lebegőt.

1978

Cseppre míg csepp hull

(névnapra)

Miként a tavasznak első sugára
a száradt ágakon fel-felragyog,
új köntöst húz a természet magára,
mint újszülött tapsikol és gagyog,

aztán felöltözik rügybe-virágba,
s teret kapnak a gyümölcsök és magok:
így indulunk mi most egy új világba,
és szemünk, mint a nap tükre ragyog,

fehérlő fényben, boldogságra várva,
kezeink és lelkünk egymásba zárva,
találkoztunk, és életünk örök:

mint csobbanásban újuló körök
folyóvá válunk, és tengerig érünk,
cseppre míg csepp hull, nem jöhet a végünk.

1978

Szeress vagy temess

Nehéz a szívem, szeress engem édes,
a csókodban világ van: a Világ,
az élet - nem a szerelem - a véges:
egyszer szívünkre nő síri virág,

addig szeress, szeress engem, te édes
vagy temess engem: Bánatnak fiát,
kinek a lelke a lelkedre éhes,
ereit csak meleged fűti át,

kinek árkos szemét ellepik a könnyek,
ki belehal, ha téged elveszít,
kihez éjszaka bús álmai jönnek,

kit vonz az élet, s újra eltaszít,
kinek Te vagy a minden, Te: a Minden,
akinek e földön más öröme nincsen.

1978

Hajts rá!

Ha feledte zsebed a pénz "szagát":
a tervek dőlnek sorra, kiborulsz egészen,
a gyereken kopott cipő, kabát,
- legyen türelmes! - hogy mondd meg merészen?!

szidod a sorsod, okolod hazád,
úgy érzed, mások elviszik a részed,
jövőd kutatod, kínod vigaszát:
talán fiadzik idővel a pénzed?,

és nekilódulsz, hajtasz megfeszítve:
lesz új cipő, a házad feldíszítve,
túlszárnyalod idődet és erőd,

mi lesz a vége?: asztalod megterítve:
ehet a gyásznép, míg te kiterítve,
sárgulva gyűröd fehér szemfedőd.

1984

Minden megnehezült

(beteg kislányunkhoz)

Mint csúf madár terpeszkedett az éjjel,
ólomingként lelkünkre települt,
a köpködő esőt szél fútta széjjel,
és minden, minden úgy megnehezült,

csak egy percre találkoztam a fénnyel,
a házunk sarkán mikor túlrepült,
nem is játszott el egy-egy falevéllel,
akár egy tolvaj úgy elmenekült,

kislányunknak nem kellett most a játék,
hiába volt az bárkitől ajándék,
a láznak hője csillogott szemén,

ó, élet, élet vezess már egy útra,
hol nem szabdalhat minket át a durva
kór és gondok árja: bús szövevény!

1987

Esti zene

A félig holt fűszálak örömére
eső eredt, és lengedez a szél,
kertünkben minden újulást remél,
és táncra kél a szélnek ütemére,

a szívem is ritmust vált e lágy zenére,
lobogja agyamig: ne félj, ne félj!,
van még erőd - betegen is - csak élj!,
nyugodtan indulhatsz az őszre, télre:

a feleséged vigyázó szemét
- ha elaltatja három gyermekét -
lecsukja szépen, gyöngéden az álom,

és rád gondolnak álmukban is ők,
és látnak benned oltalmat, erőt.
Uram, add, hogy álmuk valóra váljon!

1987

Fiam, ha átkarolsz

Fiam, ha átkarolsz piciny karoddal,
a szemem issza szemed sugarát,
s fülembe búgsz - még nem értett - daloddal,
te vagy nekem a legjobb jóbarát,

a lelkem a léteddel jóllakottan
feledi bús, kelepcés vadonát,
és bízva-bízom tervvel megrakottan:
az árnyékból csak a színt adom át,

Napom már fogy, de színes még az árny,
zöldje csillan a lombnak még a fán,
nekem is csendül néha még madárdal,

általad újul bennem akarás,
felizzok: félig égett farakás:
s együtt küzdünk a sorssal, e nagy árral.

1987

Intés

Mi itt mind halálra vagyunk ítélve,
fogantatáskor kimondva: halálra mind!,
sok-sok jel ködbe bújva jön, s hiába int:
vigyázz!, de rohanunk időt remélve,

s ha néha félünk, akkor sírunk, kérve:
segíts Urunk, fölöttünk bitó árnya ring!,
de győz a gőg, a mohóság, és vakon megint
nyomulunk társaink s Istent lenézve,

gondoljuk, hogy e cél: a hatalom, a pénz
még a kitűzött időt is kitolja,
s világunk minden gondját megoldja,

ez lesz a vesztünk, ez a buta tévedés,
a vég gyorsan jön, s nadrág-összetojva,
ostoba állatként bukunk halomba.

1993

Magyarok Krisztusa

Megszülettél Jézusunk Te, Király,
Királyok királya, nézd lelkemet,
és áldj meg engem, s mind, aki szeret,
és ellenségeimet is vigyázd,

oltsd ki végre e nép közt a viszályt,
bocsáss meg kérlek, bocsáss meg nekünk,
ezerévek törtek miellenünk,
hogy mégis vagyunk: Te néztél miránk,

megcsonkított hazánkat, óh, szeresd,
szemünkre bűneinket többé ne vesd,
jöhessen tiszta, új nemzedék,

tiéd a hatalom minden felett:
taposd el a múltat, nyiss új teret,
ölj meg minket, ha gonoszt nemzenénk!

1998

Semmik vagyunk

tettek és szeretet nélkül

Én nem elvenni jöttem e világra,
de hozzáadni, s dolgozni azért,
küzdeni - és bízom nem hiába -
a szépségért és minden igazért,

én rátaláltam családra, hazára,
nyaram is volt, és az ősz elért,
a téltől félek, gondolok halálra,
csak várjon! mert sokat kell tenni még,

tenni és tenni, még többet és újra,
kiszínesedve, nem szürkébe hullva,
nekem nem elég, amit bárki tud,

szeretve, csendben, sohase lazítva
próbálok jó lenni gonoszt taszítva,
csak az Ég tudja, lelkem hova jut?!

2003