Várostörténeti múzeum

Temetőben jártamkor egyszer a családi sírhelyhez közel egy régi, szegényesnek tűnő sírdombra figyeltem fel. Töredezett betonkeret darabokkal körberakott föld jelzi a kegyeleti helyet. A színpompás, gyönyörűen virágzó árvácskával beültetett sírhant már nem is tűnt szegényesnek, mint ahogy azt az első pillanatban megláttam. Korhadt keresztfa, nevet jelző ovális alakú táblán kézzel festett felirat: Itt nyugszik Soós József és Soós Józsefné. Tanakodtam magamban. Ugyan, melyik Soós családhoz is tartozik a sír? Talán ők azok, akiket még én is ismertem? Régen, gyerekkoromban nagyanyámék felé lakott egy Soós nevű bádogos, ahogyan azt falusi nyelven drótostótnak is hívták. Érdeklődtem.Sejtésem beigazolódott. ők pihennek ott békében, ahogy életüket is együtt, egymás mellett kitartva leélték. Ennek tudatában kerestem fel özv. Harsányi Józsefné Jutkát, aki hozzájuk kötődik.

Az Idősek Napközi Otthonában beszélgetünk együtt, felidézve a már régen elfelejtett drótostót, bádogos kisiparos szakmát és a Soós családot.

Soós József 1903-ban Kecskeméten látta meg a napvilágot. Édesanyja Kossuth Mária, akinek az édesapja Kossuth Ferenc. Ferenc nagybátyja pedig az egyik legnagyobb magyar, Kossuth Lajos volt! Testvérei: Matild, János, Margit, Béla, György, Jenő. Szülei drótostót tevékenységgel keresték a mindennapi kenyerüket. Azokban az időkben is máról-holnapra éltek. A szorgalmas tótok felső magyarországi területekről származnak. Egyes vidékeken a tótok tipikus alakjait kizárólag ez a vándorló iparos képviselte, aki jellemző külsejénél, intelligens, mód nélküli igénytelenségénél fogva, munkás és becsületes egyszerű mesterségével nem ritkán tisztességes vagyonra tett szert. Soós József világmegváltó szakmája ma már nem létezik.

Apja mellett tanulta ki a szakma minden csínját-bínját, így fiatalon már önállóan faluról-falura, tanyáról-tanyára járta az országot. Hirdette magát a drótostótok szlogenjével. Hozzá kerültek a kilyukadt fém és zománcos fazekak, lábasok, sok más fajta edény, eszköz. Nagy türelemmel, kézügyességgel, kiváló minőségben megjavította őket, olykor ennivalóért, szállásért, így sokra nem vitte.

Tarnaörsön ismerte meg élete párját, Jónás Klárát. 1926. május 3-án feleségül is vette. Felköltöztek Budapestre. Szeretett volna a vándorló élettel szakítani, ezért állandó munkát keresett. A híres Fuchs és Schlichter cégnél helyezkedett el. Vas- fém- és bádogos, valamint egyéb munkálatot végzett 1922. június hónaptól 1939. július hónapjáig. 1944-ben, a háború idején hazaköltöztek Újszászra a Széchenyi utcai szülői házba. JászalsószentgyörgyönMucza András bádogos mesternél egy évet segédkezett, majd letette a bádogos mestervizsgát, hogy itthon és a környező falvakban maszekként dolgozhasson. Pár hónapot M. kir. állami vas-acél és gépgyárban, a műszaki szertárában (fegyvergyár) is tevékenykedett 1945 októberéig. A háborúban lebombázott, leégett újszászi templom újjáépítésében aktívan részt vett. A csonka templomot festőművész testvére, Jenő olajfestéssel megörökítette. (Az eredeti festmény a Szolnokon élő Vágó Gáborné Molnár Ilona tulajdonában van. Soós Jenő a festményt Ilike édesanyjának, Molnár István pék, szódagyártó feleségének készítette. E szóban forgó festmény színes fotó példánya Balogh Reginafotóalbumában található.) Visszaemlékezések szerint a maga készítette keresztet személyesen helyezte fel a felépített torony tetejére.

Saját gyermeke nem volt. 1949-ben született beszélgető partneremet, Kendi Juliannát (Jutkát) 2 hónapos korától sajátjaként nevelte fel az utolsó időkig. A maszek időszakban legtöbbet falunkban házról házra, tanyákra és Tápiógyörgyére járt. Még most is a fülembe cseng, ahogy az ’50-es ’60-as évek tájékán utcánkban elhaladt, a vonatok zaját túlkiabálva: Dróóóótoztasséék! Fóóótoztassék! Edények javításán kívül készített vízelvezető csatornát, állattartóknak birkafejő edényeket, libatömőket, konyhai tűzhelyek lemezelését, fűrészporos kályhákat, olajátemelő pumpákat, mosófazekakat, és Isten tudja mit még. Mindent, ami lemezből készülhetett. Rendszeresen dolgozott az Áfész-nek. Kocsmák, hentesüzletek, boltok, vendéglátó ipari egységek pultjainak, munkaasztaloknak állandó karbantartója volt. A volt mozi mellett a ’70-es évek közepéig működő pékség megszűnését követően kialakított Úttörőház csatorna felszerelése is a saját jogú nyugdíjas nevéhez fűződött.

Téli időszakban, amikor kint a szabadban nem lehetett dolgozni, a saját hobbijának élt. Kedvtelésből órákat, dísztárgyakat, ajándéktárgyakat, csatorna díszeket gyártott. Ebben az időszakban készítette elő tavaszra a horgászbotjait, amelyet oly gyakran használt ráérő idejében.

Közösségi ember volt. Egyik alapító tagja a takarékszövetkezetnek, a helyi KIOSZ-nak gazdaságvezetője, a Horgász Egyesületnek vezetőségi tagja volt hosszú ideig. Csendes, szerény ember volt. Szerették.

Ma már drótostótok nem léteznek. A bádogos munkálatok a kornak megfelelően fejlődtek. Ismerőseim körében Ádám Sándoron, Veres Sándoron kívül, Újszászon élhet még olyan ember, aki e szakmát ismeri, szereti és műveli mindaddig, amíg bírja, s a szakma ki nem hal, vagy más technológia fel nem váltja. őrzik a drótostót munkájának gyökereit, de minőségben már más ebben a világban.

A temetői látogatásom indított arra, hogy e régi szakmát felelevenítsem. Művelői már nem tudnak beszélni a múltról, arról a korról. Mindennapi „névtelen” hősök voltak. Ahol a sírok domborulnak, már rég alusszák álmukat. Pihennek. Nevüket, cselekedeteiket már csak az emlékezés tartja ébren. Mégis olyan jó, hogy még élnek közöttünk olyan emberek, akik hitelesen tudnak mesélni a múlt emlékeiről. Emlékezéseik által helytörténeti jelentőségű emberi sorsokat tudunk élővé tenni a jövő számára.

Krassóiné Gyüre Rozália Margit

Házassági anyakönyvi kivonat 1926-ból

Az újszászi templom 1945-ben

Soós József

Soós József és felesége

A tetőn