Várostörténeti múzeum

Az Újszászi Híradóban sorozatot olvashatunk a múltról, Jánoska Antal helytörténeti kutatásairól, életképekről. Olyan jó, hogy még élnek olyan emberek, akik a múltat felidézik, élővé teszik azzal, hogy emlékezzünk, s a mai ismereteinket bővíteni tudjuk a jövő számára.

A júniusi Újszászi Híradóban „Újszászi csizmák és cipellők” címmel jelent meg egy írás, amelynek közzététele után az utcasori szomszédom, Szabó János bácsi cipésznek a leírtakhoz kiegészíteni valója, mondanivalója volt. Megkeresésére időt szakítottam arra, hogy meglátogassam, elbeszélgessünk a múltról, és lejegyezzem mindazt, amit fontosnak tart a szakmáról, szakmával kapcsolatos életútjáról.

A Szabó családot kisgyerekkorom óta ismerem, hiszen a nagykerti óvodába, iskolába vezető utamon házuk előtt jártam el. Sőt, a korombeli idősebbik lányával, Terikével tanulmányaink első időszakában egy osztályba is jártunk. Ismerősként is szeretettel fogadott a család.

Szabó János munkában

Jani bácsi felesége, Terike néni számomra mindig csendes asszony volt, de most feloldódva mondta:

– Nagyon jó, hogy jöttél már, mert János három hete a fiókokat, szekrényeket bújja. Mindent rámol, fényképeket keres, emlékek, kitüntetések után kuta. Majd Jani bácsi átvette a szót:

– Tudom, hogy még egy képsor hiányzik, de nem tudom, hová tettem! Az biztos, hogy megvan valahol… de nem találom. Az asszony mindig pakol, meg takarít – mormogta.

Beszélgetésünk igazi családias légkörben zajlott. A nappaliban kényelmes kanapé, fotelek, asztal és gyönyörű virágok…

– A cipész szakmára rátérve mondom – kezdi Jani bácsi –, az újságbeli felsorolásból kimaradt Mucza Sándor, Káplár Balázs, Konka Boldizsár, Pálinkás Imre, Náczi András (féllábú), Zakar Mihály (eredeti néven Harkovics Mihály, mert nevelt gyerek volt Zakaréknál), Vidra Béla (aki később a Budai Cipőgyártó KTSZ elnöke lett), Lugosi János, Zana Károly (akik ugyan mesterlevéllel nem rendelkeztek, de a KTSZ idejében dolgoztak). A felsorolásból még kimaradt Rideg Lajos, Kalmár István, Rózsa János, akik ugyan nem újszásziak, hanem a Jászságból, a szomszéd községből, Zagyvarékasról, de még Törökszentmiklósról is jártak ide dolgozni. ők már nem élnek, de meg kell őket említeni, mert az ő munkájuk is benne volt abban, hogy az újszászi Bőripari KTSZ cipészei kitűnő munkát végezve, újcipő-gyártás területén a megyén kívül, az országban is elismerő helyet foglalhatott el. Újszászt híressé tették az itt gyártott cipők, alkalmi csizmák!

Jani bácsi Budapesten tanulta meg a szakmát. 1940-ben Segédlevelet, 1947-ben pedig mesterlevelet szerzett. Budapesten eltöltött fiatalkori élményeiről elmondta, hogy egy zsidó származású cipészmester tanította, és szerettette meg vele igazából a szakmát. Öröm volt látnia a sima bőrből készített díszes csillogó-villogó cipellőket, csizmákat, mint végterméket. Tanulmányai alatt erős, kézzel varrott bakancsok sokaságát gyártották katonáknak, intézeteknek. Megtanulta a méret utáni cipő és ortopéd cipő készítésének fortélyait is, mert akkortájt még nem szakorvos írta fel receptre a cipő készítését! Nem volt mindegy, hogyan helyezze el és ragassza a felső részbe a parafát, hogyan varrja, dolgozza össze a talppal. Az sem volt mindegy, milyen lábhoz, milyen bőranyagot használjanak cipő készítésére. Minden cipő egyedi darab volt, egyénre szabottan. Igen nagy precizitást igényelt ez a munka.

Kérdésemre, hogy hogyan került Újszászra dolgozni, a következőket mondta:

– A mesterlevél megszerzése után Budapesten a Damjanich u. 46-ban dolgoztam magán kisiparosnál. Az államosítás után élethelyzetem hozta magával, hogy itt maradjak Újszászon. Már fárasztó volt a Budapestre való ingázás, de hát a feleségem is akarta, mondván: itt is megélünk, mert az emberek nem járnak mezítláb, cipőt mindig kell csinálni, javítani. Pedig ajánlatot kaptam Pesten egy jól beindult üzlet folytatására, ahol egy ideig munkamódszer átadóként (középvezető) dolgoztam a Cipőipari Egyesülés 2. számú telepén.

Szakmámban 1953-1963-ig dolgoztam a helyi KTSZ-nél.

– Vannak emlékeim a Kisipari Termelő Szövetkezet múltjából. Úgy tudom, több ágazata volt.

– 1951-ben a Csontos-féle házban (mai Hunyadi út) alakult meg Egyed Ferenc vezetésével a szövetkezet, majd Müller István irányításával folytatódott a KTSZ munkája. A Vágó-féle házban (a mai kínai Hong-Kong áruház helyén), a cipészek, a Mucza-féle és Mócó-féle házban a fodrászok, saját háznál a szabók Törőcsik József, Vincze Károly, később Kovács Tibor, Kálló Gábor vezetésével a kőművesek, asztalosok, villanyszerelők, egy ideig bádogosok (Soós) és lakatosok alkottak részlegeket a KTSZ-en belül. A lakatos részleg fejlődése folyamán létrejött az Újszászi Vegyes Kisipari Termelő Szövetkezet.

– Emlékszem, régen ötévente szervezték Budapesten az ipari és mezőgazdasági kiállításokat. Emlékeim között kutatva látom szemeim előtt az újszászi Bőripari KTSZ által kiállított rendkívül elegáns, alaposan megmunkált, minőségileg és külsőleg is tetszetős férficipőket.

– Igen! Több évben is elismerő oklevelet kaptunk munkánk bemutatása során. Egy ipari vásárra készülve, a kiállításra kerülő cipő sarokflekkjébe Rimóczi kolléga a magyar koronát, a szent korona címerét díszítésként vert eljárással megörökítette. A karcagi cipészek áruja nem volt olyan kelendő, mint az újszászi részlegen készült termékek. Mi nagyon tudtuk csinálni a goizer varrott cipőket, és be is tudtuk mutatni. Jól dolgoztunk.

– Milyen volt a munkahelyi légkör?

– Összetartó, jó csapat volt a miénk. Vastag Gábor volt közöttünk a tréfacsináló. Akkoriban mindenki a saját szerszámával dolgozott. Nem kellett eszközöket adni senkinek sem a kezébe, amivel dolgoznia kellett úgy, mint manapság. A szerszám használatával kapcsolatban repkedtek egymás közt az élcelődések. Jókat nevettünk.

– Vezető is volt Jani bácsi egy időszakban.

– A sokféle minőségű, különböző vegyi anyagokkal kezelt és festett bőröktől ekcéma betegséget kaptam. Nehezebben végeztem olyan munkát, amelynél kezeim, ujjaim állandóan érintkeztek a megmunkálandó bőrfelülettel. Így kerültem vezetőnek.

– Miket készítettek még itt Újszászon a cipőkön kívül?

– Alkalmanként a Budapesti Állatforgalmi Vállalatnak az állatot terepre hajtó embereknek megfelelő hasznosítású lábbelit készítettünk. Gyártottunk még exportra szánt lovaknak kantárfejeket, díszeket, szíjakat. Jó pénz volt benne! A vasútnak is sokat dolgoztunk. Varrtunk munkavédelmi kesztyűket, javítottunk cipőket a lakosság részére, rendelésre cipőt, csizmát is készítettünk. A halima csizmát vízüveggel kezeltük, nem rogyott meg a szára és fényes volt. Híres volt a mi csizmánk.

– Hogyan tudták a felfutó piaci igényeket kiszolgálni manuális munkával?

– Ahogy növekedett a cipőgyártás és bőrmunka iránti igény, úgy kellett folyamatosan eszközeinket gyarapítani. A kétkezi munkát ki kellett váltani gépekkel, hiszen nem győztük. Gépek kellettek. Az első varrógépet Müller István elnök jóváhagyásával budapesti ismeretségem igénybevételével vásároltuk meg. Azt kipróbálva, az utcánkban lakó Kálózi Gábortól (Vasút út 44.) vásároltunk egy másikat is. Nagy szó volt, mert maszektól gépet vásárolni akkor nem volt egyszerű! Később fejlesztettük még a gépparkunkat egy stoppoló, azaz foltozógéppel és csiszológéppel is.

– 1963-ban hagyta ott a KTSZ-t. Miért?

– Tíz évet dolgoztam abban a közösségben a Bőripari KTSZ-nél. Miután 1962-ben Szolnok vasútállomással átellenben a sarkon felépült az irodaház és műhely, kihelyezett részlegeit egymás után felszámolták a megyében. Azaz hol volt anyag és munka, hol nem a bőripari szakma területén. Sokszor más munkát is bevállaltunk, mert nekem is el kellett tartani a családot. Sokba került az intézet, a kollégium. A lakatos műhelyben drótkerítést fontunk. Szolnokon, takarmánytelepen vízvezetési munkálatokat végeztünk. Árkot ástunk, árkot takarítottunk. Mikor mi volt a munka.

– Cipész ember volt, nem volt furcsa mást dolgozni?

– A munka nem szégyen! Szégyen az, ha nem tudjuk a magunk életét formálni, és nem teszünk önmagunkért, családunkért semmit. Több éven át nyáron a termelőszövetkezetbe mentünk cséplőgéppel aratni: Fehér István, Zsigmond Ernő, Vastag Gábor, Petrik Ferenc, Dóka János és én. Mert hát én traktoros is voltam. Esténként idehaza meg mellékesként javítottam a cipőket. Szerettem csinálni még fáradtan is.

– Hogyan élik meg napjaikat?

– A 88. évemben vagyok. Ebben az utcában feleségemmel már csak mi élünk párban, pedig 16 új ház épült ezen a soron az ötvenes évek elején. Valamennyien hasonló korúak voltunk. Már mi is betegek vagyunk. Eljár az idő. Amíg láttam, mindig dolgoztam, cipőket csináltam, alakítottam, javítottam. A feleségem öntött belém lelket mindig, ha az életben nem mindig volt előttem fényes az út. Egymást segítettük a családért, a békéért. Megöregedtünk. Zöld hályog van a szememen. Látásomban nagyon korlátoz. Az ujjaim azért még most is látnak! Apróbb ragasztási munkákat esetenként megcsinálok, de már kimondottan cipész munkát, varrást nem tudok végezni.

– Jani bácsi! Mit üzen a ma emberének?

– Cipészből lett traktoros azt üzenem, hogy mindig kell találni munkát a megélhetésünkhöz. Tudni kell váltani, és amit nagyon szeretünk csinálni, az mindig velünk van, mint ahogy velem van ez a majd elfelejtett szakma, a cipészet. Az ember, a szakma tisztelete mindig meg kell, hogy legyen bennünk.

– Kedves Jani bácsi és Terike néni!

Nagyon boldog, hosszú életet kívánok az olvasók nevében is!

Örültem ennek a látogatásnak. Sokkal nagyobb tisztelettel vagyok a szakmákat tanuló és gyakorló ember iránt. Példaképeink lehetnek öregeink élete. Tanulhatunk tőlük, hogyan álljunk fel és induljunk el újra az úton. A múlt emlékeiből építhetjük fel a jövőt.

Még nem késő feltérképezni a múltat, élőszóban hallva és látva gyökereinket.

Hálás vagyok a cikksorozat elindítójának, ötletének, hogy a ma és a jövő gyermekei megismerhetik Újszász történetét, életét, múltját, és az írásokon keresztül élőbbé teszi a hagyományok felelevenítését.

Krassóiné Gyüre Rozália