Várostörténeti múzeum

2018. július 13-án az újszászi temetőben mély részvét mellett örök nyugalomra helyezték az életének 68. évében elhunyt Molnár Pétert, Újszász polgármesterét. Ravatalánál beszédet mondott Miklós János plébános, Pócs János országgyűlési képviselő és Bogárné Simon Klára városi képviselő, iskolaigazgató.

Miklós János búcsúbeszéde 

Molnár Péter polgármester úr temetése kapcsán megdöbbenve kellett megállapítanom, hogy a részletes búcsúztatót –, amelyet gondosan leírtam a gyászoló családtól kapott információ alapján –, a számítógép mellett hagytam kinyomtatva, de nem vittem magammal, így fel sem olvashattam. Ezért aztán a temetést követő első adandó alkalommal felhívtam a polgármester úr fiát, Molnár Pétert, és rajta keresztül kértem a család bocsánatát. Ezúton is köszönöm, hogy kérésemet megértően fogadták, annál is inkább, mert joggal elmarasztalandó a részemről elkövetett mulasztás, még akkor is, ha nem volt szándékos. 

Az alábbiakban szeretném közreadni a búcsúztató szövegét és a temetéskor elhangzott beszédet. 

Molnár Péter Polgármester úr búcsúztatója: Újszász, 2018. július 13. 

Molnár Péter ravatala
(Fotó: Barta Imréné)

Búcsúzik tőle: szerető felesége, Erika, fiai: Peti és Attila, egyetlen unokája, Petike, testvérei: Feri és Karcsi és az ő családjuk, menye, Anikó és az ő családja, unokája édesanyja, Diána és az ő családja, sógornője: Manyi, sógora: Jóska és az ő családjuk. További sógornői és az ő családjaik. Unokatestvérei és az ő családjuk, egész rokonsága, a péntek esti barátai. Búcsúznak továbbá nagyra becsült vezetőtársai, a képviselő-testület és a bizottságok tagjai, a közigazgatási szervek vezetői és dolgozói, polgármester társai, az intézmények vezetői és dolgozói, az önkormányzat és a város gazdasági partnerei, a civil szervezetek és azok tagjai, párttársai, a települések vezetői és lakosai, osztálytársai, főiskolai csoporttársai, iskolatársai, Újszász város volt és jelenlegi szeretett és tisztelt lakossága. 

Közel 10 éve találkoztam először Molnár Péter polgármester úrral. Ott és akkor katolikusnak vallotta magát. Mint tudomásomra jutott, gyermekkorában – éveken át – ministrált. Oltárszolgálatot vállalt a templomban. Ennek gyümölcse volt, hogy amikor találkoztunk, rendszerint „Laudétur”-ral köszönt. Ide tartozik még a Tóth András egykori plébános úrtól kapott információ, amely szerint a polgármester úr mind súlyos beteg édesapjához, mind súlyos beteg édesanyjához kihívta őt, hogy a szentségekben részesülhessenek. (Ez utóbbi mondat nem hangzott ugyan el a temetéskor, de úgy gondolom, hogy ez a tény beszédesen szól polgármester úr hitéről és szülei iránti szeretetéről). 

Az évek során sokszor találkoztunk. Külön gondja volt arra, hogy névnapom táján évről évre köszöntsön. Nem rajta múlt, hogy a templomunk korszerűsítése érdekében benyújtott pályázatunk nem nyert. De meggyőződésem, hogy életünk értékét nemcsak az elért sikerek, hanem a komoly próbálkozások is alkotják. Újból és újból megtapasztalhattam nagylelkű jóindulatát, nemcsak az egyházközség, hanem a rászorulók támogatása, az idősek látogatása, a tanulóifjúság iránti figyelem megnyilvánulásában is. 

A város érdeke állt a szeme előtt akkor is, amikor ezen ravatalozó felújításához az itt lévő térköveket többször is előre felajánlotta, majd amikor aktuálissá vált, gondoskodott arról, hogy kiadják részünkre. 

A város lakói iránti megbecsülését, együttérzését, figyelmességét olvashattuk ki abból, hogy nem ritkán megjelent itt a temetéseken, és figyelmével belekapcsolódott a szertartásba. 

Ilyenkor többször is előfordult, hogy az imént elhangzott evangéliumot (Máté evangéliuma 25. fejezet 31.-46. versig) olvastam fel. Egyik ilyen alkalommal kifejezte tetszését erről az evangéliumról. Ez számomra sokatmondó: hiszen valamiképp arról szól, hogy szíven érintette az, hogy Jézus előtt különlegesen kedves, ha jót teszünk a másik emberrel. 

Utolsó előtti találkozásunk Péter-napi köszöntés volt e hónap 3-án. Rövid, de kedves légkörű volt ez az együttlét, de egyben felejthetetlen is. (Utolsó mondatként megkérdeztem tőle: Voltál-e már Rómában? Mire azt válaszolta, hogy nem. Akkor én válaszoltam: pedig ezt nem kellene kihagyni, mire ő ilyen formán válaszolt: jó lenne. Sajnos, ez már nem vált valósággá! 

Két nappal később megdöbbenve szereztem tudomást arról, hogy váratlanul – súlyos állapotban – kórházba vitték. Azonnal arra gondoltam, hogy meg kell őt látogatnom. Erre még aznap sor került. Valóban súlyos állapotban találtam őt, és késlekedés nélkül részesítettem az Úr Jézus feloldozó kegyelmében és a betegek szent kenetében, majd pápai áldásban. Hiszem, hogy az isteni kegyelem megérintette lelkét és megtisztította, hogy hazaérkezhessen az Örök Szeretethez, az élő Istenhez. 

Ez az élő, ember szerető Isten vár mindannyiunkra, és magához akar ölelni. Figyeljünk Rá, ismerjük meg őt Egyházában, és szeressük, hogy hozzá méltók lehessünk. 

Teljesen érthető, hogy mindannyiunkat, de különösen elhunyt testvérünk szeretteit mélységes fájdalom tölti el, kell azonban, hogy ezt a fájdalmat felülmúlja a boldog találkozás: a feltámadás és az örök élet reménye. Ezzel a reménységgel búcsúzzunk tőle. Nyugodjék békességben! 

Pócs János búcsúbeszéde 

Dicsértessék a Jézus Krisztus! 

Kedves gyászoló család, munkatársak, barátok, ismerősök! 

Mondják, hogy könnyebb elmenni, mint búcsút venni attól, akit szeretünk, mert a halál hosszú, csendes álom, a búcsúzás szívet tépő fájdalom. 

Molnár Péter polgármester úr nem búcsúzott, de láthatjuk, mennyien szerették. A számára oly fontos családján túl itt vannak a határainkon inneni és határinkon túli testvérvárosok képviselői, polgármesterek, országgyűlési képviselők, hivatali munkatársak, intézményvezetők, a városi kitüntettek, kivitelezők, a barátok. És akik itt vagyunk, csak töredéke annak a sok embernek, akik őt tisztelték és szerették. 

Emlékszem, mikor első alkalommal Újszász városába érkeztem, láttam, hogy a központban szép, mutatós, rendezett épületek vannak, szép, frissen nyírtan zöld a fű, a fák ápoltak, és az emberek mosolyognak. Majd, mint később is minden alkalommal, mielőtt megálltam volna, kerültem egyet az utcákban, és azt láttam, hogy nemcsak a városközpontban ilyen a kép, hanem a város legutolsó utcájában is. 

Ekkor még nem ismertem Molnár Pétert, de biztos voltam benne, hogy olyan a város, amilyen az első embere. 

E hét elején újra körbejártam a várost: másként volt zöld a fű, minden fában a szomorúfűzt láttam, és nem mosolyogtak az emberek. A polgármester minden látogatásomkor az ajtóban várt, búcsúzáskor kikísért. Így volt ez a legutolsó találkozásunkkor is. Mindig azt éreztem, hogy bennünket nem a munkakapcsolat, hanem a barátság köt össze. 

Az emberi nagyságát nem az jelentette, hogy íme, milyen jól ismeri a protokollt, hanem hogy láttam nála, ez politikai, vallási felekezettől függetlenül mindenkinek kijár. Mert ő ilyen ember volt. 

Ezen a héten már nem várt az ajtóban, az előtérben a gyászszalagos fényképe fogadott, mellette a gyász és a szeretet virágcsokrai azt jelezték, hogy nemcsak egy különleges ember ment el közülünk, hanem a Polgármester. Aki ha fele annyit törődött volna a saját egészségével, mint a mások problémáival, még biztos közöttünk lenne. 

A polgármester, akivel nem voltunk egy politikai platformon, de bármikor magam mögé mertem volna engedni, mert a bizalom és a barátság fontosabb volt neki a pártpolitikánál. 

A bizalom és barátság tartotta folyamatosan pozíciója csúcsán, függetlenül attól, hogy merről fújt a szél. 

És az erős, mindig határozott embert csak az viselte meg, mikor valaki a bizalmat és a barátságot fordította ellene. Az utolsó beszélgetésünk arról is szólt, hogy nem a pártpolitika számít, hanem az ember. Mert, ha valaki a sajátjával szembefordul, az szembefordul másokkal is. 

Minden bizonnyal tudnánk sorolni a példákat, hogy mit köszönhetünk Molnár Péternek. Én is így vagyok ezzel. Alig telt el egy-két hét egy-egy találkozásunk után, mikor jelezte, hogy jó lenne beszélnünk. Majd mikor a beszélgetések után távoztam, néha arra gondoltam, hogy nem is volt semmi olyan soron kívülien fontos. Tévedtem. A legfontosabbról szóltak ezek a találkozók. Érezni és éreztetni, hogy törődünk egymással, és ez nemcsak az országgyűlési képviselőnek járt, hanem minden embernek az ő környezetében. 

Ezért ma itt joggal érezhetjük, hogy mi mindannyian nagyot veszítettünk. Joggal érezhetjük, hogy ma nem csak Molnár Péter polgármesterért szól harang. 

Ahogy Hemingway írta: „Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel, ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang, érted szól.” 

Igen, értünk szól a harang, és vigasztaljon a tudat, hogy elveszíteni csak azt lehet, ami-aki a miénk volt. És Molnár Péter a miénk volt egészen. 

Tudjuk jól, a veszteséget elfogadni legnehezebb mindig az itt maradt családtagoknak: Számukra nem lesz majd valaki más, nem lép helyébe valaki új, mert szerető férj, apa és nagyapa csak egy van. 

Fogadják őszinte részvétem, és kívánom, hogy a sok-sok kellemes emlék enyhítse fájdalmukat, otthon a lakásban, vagy ha a városban járnak. Adjon erőt, mikor évtizedek múlva is látják, hogy ezt is, azt is ő vitte végig. 

Kérem, engedjék meg, hogy megköszönjem a hivatal munkatársainak, kiemelten az alpolgármester asszonynak, hogy összetört szívvel és lélekkel, de azonnal a vállára vette a város összes terhét, és a polgármester úrtól megörökölt úton megy tovább. 

Alpolgármester asszonynak tisztelettel köszönöm azt a törődést is, amit a mai napért éjjel-nappal végzett, hogy méltón tudjunk búcsút venni a polgármesterünktől. 

Polgármester úr! Péter barátom! 

Köszönünk mindent, amit értünk tettél! Hiányozni fog az egyenes tekinteted, a mindig szívből és fejből mondott köszöntő beszéded. A kézfogásod, a mosolyod, mellyel hitedből és erődből adtál át nekünk. 

Nem tehetünk mást, mint fájó szívvel, Isten akaratában megnyugodva, keresztény lélekkel hisszük, hogy nem mentél el, csak – mint mindig – előrementél, taposod az utat, mutatod az irányt, és ott vársz majd az út túloldalán. 

Addig is béke legyen veled! 

Bogárné Simon Klára búcsúztatója 

– Szervusz, polgármester úr! Parancsolj velem! – mondtam. 

– Nem, nem, dehogy parancsolok, csak kérek! – mondtad ezerszer. 

– Hát akkor kérj! Kérlek! Még egyszer, utoljára! 

Eljöttünk ma hozzád, itt vagyunk veled. Mindnyájan rád gondolunk. Keresünk egymás tekintetében, keresünk történeteinkben, emlékeinkben. Átadjuk magunkat annak az érzésnek, ami képessé tehet bennünket a megváltoztathatatlan elfogadására. 

Most rólad beszélünk. Arról, ahogyan éltél, arról, ahogyan dolgoztál, arról, ahogyan gondolkodtál, arról, ahogyan jelen voltál köztünk, ahogyan hatottál a környezetedre, ahogyan vezettél, irányítottál, ahogyan gondoztad a barátságot, ahogy szerettél, ahogyan alkottál. 

Nehéz terhet róttál rám Péter! Mert nehéz teher búcsút venni, mikor tudjuk, ez az utolsó találkozás, mikor tudjuk, nem lesz viszontlátás. Mikor tudjuk, hogy már nem fogunk leülni, beszélgetni, megbeszélni a jelent és a múltat, már nem tudjuk pótolni azt, amit elfelejtettünk megtenni, vagy megmondani, kimondani. 

Gyorsan történt, nagyon gyorsan. Július 6-án elcsendesedett a város. 

Dermedten álltunk, nem fogtuk a felfoghatatlant. Rossz tréfa - gondoltuk sokan. 

De ó jaj, hát mégsem! 

Egy szomorú hajnalon itt hagytál minket magunkra. Átléptél azon az örök kapun, melyen át nincs többé visszatérés. 

Telefonok százai, e-mailek, SMS-ek, kétségbeesett, hitetlenkedő emberek ezer kérdésére a válasz: bekövetkezett a visszafordíthatatlan. 

Az ember keserűen gondol az élet igazságtalanságára, és próbálja vigasztalni magát: a jók korán mennek el. 

Nehéz szívvel osztozunk a gyászban, akik ma itt összejöttünk. Mindannyiunknak fáj, hogy eltávoztál közülünk, és nem lehetsz már velünk. Talán ezért is olyan torokszorítóak Wass Albert gondolatai: 

„Tudom, hogy durva és illetlen a szó, mely bármily céllal is azok után kullog, akik mögött az élet kapuja bezárult… (…) De úgy érzem, hogy néhány szóval adósod vagyok…” 

Valóban, - szerettünk, barátunk elvesztésével, hiányának megtapasztalásával együtt a szívünkbe költözik egy érzés: adósaid maradtunk valamivel. Ki egy szóval, ki egy simogatással, ki egy biztató, bátorító szempillantással. 

Az emlékezés ettől is olyan fájdalmas, mert a fejünkben visszhangzó kérdések között ott van az a miért is, amely szemrehányón vádol: miért nem tettük meg? Miért mulasztottuk el? A válasz pedig sohasem kielégítő. Mert azt szeretnénk, ha tudnád, hogy mennyire közel álltál a szívünkhöz, hogy sokan vagyunk, akik hűséges barátként mindig melletted álltunk, hogy nagyra becsültünk emberségedért, szorgalmadért, szerénységedért, tisztességedért. 

Kell tudnod arról, ahogyan fiad vallott rólad: 

„Az az életpálya, amit ő beteljesített, tiszteletre méltó, és nagyon büszke vagyok rá. Óriási gerinccel és szívvel-lélekkel élt és küzdött, hogy a családja és a város, amit vezetett, fejlődni tudjon. Ha csak a harmadát tudnám elérni ebben az életben, mint ő, már meg tudnék nyugodni, hogy nem születtem hiába.” 

Bizony igaza van Attilának: nem, nem születtél hiába. 

Tudjuk mindannyian, abban a percben, mikor megszületünk, rögtön elindulunk a halál útján. Vannak, akiknek ez az út rövid, a szerencséseknek hosszú, sok-sok állomással, szereplővel, de mindenki hagy magáról valamit, szépet, jót, emléket, maradandót. 

Molnár Péter született: 1951. 01. 10-én, Újszászon, egyszerű, dolgos emberek negyedik gyermekeként. Édesapja hentes-mészáros mester, édesanyja felvásárló volt az áfész-nél. 

Mindkét szülő Erdélyben született, Piskiben. A nagyszülők Újszászról költöztek oda munkalehetőség miatt (vasút fejlesztés), majd Trianon után visszatértek Újszászra. 

A legfiatalabb fiút édesanyja papnak szánta! Több évig ministrált. 

Tanulmányait Újszászon végezte, mind az általános, mind a középiskolát kitűnő eredménnyel. 

1969-ben érettségizett, majd felvételt nyert a Szegedi Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolára 

Diplomáját 1974-ben szerezte meg, mint üzemmérnök, majd 1989-ben másoddiplomáját Győrben, mint szak üzemmérnök. 

1972. 06. 24-én, 46 esztendővel ezelőtt házasságot kötött Gáspár Erikával, majd a mindent elsöprő, legendásan nagy szerelem beteljesedett: megszületett első gyermekük Péter, 1981-ben pedig második fiuk, Attila. 

Már fiatal korában is meghatározó személyiség volt, minden téren kitűnt a tömegből. Szerette a sportot, a zenét és a közösségi létet. A beat korszak gyermeke volt, társaival saját együttest alakítottak (Rácz Béla, Alapi János, Farkas Endre). 

Az 1960-as évek végén, a családi hagyományokat folytatva, az újszászi ifjúsági labdarúgócsapatban futballozott. Középpályásként, csatárként játszott. Kortársai nagyon technikás játékosként emlékeznek rá. Alkalmanként a felnőtt csapatban is pályára lépett. A labdarúgó-szakosztály vezetőjeként nagy érdemei vannak az újszászi csapat 1995-ben NB III-ba jutásában. 

Polgármesterként tagja volt az Újszászi VVSE elnökségének, és részt vett Újszász sportéletének irányításában. Kedvence továbbra is a labdarúgás volt. Rendszeresen járt a mérkőzésekre, és nagy átéléssel szurkolt az újszászi fiúknak. A többi sportág – sakk, asztalitenisz, duatlon, lábtoll-labda – eredményeire is nagyon büszke volt. Az utolsó napokban a július 21-24-i nemzetközi lábtoll-labda verseny védnökeként a verseny sikeres megrendezésért dolgozott. 

Feleségével, Erikával a nulláról építették fel az életüket. Első fiuk születése után a vasútnál helyezkedett el, főiskolai tanulmányai alatt éjszakánként vagont hányt, hogy közösen tudja biztosítani Erikával kis családjuk megélhetését. Évek múlva építésvezető mérnök lett, majd második gyermekük megszületése után a Jászkun Volánnál helyezkedett el. A rendszerváltás után feleségével vállalkozni kezdtek, Erika ajándék és virágüzletet nyitott, majd közös erővel megalapították a 2M Kft.-t amely nadrágpelenka export-importálásával foglalkozott, majd 10 év után úgy döntött, hogy a szülővárosának szenteli az életét. 

2002-től Újszász Város polgármestere. 

A város érdekeit mindig szem előtt tartotta, szinte mindent ennek rendelt alá. Családját, feleségét, gyermekeit és unokáját feltétel nélkül, szinte rajongásig szerette. 

Elveihez mindig hű maradt. Embernek lenni az embertelenségben is - volt az egyik fő mottója. Az embereket, főként a gyermekeket nagyon szerette, és feltétel nélkül bízott az őt körülvevőkben. Munkáját maximálisan odafigyelve, precízen végezte. Munkatársait elismerte, megbecsülte, kerülte a konfliktusokat, a konszenzusra törekedett, a szeretet vezérelte. Nem volt anyagias, megelégedett azzal, ami van, és az utolsó garasát is odaadta volna bárki rászorulónak. 

Hirtelen jött halála előtt is a város jövőjét tervezgette, a futó projekteket koordinálta, és új lehetőségeket keresett a fejlesztéshez. A saját álmait soha nem hangsúlyozta, akkor volt boldog, ha másokat azzá tudott tenni. A családon belül mostanság unokája, a legfiatalabb Molnár Péter előrejutásán munkálkodott, őt mindenben támogatta, és nagyon büszke volt a jó eredménnyel megszerzett érettségi vizsgájára. 

Én - és sokan mások - pedig rád vagyunk büszkék! 

5 ciklusban voltál Újszász város képviselő-testületének tagja, ebből 4-ben polgármesterként. 4 olyan választás volt, ahol elsöprő sikerrel választottunk elöljárónkká. Szerettünk és bíztunk benned. És te erre rászolgáltál. Építettünk bölcsődét, óvodát, iskolát, templomot. És mint ahogyan a régi székely mondásban megfogalmazódik: Aki iskolát vagy templomot épít, az bízik a jövőben. És te ilyen voltál. Az utolsó tanévzáró ünnepségen elmondott beszédemben Vörös Istvánt idéztem: 

„Az embernek egyedül a tanítványaival nem szégyen dicsekednie.”. Majd amikor visszaültem melléd, odasúgtam, hogy én bizony veled is büszkén dicsekedhettem, mert az iskolát és a benne lévő gyerekeket náladnál jobban szerető polgármester nem sok lehet a világban. 

Példa értékű lehet minden településvezető felé, amilyen szoros kapcsolatban álltál a lakossággal. Bárki, bármilyen gonddal fordulhatott hozzád, mindenkinek igyekeztél segíteni, gondjait, problémáit megoldani. Elképesztő, hogy a legapróbb dolgok is milyen fontosak tudtak lenni számodra. A személyes kapcsolatok és minden más! 

Mi lesz az Újszászi Híradó Első kézből rovatával? Mindig alaposan felkészülve összefoglaltad az adott hónap eseményeit. Szívesen dicsérted a sikeres rendezvényeket, személyeket. Első kézből kaphatta meg a település az információkat, hisz az önkormányzat, a polgármesteri hivatal, a város terveit, elképzeléseit, gondjait és nehézségeit is mindig a lakosság elé tártad itt. 

Hétfőn még lediktáltad a júliusi szám Első kézből cikkét, de hogy meg is jelenjen, azt már nem vártad meg. 

Nem volt hosszú út számodra kijelölve, de arra elegendő volt, hogy példát mutass emberségből, küzdeni tudásból, kitartásból a gyengék, az elesettek, a segítségre szorulók iránti alázatból. Olyan széles ismerettel és gondolkodásmóddal rendelkeztél, ami szemléletformáló erejével támogatott a gyermek- és emberközpontú közösségépítésben. 

Most itt vagyunk polgármester úr azzal a feladattal, hogy nélküled folytassuk tovább a városépítést, a munkát. Nélküled folytatni, mégis általad és veled. Jelen vagy bennünk. Munkatársaidban, képviselőtársaidban, mindazokban, akik elkötelezett társaid voltak, őriznek. Most már más hangsúllyal idézzük gondolataidat, új felelősséggel képviseljük látásmódodat, szemléletedet. 

Elmentél ugyan, de velünk maradsz. Segítettél az életedben, segítségedet kérem a halálod után is. Én is, és sokan mások. Hiszen örököseid vannak. Örököseid vagyunk. 

Polgármester Úr! Nyugodj békében! Legyen számodra könnyű az újszászi föld!