Az újszászi idősek otthonában, az egykori Orczy-kastélyban tett látogatásunkkor Nyitrainé Kiss Katalin igazgató asszony hívta fel a figyelmünket a kastély egykori tulajdonosaival ápolt jó kapcsolatukra. Elmondta, hogy dr. Nyáry Gálné, báró Orczy Mária és fia, dr. Nyáry György ügyvéd többször látogatást tett náluk, és anyagilag is támogatták az épület felújítását. Az igazgató asszony révén interjút kértünk az Újszászon született bárónővel, aki szívesen fogadott bennünket.

A budapesti lakás, ahol a bárónővel beszélgettünk, évszázados tárgyaival és a kilencvenedik esztendejében járó házigazda személyes kisugárzásával valami nagy nyugalommal vett körül bennünket.

Pedig abban a néhány órában, amit az Orczy-család múltjának felidézésével töltöttünk, kemény történet hangzott el. A több ezer holdas birtokkal körülvett főúri rezidenciából egy szinte teljes nincstelenségbe, létbizonytalanságba torkolló história alakjai vettek körül bennünket beszélgetésünk során.

– A családunk múltjával kapcsolatban szeretnék néhány adatot pontosítani – mondja a házigazda, amikor helyet foglalunk egymással szemben.

– Az első, olyan adat, ahonnan töretlenül lehet követni az Orczyak történetét, arról szól, hogy I. Orczy Gergely köznemesként hősi halált halt a mohácsi csatában.

– A másik kérdés a nagyapám, II. Andor története, akit, amint ön is leírta, később törvényesített az apja, I. Andor – közli, miközben felhívja a figyelmemet II. Orczy Andor falon függő portréjára.

– Ebben a históriában csupán a 19. századi feudális jogszokásnak volt szerepe, semmi titok nem lappang mögötte. Az újszászi, Zagyva-parti kastélyból, ahol én születtem, és ahol saját tanúsága szerint vendégként gróf Széchenyi István is többször megfordult, a szabadságharc után egy időre eltávozott a család.

Orczy Mária bárónő ma egy budapesti lakásban él, családjának megmaradt emlékei között
Forrás: Szathmáry István

– Orczy István Németországba távozott, Béla, aki diplomata volt, később Bécsben a király személye körüli miniszter lett. Ő ott igyekezett a magyarokra erősen neheztelő Ferenc Józsefet irányunkba hangolni. Dédapám, I. Andor Franciaországba távozott, ahol Boulogne-ban feleségül vette egy hajóskapitány lányát, Tétard Angelikát, akivel szépen éltek, és egy fiuk született, II. Andor, a nagyapám.

– Dédapám a házasságát az akkori jog szerint nem tudta itthon elismertetni, mivel ahhoz apai beleegyezés kellett volna, amit nem kapott meg. Felesége ugyanis tehetős, de polgári családból származott, így nagyapám csak apja halála után tudta házasságát és fiát törvényesíttetni, amit haladéktalanul meg is tett.

– Ez valójában a nevezetes történet magva – mondja Orczy Mária bárónő, majd Zagyva-parti kastélyuk sorsáról is szól néhány szót.

A bárónő szüleivel, az újszászi kastélyparkban
Forrás: Orczy bárónő fotóalbumából

A kiürült kastélyt, mert közben a lányok is férjhez mentek, eladták egy környékbeli birtokosnak, gróf Dessewffy Aurélnak. Pár év múlva, amikor I. Andor hazaköltözött, 1925-ben visszavásárolták, s leszármazottai abban éltek az újabb eladásáig.

– Dédapám tudós egyéniség volt. Párizsban járt a Sorbonne-ra, folyékonyan beszélt görögül, latinul, a komolyzenét szerette, az újszászi templomban gyakran orgonált együtt a kántorral.

– De a gazdálkodáshoz nem vonzódott. Én már Újszászon születtem, szemben a bátyámmal, aki még korábbi lakhelyükön, a szeghalmi kastélyban látta meg a napvilágot, ami anyai nagyapámé volt.

– Nagyanyám nem szeretett Újszászon lakni, így újra eladták az épületet egy Continental nevű angol cégnek, ők birtokolták a háborúig. Újszászon mellette megvolt a másik, 1900-ban, a nagy kastélyépítések során emelt szarvashalmi kastély is, de azt Zsuzsanna nagynéném örökölte, tőle szállt később egy apácarendre.

– Mi, amikor újra visszatértünk Újszászra, már egy majorba, Göbölyjárásra költöztünk, ott éltünk gyakorlatilag a háborúig. Az egykori kastélyunkat végül a tulajdonos angol állampolgársága miatt később nem tudták államosítani, a község megvásárolta tőle – idézi fel a múltat.

Az elmondottak szerint az Orczyaktól nem volt idegen a helyváltoztatás szokása, amire pár év múlva a háború is rákényszerítette őket. Előbb Abonyba költöztek, majd Budapest ostromát már a fővárosban élték át. Az oroszokról terjengő hírek alapján ott nagyobb biztonságban érezte magát a család.

Emlék a szeghalmi évekből
Forrás: Orczy bárónő fotóalbumából

– Anyám a sok költözésbe rokkant bele. Abonyban egy szép, volt Keglevich-kúriában laktunk, úgy volt, hogy megveszi apám. ‘44-ben költöztünk fel Budapestre.

– Anyám nem akart menni, de apám azt mondta: itt vagyok én a 16. évemben, nem alaptalanok a híresztelések az oroszokról… – meséli.
Pesten először egy külföldre távozott rokon lakásába költöztek, majd ők is a pincében élték át a több hónapos ostromot.

– Elsősorban élelmiszert vittek magukkal a fővárosba, mivel élelmiszerjegyük nem volt, s önellátásra kellett berendezkedniük. Ez az élelem később kétszeresen is életmentő lett számukra.

– Mi az utolsó vonattal jöttünk Ceglédről, amikor az oroszok már Szolnokot lőtték. Nem volt élelmiszerjegyünk, ezért nagy zsák liszteket, ládákban cukrot, bödönben zsírt, kolbászt vittünk magunkkal.

– A Krisztina körúton laktunk, én ott mostam, főztem. Karácsonykor mentünk le a pincébe, február közepén lett vége az ostromnak. Anyánk, látva az éhezést, ennek is, annak is adott élelmet, mire vége lett az ostromnak, nekünk sem volt már semmi élelmiszerünk.

– Többek között a szomszéd ház Szalai nevű légóparancsnoka, meg a felesége is kapott tőlünk élelmet, ami később nem várt fordulatot hozott az életünkben.

– A háború után derült ki róla, hogy illegális kommunista volt, s magas pozícióba került. Amikor az ostrom végén nem volt hova mennünk, hálából ő kerített fedelet a fejünk felé.

A történet folytatása egyre messzebb visz bennünket az egykori arisztokrata életformától. Orczy bárónő édesapja a háború után néhány megmaradt ékszerük árából kocsit, lovat vett, és beállt fuvarosnak a romeltakarításhoz, ami szintén életmentőnek bizonyult számukra.

A szeghalmi kastély korabeli felvételen
Forrás: Orczy bárónő fotóalbumából

A fuvarosban senki sem ismerte fel az egykori arisztokratát, így elkerülték a kitelepítést, szemben Orczy Mária későbbi férjével és annak családjával.

A bárónő, akinek édesanyja 1947-ben betegségei és megpróbáltatásai súlya miatt elhunyt, kétévi várakozás után házasságot kötött vőlegényével, a Tarnaleleszre kitelepített gróf Nyáry Gál joghallgatóval.

Férjével, akit a kitelepítés alatt súlyosan bántalmaztak a rendőrök, fokozatosan költözhettek csak vissza a fővárosba. Budapesten közben megszületett gyermekeikkel együtt számtalan lakást végigjárva, lassan rendeződött csak az életük.

Ő nyugdíjazásáig gépírónőként, majd a szakképesítést megszerezve, könyvtárosként dolgozott, ahol nagy hasznát vette német és angol nyelvtudásának. Édesapja 1977-ben hunyt el, nehéz, hosszan tartó betegségben.

– Ekkor mondtam azt, hogy Uram, ez már tényleg sok nekem, és úgy is éreztem – emlékezik vissza akkori lelkiállapotára. Közben felnevelte két fiát, egyikük ügyvéd Budapesten, bátyja mérnök Dél-Afrikában.

Néhány éve elhunyt férje sokáig fizikai munkásként dolgozott, míg lezárhatta jogi tanulmányait. A rendszerváltás után a család kárpótlásként visszakapott némi földet újszászi birtokukból, ma ez jelent valamiféle anyagi könnyebbséget számukra.

Egykori életük gazdag környezetéből csak szerény töredék, néhány kép, tárgy, irat és fénykép veszi körül, a múltra emlékeztetve. A többit széthordta a történelem.

Búcsúzóul megkérdezem őt, hogy egykori világának elvesztése jelent-e lelki terhet számára?

– Lelkileg feldolgoztam, csak az egészségemet viselte meg. Soha nem kérkedtem a származásommal, inkább azt akartam, nehogy megtudják, ki vagyok. Úgy jöttek rá többnyire. Az emberekkel pedig életem során több jó tapasztalatom volt, mint rossz – mondja búcsúzóul.

Írta: Szathmáry István (Ez az email cím védett a spam robotoktól. A megtekintéséhez JavaScript szükséges.)

Forrás: szoljon.hu