• várostörténet

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2019. május 15. (szerda) 13:34

Találat: 595

„1904-ben a budapesti Kohn Salamon és Kohn Ede cipőgyárat alapított Újszászon. Textilcipőket gyártottak a régi orvoslakban. Az esemény vitákat indított a képviselő-testületben, végül helyi támogatottság hiányában átmenetileg kivonultak Újszászról.  Kelemen cipőgyár néven 1913-ban néhány hónapig ismét működtek. Hivatalosan csak 1928-ban szűnt meg.” Újszász könyvében ennyit olvashatunk a cipőgyárról. Kiegészíthetjük ezt a hírt a Magyar Cipész Újság 1905 évi számában fellelt, egész oldalas hirdetmény tartalmával, köztük néhány termék fényképével. 

Amit az Újszászi cipőgyár ajánl (a termék leírása után a cipők mérete és ára koronában): 

„Árjegyzék textil téli árukról. Az árak tuczatonként, netto utánvét mellett értendők, bérmentve bármely állomásra szállítva. 

1. Magasszárú schlinglis czipő, Ia, erős fekete posztóból, peremezve, bőrborítékkal 36/42; Kor. 31.- 

2. Magasszárú fűzős czipő, Ia, erős fekete posztóból, peremezve, bőrborítékkal 36/42; Kor. 29.- 

3. Magasszárú schlinglis czipő, fekete posztóból, peremezve, bőrkaplival, oldalbőrrel 26/42; K. 28.- 

4. Regatta fűzős félczipő, Ia, erős fekete posztóból, körül bőrborítékkal 36/42; Korona 22.- 

5. Melton félczipő, Ia, erős fekete posztóból, díszes csattal, 36/42; Korona 15.- 

Gyermekczipők igen erős fekete posztóból, bőrborítékkal és bőrsarokkal 20/25; Kor. 17.- 

Ugyanazok 26/29; Kor. 21.-; 30/35; Kor. 27.- 

Versenyen kívül! Rendkívül erős és ízléses kivitelű áru ily olcsó árban még eddig nem létezett! Sürgönyczím: Czipőgyár, Újszász” 

A szolgáltatások minőségéről a szalagszövegek írnak: „Minden fajták erős mosótalp és tiszta bőrsarokkal készülnek. Próbamegrendelést saját érdekében senki sem mulasszon el. Szállítás naponta postán. Meg nem felelés esetén saját költségemen visszaveszem.” 

Az árjegyzék néhány tétele magyarázatra szorul. A schlinglis cipőt a fűzővel keresztirányban, kapcsok segítségével fűzve lehet a lábhoz erősíteni. A regatta egyfajta vitorlavászon, a melton bolyhozott és nemezelt gyapjúszövet volt. 

Az Újszászi Cipőgyár hirdetménye az árakat tucatban adta meg, tehát egy darab vászoncipő ára 1 korona 40 fillér és 3 korona között volt. Hogy megértsük ennek a piaci értékét, a pesti vásárcsarnok aktuális árjegyzékéből említünk néhány tételt. Mit lehetett 3 koronáért venni 1905-ben? Pl. 2 kilo sertéshúst, vagy 2 db rántani való csirkét, vagy 6 kg almát, vagy 4 kg csemegeszőlőt. A vidéki munkabérek pedig napszámban (napibér, 10-12 óra munkavégzés) férfiaknak 80 fillér és 2 korona között mozgott. Tehát egy pár vászoncipőért a munkásnak legalább egy-két napot kellett dolgozni. 

Kohn Salamon cipőgyárának históriája meglehetősen zavaros. Az 1896-ban alapított „Villanyos erőre berendezett mechanikai czipőgyára” Erzsébetfalván működött 40-50 munkással. 1900-1906 között folytonos bérharcok hátráltatták működését. A tulajdonos vélhetően olcsóbb munkaerőt keresve döntött új cégének vidékre telepítéséről. 1906-ban csőd közelinek jelentik 60 ezer koronás tartozással. Ugyanekkor Kohn Erzsébet falvai üzemét Érsekújvárra telepítette, és Kelemen cipőgyár néven működött tovább. 1907-ben még eladásra kínálta gyártmányait, aztán neve eltűnt a sajtóból. 1913-ban az újszászi Tarsolyban olvashatunk róla a Volt cipőgyár - nincs cipőgyár című kis írásban. (Korábbi cikkünkben már idéztük a mondatokat. Talán érdemes ezeket megismételni.) 

„Évekkel ezelőtt a régi doktor lakásban egy budapesti cég textil cipőgyárt alakított s gyártmányaival oly szép forgalmat csinált, s annyi munkást foglalkoztatott, hogy az épület helyiségei az üzemhez elégtelennek bizonyultak. A gyáros tehát azt szerette volna, ha a község tekintettel arra, hogy a gyárban leginkább helybéli munkások dolgoztak, egy alkalmasabb új gyárhelyiség építéséhez ingyen helyet és anyagi segítséget is ad. Miután a község tétovázott, a gyáros felszedte sátorfáját, s odébb-állott. A múlt évben azonban „Kelemen-cipőgyár” név alatt ismételten községünkben kísérletezett. Az üzem most már kisebb apparátussal indult, de azért elég embernek nyújtott keresetet. A hitel és a rossz pénzügyi viszonyok miatt azonban a kisdedgyár is válságba került. A gyár tulajdonosa pedig igencsak minden követ megmozdított, hogy életben tartsa. Szövetkezeti alapon próbált az üzem folytatásához pénzt, anyagi erőt szerezni. A munkások jegyzették volna is a részvényeket, de az Országos Központi Hitelszövetkezet, melynek kebelében szándékozott e kis iparszövetkezet működni, az időt az alakuláshoz nem tartotta egyelőre alkalmasnak, így dugába dőlt minden terv. A gyár emiatt rövid pár hónapi vajúdás után kénytelen volt beszüntetni az üzemet, a múlt hónapban pedig teljesen felszámolt, s a gyáros maga is elköltözött községünkből. 

Jánoska Antal 

• várostörténet

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2019. május 15. (szerda) 12:11

Találat: 549

A társadalom számos esetben fordul a polgárokhoz nemes célok megvalósítása érdekében. Az adományok gyűjtésében élen jártak a pedagógusok, papok, iparosok és közalkalmazottak. Az újszászi templom rendszeres gyűjtései mellett a jótékonykodás alkalmai voltak a polgári- és iparos körök rendezvényei, ahol többnyire a helyi óvoda és iskola fejlesztését hangsúlyozta a szervező. A mezőgazdálkodásból élő szegény falusi sors legnagyobb próbatételeit a természet szeszélye jelentette: ismétlődő árvizek, aszály, jégkár, az állatállományt tizedelő járványok. A kárenyhítéshez rendszeresen járult hozzá a nagybirtokos Orczy család. Terménnyel, élelemmel, avagy az elhullott állatok pótlásával segítette a károsultakat. A jótékonyságra szánt összegek valós értékét hosszadalmas lenne meghatározni. Hasonló a helyzet, amikor az akciók eredményességét kutatjuk, az adomány eljutott-e a célszemélyekhez? Oknyomozók írták le, hogy a jótékonyságra szánt összegek fele eltűnik a rendszerben. Cikkünkben az újszászi jótékonykodás pillanataiból válogattunk. A híradások mellé írva a történelmi háttérre is vetünk egy pillantást.

1802: a váci királyi siketnéma intézet javára gyűjtött Huszka János zagyvarékasi plébános Újszászon 9 forintot. (1807-ig Újszász a rékasi plébánia filiája volt.) 1853-ban Vonnák Károly plébános 2 forintot adományozott. Az intézetet Cházár András alapította 1802-ben.

1832: A budai magyar színész társaság számára küldött Pap Alajos jegyző 2 forint 30 krajcárt. (A budai Várszínház működtetésének hozzájárulása.)

1838: Áprilisban a dunai árvízkárosultaknak gyűjtöttek Újszász lakói 171 koronát, 16 font disznóhúst és 4 véka gabonát. Szeptemberben még 8 forintot. (1838. márciusban a Duna vize öntötte el a budai és pesti oldal házait. Az árvízben 2281 épület semmisült meg.)

1843: A vakok pesti intézetének javára „Báró Orczy Újszász helysége lakosai 16 forint 6 krajcárt” gyűjtöttek. (Az 1838. évi árvíz a vakok Király utcai házát is elmosta. Helyére építették az új székházat, iskolát és kollégiumot a Király utca és Gyár utca – ma Jókai utca – találkozásánál.)

Vakok Intézete a Király utca (akkor még) Gyár utca sarkán. Ezen épület helyén épült fel később a Liszt Ferenc téri Zeneakadémia épülete. /1901 és 1903 között, Szerző: Klösz György/

1848: a magyar álladalom (költségvetés) részére tavasszal ezüst pénzben 50 forint 50 krajcárt fizettek be újszászi adakozók, majd nyáron 16 forint 18 krajcárt.

1849: májusban a nagykátai kórházban fekvő honvéd sebesültek számára küldtek 7 bárányt.

1853: a kínai gyermekek megmentésére az újszászi hívek 4 forintot küldtek, 1862-ben 1 forintot. (1851-ben James apát, egy párizsi katolikus társulat ügyvivőjeként Bécsben és Pesten buzdított adakozásra. Magyarországi hívektől gyűjtött adományok sorsáról nincs hírünk.)

1858: „Ferdinand Miksa főherczeg fölhívása következtében Ő cs. kir apostoli Felsége I. Ferencz József szerencsés megmentése emlékének egy templom általi örökítésére” Újszász községe: báró Orczy Béla 5 Ft, Vágó István 2 Ft, Liszkovszky János 1 Ft, apróbb adakozásokból 1 Ft 39 kr.; összesen 9 Ft 39 kr. gyűlt össze. (1853. február 18-án Bécsben Libényi János szabósegéd tőrével a nyakán sebesítette meg Ferenc József császárt. A tettest elfogták és kivégezték. A fogadalmi templomot (Votivkirche) végül 1879-ben szentelték fel Bécsben.)

Fogadalmi Templom Bécsben

1859: Újszász község 21 forintot adományozott lóvásárlásra a magyar önkéntesek számára. (1859. április-júliusban zajlott az osztrák-olasz háború. Június 24-én Ferenc József katonái Solferinonál szenvedtek súlyos vereséget. A harcokban magyar önkéntesek is részt vettek. A csatában közel 30 ezer ember halt meg és sebesült meg.)

1862: „A Szent-István-Társulat által Pesten szerzendő házra… Bolgár József újszászi pleb. 5 Ft.”
Ugyanekkor a szentsír őreinek 1 Ft.” (1861-től a Társulat székházának érdekében kezdtek közadakozást. A terv csak 1870-ben valósult meg.)

1880: Az Eötvös Alap javára Újszászról érkezett befizetések:

„Ujszászról: B. Orczy Andor 10 frt.; B. Orczy Tekla 2 frt.; Monszpart Zsigmond 2 ft.;
N. N. 50 kr.; Kallivoda Ede 1 frt.; Vörösmarty János Kálmán 2 frt.; Farnek Béla 1 frt,; Mosskonyi 50 kr.; Zimmermann 50 kr.; Hofer Mihály 1 frt.; Virágh József 50 kr.; Bakó László 20 kr.; Csábi János 20 kr.; Vargha Ferencz 20 kr. Újszászi adomány összesen 21 frt. (Az 1876-ban létrehozott Eötvös Alap „részint tudományos és műegyetemeinket, részint akadémiáinkat, középtanodáinkat vagy képezdéket látogató tanulók közt osztatik ki ösztöndíjakul…”

1901: Balogh Kálmán kántortanító gyűjtött a Vörösmarty szobor felállítására 8 forintot. (Vörösmarty Mihály szobrát - Kallós Ede műve - végül 1908-ban avatták, ma is a róla elnevezett belvárosi téren áll Budapesten.)

1910: A hétházi lakóknak az élelmiszer segély keretében egy újszászi vendéglős 1 liter rumot adott. (Hétház budapesti bérlakás csoport volt, lakói a magas bér és sanyarú körülmények miatt indítottak mozgalmat a tulajdonosok ellen. A hétháziaknak a Népszava szervezett gyűjtést.)

1912: a pestmegyei jegyzők árváinak javára 4 korona és 24 fillért gyűjtöttek Újszászon.

1913: Rudnyánszky Gyula elhunyt költő, újságíró családjának támogatására a Pesti Napló kezdeményezett gyűjtést. „N. Böske Újszászról” 5 koronát küldött.

1918: A háborúban megvakult hősöknek adományozott 100 koronát öv. Ernst Miksáné.

1920: A Rákosi Jenő gyermekvédelmi alapra 163 korona érkezett Újszászról. (Az 1910-ben létrehozott alapítványt nevezték el róla.)

1921: A Hangya Szövetkezetek a nemzeti hadseregért akció sikeréhez az újszásziak 1000 koronával járultak hozzá.

1927: „A pestvármegyei szegénysorsú főiskolai hallgatók segélyezésére 12 pengő és 8 fillér gyűlt össze. 1931-ben e célra Újszász elöljárósága 8 pengő 74 fillért küldött.

1935-ben a Jugoszláviából kiutasítottak segélyezésére a községi elöljáróság 87 pengőt és 80 fillért gyűjtött. (1934. decemberben Jugoszláviából 3000 magyart toloncoltak ki.)

1938-ban és 1940-ben a Horthy Miklós Nemzeti Repülő-Alap javára az újszászi elöljáróság 50-50 pengőt adományozott. (Az alapítvány 1938-ban jött létre és a pilótaképzést szolgálta.)

1938-ban az újszászi postahivatal adományozott 3 pengő 60 fillért Horthy kormányzó hitvesének nyomorenyhítő alapjára.

1940-ben a Pesti Hírlap által az erdélyi ínségesek javára kezdeményezett gyűjtéshez az újszászi Volter Zsigmond 5, Bíró István 1 pengővel járult hozzá.

1940-ben az árvízkárosultak javára megindított országos gyűjtés során az újszászi MÁV alkalmazottak olvasóköre 10 pengőt adományozott.

1943-ban a honvédcsaládok támogatására rendezett gyűjtésre Balogh Kálmán 5 pengőt küldött.

Kevés hírünk van viszont arról, amikor Újszász népét segítették az adakozók:

1867: „A magyar gazdasszonyegylet Pest megye kilencz ínséges községe (Izsák, Jánoshida, Kiskőrös, Uj-Kécske, Rékas, Puszta Péteri, Tószeg, Ujszász, Vadkert) számára 100-100 ftot kézbesített b. Orczy Bélának…”

1932-ben Horthy Miklósné nyomorenyhítő akciójára természetbeni adományként 50 métermázsa szén ékezett Újszászra.

Jánoska Antal

• várostörténet

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2019. május 15. (szerda) 11:56

Találat: 1005

Másfél éve jelent meg Újszász könyve. A 700 oldalra tervezett monográfia végül 390 oldalas lett. Oka volt ennek a szűkös költségvetés, a szerzői/szerkesztői önmérséklet és szigor. Az idő múlásával tudásunk is gyarapodik, újabb dokumentumok és fényképek, eddig nem ismert visszaemlékezések kerülnek látókörbe. Az elkövetkező hónapokban igyekszünk kiegészíteni az Újszász könyvéből megismert történelmet. Elsőként a sírkertben eltemetett német katonákról írunk. 

1944 októberében visszavonuló német csapattestek jelentek meg Újszászon. A Tisza vonalának feladása után a főváros felé húzódtak, utóvédjeik Szászbereknél és az abonyi határban harcoltak Malinovszkij marsall 2. ukrán frontjával. A nyomasztó fölényt élvező oroszok lőtték a falut, aknavetőik és lövegeik számára célpont lett a távolból is jól észlelhető szarvashalmi Orczy kastély és a templomtorony. Előbbit 26 belövés érte, utóbbi közelében találatot kapott a parókia, ahol Prukker esperes-plébános is életét vesztette. P. Szabó Polikárp főplébános, ferences-rendházfőnök levelet írt Szolnokról a váci püspöknek 1945. január 12-én: „Hiteles forrásból értesültem, hogy november 10-én este Fitos Pál rákóczifalvi plébános, valamint az újszászi esperes és nővére bombatalálat következtében az újszászi plébánián meghaltak. (November) 12-én du. 1 órakor a harangozó pap nélkül hantolta el a megboldogultakat. Az újszászi templom tornyát is találat érte, a templom mennyezete pedig leégett.” Utóbbi mondat megkérdőjelezi Újszász történetíróinak 60 éven át gyakran ismételt állítását, hogy a templomtornyot az egyébként is utánpótlás gondoktól szenvedő, menekülő német katonák gyújtották fel. Ez egyben előrevetíti az egykor szövetséges, majd megszálló, végül ellenségnek tekintett német hadsereg iránti ellenszenvet és a felszabadító, újabb szemlélet szerint megszálló szovjet hadsereg iránti (érdek) szimpátiát. Mily törékeny, manipulálható tudomány a történelem! Egy zavaros történelmi jegyzetben azt a képtelenséget is olvastam, hogy Wilhelm Keitel vezértábornagy 1944 októberben az Árpád úti úri kaszinóba lett beszállásolva. Igaz viszont, hogy a főparancsnok fia, Karl-Heinz Keitel SS-Sturmbannführer részt vett Budapest védelmében. Életrajzírója szerint december 12-én megsebesült. Újszászi tartózkodására nem találtam utalást. 

November 10-én az oroszok bevonultak Újszászra. Tetteikről Újszász könyvében írtunk. A polgári lakosságra hárult az utcákon és a kertekben megtalált holttestek temetőbe szállítása és elhantolása. 1948. április 10-én Varga István főjegyző levélben közölte feljebbvalóival az Újszászon eltemetett katonai személyek névsorát – németeket, oroszokat, magyarokat és egy románt. (A listát a Hadtörténeti Levéltár őrzi.) Vélhetően az elhunytaknál talált iratok adatait másolták a jelentésbe. A szövegben használt rövidítéseket nem minden esetben sikerült megfejteni. A „Halál ideje” rovatba pontatlan adatok kerülhettek, hiszen október 27. és november 3. közöttiek a bejegyzések. Módosul a korábbi adatközlésekre alapozott leírás is. (Újszász könyve, 103. o.) Itt még 21 német katona sírjáról írtam. A főjegyző listáján 24 név szerint ismert, és 7 ismeretlen német katona szerepel. Az újszászi sírkertben eltemetett német katonák (zárójelben életkoruk): 

Franz Klogsberg (18), Josef  Feser (31), Mathias Lehmann (19), Georg Lux (?), Walter Bächer (18), Bernard Maier (21), Arno Klähne (18), Martin Wotschl (26), Georg Roth (27), Hans Böhtig (25), Heinrich Schepp (33), Erhard Brokus (20), Michel Bordon (18), Willi Gorlich (23), Karl Rőmer (35), Stephan Hummel (23), Heinz Rüschen (?), Heinz Corcilius (?), Kurt Haueiss (19), Otto Hermann (43), Seb. Hoffmann (46), Herbert Kupetz (21), Werner Ebbinghaus (21), Friedrich Weide (?) és még 7 ismeretlen német katona, összesen tehát 31-en. Holttestüket a temető hátsó szegletében, egyéni sírba temették el, helyüket kettős kereszttel jelölték. Később a jeleket felszámolva a szociális otthonban elhunyt személyeket temették ide. A német hadisír gondozók 2001-ben exhumálták a katonasírokat. 

Varga főjegyző jelentésének rovatai: nemzetiség, név és rendfokozat, állománytest, születésének és halálozásának ideje. A rendfokozatot csak néhány személynél közli. Feltűnő az okmány „Halál ideje” rovata, miszerint október 20. – november 4. között estek el a német katonák. Megválaszolatlan marad a kérdés, hogy mi történt Újszászon november 4-e és 10-e között eltelt egy hétben? Erőt gyűjtöttek a szembenállók és hallgattak a fegyverek, avagy a dátumozás fiktív? 

A rovatokban feltüntetett katonai egységeket nézve kitűnik, hogy a visszavonuló német hadsereg hátvédét az egyes csapattestek maradványaiból szervezték meg. Így a 3., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 14. SS páncélgránátos hadosztályok katonái haltak meg a szórványos harcokban. 

A Waffen SS 1939-ben jött létre és közvetlenül a Wehrmacht alárendeltségében 38 hadosztállyal, közel 1 millió katonával vett részt a hadműveletekben. Kovács Zoltán András és Számvéber Norbert A Waffen-SS Magyarországon című könyvében az Újszász környéki harcokról is beszámolt. Idéztük ezeket Újszász könyvének 101-102. oldalán. 

Varga főjegyző jelentése szerint „4 orosz hősi halált halt katona van tömegsírban, több adat nem áll rendelkezésre. A közös sír vasbeton kerítéssel van körülvéve, és mind a négy katonának a közös síron márvány emlékkő van, azonban azokon a név nem szerepel.” 1960-ban új emlékművet állított a községi tanács. Ekkor már 4 orosz katona neve volt olvasható a kőtáblán. A lista 32. sorában Petrovics Iván 19 éves orosz katona neve szerepel. 

2 magyar katona halálát – Bodony Lajos és Nagy Kálmán – egy korabeli jegyzőkönyv szerint a vasútállomáson „eléhezés” okozta. Továbbá 2 ismeretlen magyar katona közös sírba lett temetve. A listán szerepel még egy 24 éves román katona, Vasilieoni Constantin neve is. 

Jánoska Antal 

A Waffen SS, a 9. és 14. páncélgránátosok jelvényei

• várostörténet

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2019. február 20. (szerda) 11:11

Találat: 944

Szomorú szívvel fogadtuk a hírt, hogy néhány hónapos testi-lelki csatározás után végeztetett be Páll József sorsa. A sors, amely mindannyiunk számára így vagy úgy, megírattatott. Bekövetkezett, ami nem ad újabb esélyt az élet igenlésére. 

A nagykerti iskola emblematikus pedagógusai közül nemrég ketten is eltávoztak a földi élettől. Sorsuk kapuja bezárult. Már nem jönnek többé osztálytalálkozó csengetésére, de lélekben ott lehetnek közöttünk. Páll József („Punktum” tanító bácsi) és Lakatos Csaba tanár bácsi, s párja, Jutka néni már több évtizede elment örökre. Hosszú éveket töltöttek együtt az iskolában kollegaként, szolgálati lakásukban szomszédként és barátként is. Az iskola javát szolgálva családjaikkal teljes mellbedobással dolgoztak a gyerekek tudásának, erőnléti, intelligencia, testi, művelődési fejlődésében, művészettörténeti ismereteik bővítésében, nevelésében. Útjaik idővel elváltak. Élethelyzetük változásával ki–ki a pedagógus pályán maradva a maga boldogulását más helységben kereste és találta meg. Szinte egyidőben a két férfi most végleg elment. 

Távozásukkal egy gazdag életút szakadt meg, s mi tisztelettel meghajtjuk fejünket előttük. Szellemük itt él közöttünk, emlékük gondolatainkban örökre megmarad. 

Nehéz szavakba önteni azokat az érzéseket, amelyek haláluk után kavarognak az emberben. Nehéz, mert mindenki más emléket őriz magában velük kapcsolatban. 

A Nagykerti Általános Iskola tanárai az 1970-es évek elején.
A hátsó sorban balról az első Lakatos Csaba, az első sorban balról az első Páll József, jobbról a harmadik Lakatos Csabáné
(Archív fotó Nagy Béla gyűjteményéből)

Páll József tanító, erdészeti technikus mindvégig itt lakott akkor is, amikor már hivatása máshová terelte, feleségével együtt Újszász város Pro Urbe Díjas pedagógusa volt. 

Az elmúlt évtizedek fellobbanó fényében emlékek villannak. Láthattunk életében erényt és hibát, feszültséget és nyugalmat, ragyogást és árnyékot, vihart és szelíd napokat. Örökségül maradt ránk, tanítványokra a követendő példa: hogyan kell tartalmas életet élni úgy, hogy maradandó élményt nyújtsunk minden önzés nélkül tiszteletben tartva a körülöttünk lévőkkel a munkában, a családi életben, közösségi tevékenységben, társadalmi életben. 

Visszagondolva, láthattuk a tanítót, a pedagógust. Hivatása minden tudományával felvértezve nevelte és oktatta, készítette fel a nagybetűs ÉLET-re diákjait! Következetessége, szigora rendkívüli humánummal párosulva valódi tekintélyt és tiszteletet vívott ki a gyerekek és a szülők körében is. Határozottsága javunkat szolgálta. Nem volt apelláta tanítása során. Fegyelem és szeretet összemosódott életében. Pedagógiai fogásokkal jól igazgatta a nehezen kezelhető gyerekeket. Az utolsó szó mindig az övé volt „Punktum és kész, édes fiam!” szlogenje csillapította a tanulók kordában tartását, megnyugvását. Szívesen anekdotázott, szerette a társaságot, a jó kedvet. Nem volt olyan év, amikor iskolai kirándulásokat ne szervezett volna. Feledhetetlen napokat tölthettünk együtt nyári táborozások alkalmával. Bejárhattuk az ország nevezetes kiránduló helyeit. Eljutottunk a dunántúli, az Északi középhegység gyönyörű erdős, fás ligeteire, helyeire, múzeumokba, ipari gyáregységekbe. Kapcsolatokat épített ki azért, hogy olcsóbban és minél jobb élményekkel térjünk haza községünkbe. Sokszor Csepel motorjával már hajnalok hajnalán a faluk boltjait, pékségeit járta, hogy a frissen sült ropogós igazi kifli és friss tej a reggelire előteremtődjön. Sokat túráztunk, ismerkedtünk a természettel. Az újszászi parkerdei tábor is az ő nevéhez fűződik, valamint a nagykerti iskola korcsolyapályája. A pályára telenként, hajnalok hajnalán vödörrel hordta a vizet, hogy képződjön a jég, és tudjanak korcsolyázni a gyerekek. 

Az ő és Lakatos tanár úr közös felismerésének köszönhetően maradt fenn a legendás Orczy címer, amelyet Fábián Feri bácsiék végül is nem a melléképület úsztatott beton alapjába tettek, hanem megőrizték az utókor számára. Az iskolai foto szakkörben is, a fegyelmet megkövetelő légpuska céllövészeti versenyek, bokszoktatás, kézilabdázás is fontos volt a sportmunkájában. Egy-egy nagysikerű mesedarab (Égig érő nagy fa, Csipkerózsika) előadás előkészítésében, technikai munkálatokban feleségének, Katikának „Szép tanár néninek” - mert így hívtuk) szívesen segített. Csaba tanár úr és felesége Jutka néni a Páll házaspárral szoros, együttműködő munkát végzett a nagykerti iskolában. Fontosnak találták a gyerekek, szülők, pedagógusok kapcsolatát. Kutatómunkával feldolgozták a nagykerti iskola történetét is. Leírták, dokumentálták, képekkel, fotókkal, pedagógusok saját kezű levelezésével illusztrálták az iskola életét 1972-ig bemutató naplót. A páratlan értékű honismereti anyag átadásra került a fennállásának 60. évfordulóját ünneplő Városi Könyvtár részére. 

Nyugdíjas éveit aktívan élte meg. Kertészkedett, unokázott, sportolt, utazgatott, fotózott. Emlékeit gyűjtögette. Örök mozgásban volt. Messziről köszönt előre, név szerint szólítva volt tanítványait. Itt élt közöttünk. Ismerte „gyerekeit”. 

Emlékeinkben megőrizzük mindkét pedagógus felejthetetlen egyéniségét. A segítőkész, mosolygós, határozott kisugárzó barátságos arcokat. Példaképeink voltak. ők jól tudták. A gyerekeknek nagyobb szükségük van a példaképre, mint a bírálatra. Munkájukban alkalmazták. Életünk építői voltak, amiért hálásak vagyunk. Sorolhatnám még a közös emlékeinket az elvesztett pedagógusainkról. Mégsem teszem, hanem a róluk szóló emlékezésünket Márai Sándor soraival zárom. 

„Most pontot teszek, s mint aki vesztett csatából maradt meg hírmondónak, s elfújta mondandóját: emlékezni és hallgatni akarok.” 

Búcsúzunk Jutka nénitől is. Nyugodjon békében Csaba bácsi! Isten Veled Jóska bácsi! Punktum tanító bácsi! Nyugodjatok békében. Emléketek szívünkben él. 

Diákjai, tanítványai megbízásából emlékezünk, soha el nem felejtjük életünk ikonjait. 

Krassóiné Gyüre Rozália Margit 

• várostörténet

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2018. augusztus 06. (hétfő) 10:35

Találat: 1953

2018. július 13-án az újszászi temetőben mély részvét mellett örök nyugalomra helyezték az életének 68. évében elhunyt Molnár Pétert, Újszász polgármesterét. Ravatalánál beszédet mondott Miklós János plébános, Pócs János országgyűlési képviselő és Bogárné Simon Klára városi képviselő, iskolaigazgató.

Miklós János búcsúbeszéde 

Molnár Péter polgármester úr temetése kapcsán megdöbbenve kellett megállapítanom, hogy a részletes búcsúztatót –, amelyet gondosan leírtam a gyászoló családtól kapott információ alapján –, a számítógép mellett hagytam kinyomtatva, de nem vittem magammal, így fel sem olvashattam. Ezért aztán a temetést követő első adandó alkalommal felhívtam a polgármester úr fiát, Molnár Pétert, és rajta keresztül kértem a család bocsánatát. Ezúton is köszönöm, hogy kérésemet megértően fogadták, annál is inkább, mert joggal elmarasztalandó a részemről elkövetett mulasztás, még akkor is, ha nem volt szándékos. 

Az alábbiakban szeretném közreadni a búcsúztató szövegét és a temetéskor elhangzott beszédet. 

Molnár Péter Polgármester úr búcsúztatója: Újszász, 2018. július 13. 

Molnár Péter ravatala
(Fotó: Barta Imréné)

Búcsúzik tőle: szerető felesége, Erika, fiai: Peti és Attila, egyetlen unokája, Petike, testvérei: Feri és Karcsi és az ő családjuk, menye, Anikó és az ő családja, unokája édesanyja, Diána és az ő családja, sógornője: Manyi, sógora: Jóska és az ő családjuk. További sógornői és az ő családjaik. Unokatestvérei és az ő családjuk, egész rokonsága, a péntek esti barátai. Búcsúznak továbbá nagyra becsült vezetőtársai, a képviselő-testület és a bizottságok tagjai, a közigazgatási szervek vezetői és dolgozói, polgármester társai, az intézmények vezetői és dolgozói, az önkormányzat és a város gazdasági partnerei, a civil szervezetek és azok tagjai, párttársai, a települések vezetői és lakosai, osztálytársai, főiskolai csoporttársai, iskolatársai, Újszász város volt és jelenlegi szeretett és tisztelt lakossága. 

Közel 10 éve találkoztam először Molnár Péter polgármester úrral. Ott és akkor katolikusnak vallotta magát. Mint tudomásomra jutott, gyermekkorában – éveken át – ministrált. Oltárszolgálatot vállalt a templomban. Ennek gyümölcse volt, hogy amikor találkoztunk, rendszerint „Laudétur”-ral köszönt. Ide tartozik még a Tóth András egykori plébános úrtól kapott információ, amely szerint a polgármester úr mind súlyos beteg édesapjához, mind súlyos beteg édesanyjához kihívta őt, hogy a szentségekben részesülhessenek. (Ez utóbbi mondat nem hangzott ugyan el a temetéskor, de úgy gondolom, hogy ez a tény beszédesen szól polgármester úr hitéről és szülei iránti szeretetéről). 

Az évek során sokszor találkoztunk. Külön gondja volt arra, hogy névnapom táján évről évre köszöntsön. Nem rajta múlt, hogy a templomunk korszerűsítése érdekében benyújtott pályázatunk nem nyert. De meggyőződésem, hogy életünk értékét nemcsak az elért sikerek, hanem a komoly próbálkozások is alkotják. Újból és újból megtapasztalhattam nagylelkű jóindulatát, nemcsak az egyházközség, hanem a rászorulók támogatása, az idősek látogatása, a tanulóifjúság iránti figyelem megnyilvánulásában is. 

A város érdeke állt a szeme előtt akkor is, amikor ezen ravatalozó felújításához az itt lévő térköveket többször is előre felajánlotta, majd amikor aktuálissá vált, gondoskodott arról, hogy kiadják részünkre. 

A város lakói iránti megbecsülését, együttérzését, figyelmességét olvashattuk ki abból, hogy nem ritkán megjelent itt a temetéseken, és figyelmével belekapcsolódott a szertartásba. 

Ilyenkor többször is előfordult, hogy az imént elhangzott evangéliumot (Máté evangéliuma 25. fejezet 31.-46. versig) olvastam fel. Egyik ilyen alkalommal kifejezte tetszését erről az evangéliumról. Ez számomra sokatmondó: hiszen valamiképp arról szól, hogy szíven érintette az, hogy Jézus előtt különlegesen kedves, ha jót teszünk a másik emberrel. 

Utolsó előtti találkozásunk Péter-napi köszöntés volt e hónap 3-án. Rövid, de kedves légkörű volt ez az együttlét, de egyben felejthetetlen is. (Utolsó mondatként megkérdeztem tőle: Voltál-e már Rómában? Mire azt válaszolta, hogy nem. Akkor én válaszoltam: pedig ezt nem kellene kihagyni, mire ő ilyen formán válaszolt: jó lenne. Sajnos, ez már nem vált valósággá! 

Két nappal később megdöbbenve szereztem tudomást arról, hogy váratlanul – súlyos állapotban – kórházba vitték. Azonnal arra gondoltam, hogy meg kell őt látogatnom. Erre még aznap sor került. Valóban súlyos állapotban találtam őt, és késlekedés nélkül részesítettem az Úr Jézus feloldozó kegyelmében és a betegek szent kenetében, majd pápai áldásban. Hiszem, hogy az isteni kegyelem megérintette lelkét és megtisztította, hogy hazaérkezhessen az Örök Szeretethez, az élő Istenhez. 

Ez az élő, ember szerető Isten vár mindannyiunkra, és magához akar ölelni. Figyeljünk Rá, ismerjük meg őt Egyházában, és szeressük, hogy hozzá méltók lehessünk. 

Teljesen érthető, hogy mindannyiunkat, de különösen elhunyt testvérünk szeretteit mélységes fájdalom tölti el, kell azonban, hogy ezt a fájdalmat felülmúlja a boldog találkozás: a feltámadás és az örök élet reménye. Ezzel a reménységgel búcsúzzunk tőle. Nyugodjék békességben! 

Pócs János búcsúbeszéde 

Dicsértessék a Jézus Krisztus! 

Kedves gyászoló család, munkatársak, barátok, ismerősök! 

Mondják, hogy könnyebb elmenni, mint búcsút venni attól, akit szeretünk, mert a halál hosszú, csendes álom, a búcsúzás szívet tépő fájdalom. 

Molnár Péter polgármester úr nem búcsúzott, de láthatjuk, mennyien szerették. A számára oly fontos családján túl itt vannak a határainkon inneni és határinkon túli testvérvárosok képviselői, polgármesterek, országgyűlési képviselők, hivatali munkatársak, intézményvezetők, a városi kitüntettek, kivitelezők, a barátok. És akik itt vagyunk, csak töredéke annak a sok embernek, akik őt tisztelték és szerették. 

Emlékszem, mikor első alkalommal Újszász városába érkeztem, láttam, hogy a központban szép, mutatós, rendezett épületek vannak, szép, frissen nyírtan zöld a fű, a fák ápoltak, és az emberek mosolyognak. Majd, mint később is minden alkalommal, mielőtt megálltam volna, kerültem egyet az utcákban, és azt láttam, hogy nemcsak a városközpontban ilyen a kép, hanem a város legutolsó utcájában is. 

Ekkor még nem ismertem Molnár Pétert, de biztos voltam benne, hogy olyan a város, amilyen az első embere. 

E hét elején újra körbejártam a várost: másként volt zöld a fű, minden fában a szomorúfűzt láttam, és nem mosolyogtak az emberek. A polgármester minden látogatásomkor az ajtóban várt, búcsúzáskor kikísért. Így volt ez a legutolsó találkozásunkkor is. Mindig azt éreztem, hogy bennünket nem a munkakapcsolat, hanem a barátság köt össze. 

Az emberi nagyságát nem az jelentette, hogy íme, milyen jól ismeri a protokollt, hanem hogy láttam nála, ez politikai, vallási felekezettől függetlenül mindenkinek kijár. Mert ő ilyen ember volt. 

Ezen a héten már nem várt az ajtóban, az előtérben a gyászszalagos fényképe fogadott, mellette a gyász és a szeretet virágcsokrai azt jelezték, hogy nemcsak egy különleges ember ment el közülünk, hanem a Polgármester. Aki ha fele annyit törődött volna a saját egészségével, mint a mások problémáival, még biztos közöttünk lenne. 

A polgármester, akivel nem voltunk egy politikai platformon, de bármikor magam mögé mertem volna engedni, mert a bizalom és a barátság fontosabb volt neki a pártpolitikánál. 

A bizalom és barátság tartotta folyamatosan pozíciója csúcsán, függetlenül attól, hogy merről fújt a szél. 

És az erős, mindig határozott embert csak az viselte meg, mikor valaki a bizalmat és a barátságot fordította ellene. Az utolsó beszélgetésünk arról is szólt, hogy nem a pártpolitika számít, hanem az ember. Mert, ha valaki a sajátjával szembefordul, az szembefordul másokkal is. 

Minden bizonnyal tudnánk sorolni a példákat, hogy mit köszönhetünk Molnár Péternek. Én is így vagyok ezzel. Alig telt el egy-két hét egy-egy találkozásunk után, mikor jelezte, hogy jó lenne beszélnünk. Majd mikor a beszélgetések után távoztam, néha arra gondoltam, hogy nem is volt semmi olyan soron kívülien fontos. Tévedtem. A legfontosabbról szóltak ezek a találkozók. Érezni és éreztetni, hogy törődünk egymással, és ez nemcsak az országgyűlési képviselőnek járt, hanem minden embernek az ő környezetében. 

Ezért ma itt joggal érezhetjük, hogy mi mindannyian nagyot veszítettünk. Joggal érezhetjük, hogy ma nem csak Molnár Péter polgármesterért szól harang. 

Ahogy Hemingway írta: „Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel, ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang, érted szól.” 

Igen, értünk szól a harang, és vigasztaljon a tudat, hogy elveszíteni csak azt lehet, ami-aki a miénk volt. És Molnár Péter a miénk volt egészen. 

Tudjuk jól, a veszteséget elfogadni legnehezebb mindig az itt maradt családtagoknak: Számukra nem lesz majd valaki más, nem lép helyébe valaki új, mert szerető férj, apa és nagyapa csak egy van. 

Fogadják őszinte részvétem, és kívánom, hogy a sok-sok kellemes emlék enyhítse fájdalmukat, otthon a lakásban, vagy ha a városban járnak. Adjon erőt, mikor évtizedek múlva is látják, hogy ezt is, azt is ő vitte végig. 

Kérem, engedjék meg, hogy megköszönjem a hivatal munkatársainak, kiemelten az alpolgármester asszonynak, hogy összetört szívvel és lélekkel, de azonnal a vállára vette a város összes terhét, és a polgármester úrtól megörökölt úton megy tovább. 

Alpolgármester asszonynak tisztelettel köszönöm azt a törődést is, amit a mai napért éjjel-nappal végzett, hogy méltón tudjunk búcsút venni a polgármesterünktől. 

Polgármester úr! Péter barátom! 

Köszönünk mindent, amit értünk tettél! Hiányozni fog az egyenes tekinteted, a mindig szívből és fejből mondott köszöntő beszéded. A kézfogásod, a mosolyod, mellyel hitedből és erődből adtál át nekünk. 

Nem tehetünk mást, mint fájó szívvel, Isten akaratában megnyugodva, keresztény lélekkel hisszük, hogy nem mentél el, csak – mint mindig – előrementél, taposod az utat, mutatod az irányt, és ott vársz majd az út túloldalán. 

Addig is béke legyen veled! 

Bogárné Simon Klára búcsúztatója 

– Szervusz, polgármester úr! Parancsolj velem! – mondtam. 

– Nem, nem, dehogy parancsolok, csak kérek! – mondtad ezerszer. 

– Hát akkor kérj! Kérlek! Még egyszer, utoljára! 

Eljöttünk ma hozzád, itt vagyunk veled. Mindnyájan rád gondolunk. Keresünk egymás tekintetében, keresünk történeteinkben, emlékeinkben. Átadjuk magunkat annak az érzésnek, ami képessé tehet bennünket a megváltoztathatatlan elfogadására. 

Most rólad beszélünk. Arról, ahogyan éltél, arról, ahogyan dolgoztál, arról, ahogyan gondolkodtál, arról, ahogyan jelen voltál köztünk, ahogyan hatottál a környezetedre, ahogyan vezettél, irányítottál, ahogyan gondoztad a barátságot, ahogy szerettél, ahogyan alkottál. 

Nehéz terhet róttál rám Péter! Mert nehéz teher búcsút venni, mikor tudjuk, ez az utolsó találkozás, mikor tudjuk, nem lesz viszontlátás. Mikor tudjuk, hogy már nem fogunk leülni, beszélgetni, megbeszélni a jelent és a múltat, már nem tudjuk pótolni azt, amit elfelejtettünk megtenni, vagy megmondani, kimondani. 

Gyorsan történt, nagyon gyorsan. Július 6-án elcsendesedett a város. 

Dermedten álltunk, nem fogtuk a felfoghatatlant. Rossz tréfa - gondoltuk sokan. 

De ó jaj, hát mégsem! 

Egy szomorú hajnalon itt hagytál minket magunkra. Átléptél azon az örök kapun, melyen át nincs többé visszatérés. 

Telefonok százai, e-mailek, SMS-ek, kétségbeesett, hitetlenkedő emberek ezer kérdésére a válasz: bekövetkezett a visszafordíthatatlan. 

Az ember keserűen gondol az élet igazságtalanságára, és próbálja vigasztalni magát: a jók korán mennek el. 

Nehéz szívvel osztozunk a gyászban, akik ma itt összejöttünk. Mindannyiunknak fáj, hogy eltávoztál közülünk, és nem lehetsz már velünk. Talán ezért is olyan torokszorítóak Wass Albert gondolatai: 

„Tudom, hogy durva és illetlen a szó, mely bármily céllal is azok után kullog, akik mögött az élet kapuja bezárult… (…) De úgy érzem, hogy néhány szóval adósod vagyok…” 

Valóban, - szerettünk, barátunk elvesztésével, hiányának megtapasztalásával együtt a szívünkbe költözik egy érzés: adósaid maradtunk valamivel. Ki egy szóval, ki egy simogatással, ki egy biztató, bátorító szempillantással. 

Az emlékezés ettől is olyan fájdalmas, mert a fejünkben visszhangzó kérdések között ott van az a miért is, amely szemrehányón vádol: miért nem tettük meg? Miért mulasztottuk el? A válasz pedig sohasem kielégítő. Mert azt szeretnénk, ha tudnád, hogy mennyire közel álltál a szívünkhöz, hogy sokan vagyunk, akik hűséges barátként mindig melletted álltunk, hogy nagyra becsültünk emberségedért, szorgalmadért, szerénységedért, tisztességedért. 

Kell tudnod arról, ahogyan fiad vallott rólad: 

„Az az életpálya, amit ő beteljesített, tiszteletre méltó, és nagyon büszke vagyok rá. Óriási gerinccel és szívvel-lélekkel élt és küzdött, hogy a családja és a város, amit vezetett, fejlődni tudjon. Ha csak a harmadát tudnám elérni ebben az életben, mint ő, már meg tudnék nyugodni, hogy nem születtem hiába.” 

Bizony igaza van Attilának: nem, nem születtél hiába. 

Tudjuk mindannyian, abban a percben, mikor megszületünk, rögtön elindulunk a halál útján. Vannak, akiknek ez az út rövid, a szerencséseknek hosszú, sok-sok állomással, szereplővel, de mindenki hagy magáról valamit, szépet, jót, emléket, maradandót. 

Molnár Péter született: 1951. 01. 10-én, Újszászon, egyszerű, dolgos emberek negyedik gyermekeként. Édesapja hentes-mészáros mester, édesanyja felvásárló volt az áfész-nél. 

Mindkét szülő Erdélyben született, Piskiben. A nagyszülők Újszászról költöztek oda munkalehetőség miatt (vasút fejlesztés), majd Trianon után visszatértek Újszászra. 

A legfiatalabb fiút édesanyja papnak szánta! Több évig ministrált. 

Tanulmányait Újszászon végezte, mind az általános, mind a középiskolát kitűnő eredménnyel. 

1969-ben érettségizett, majd felvételt nyert a Szegedi Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolára 

Diplomáját 1974-ben szerezte meg, mint üzemmérnök, majd 1989-ben másoddiplomáját Győrben, mint szak üzemmérnök. 

1972. 06. 24-én, 46 esztendővel ezelőtt házasságot kötött Gáspár Erikával, majd a mindent elsöprő, legendásan nagy szerelem beteljesedett: megszületett első gyermekük Péter, 1981-ben pedig második fiuk, Attila. 

Már fiatal korában is meghatározó személyiség volt, minden téren kitűnt a tömegből. Szerette a sportot, a zenét és a közösségi létet. A beat korszak gyermeke volt, társaival saját együttest alakítottak (Rácz Béla, Alapi János, Farkas Endre). 

Az 1960-as évek végén, a családi hagyományokat folytatva, az újszászi ifjúsági labdarúgócsapatban futballozott. Középpályásként, csatárként játszott. Kortársai nagyon technikás játékosként emlékeznek rá. Alkalmanként a felnőtt csapatban is pályára lépett. A labdarúgó-szakosztály vezetőjeként nagy érdemei vannak az újszászi csapat 1995-ben NB III-ba jutásában. 

Polgármesterként tagja volt az Újszászi VVSE elnökségének, és részt vett Újszász sportéletének irányításában. Kedvence továbbra is a labdarúgás volt. Rendszeresen járt a mérkőzésekre, és nagy átéléssel szurkolt az újszászi fiúknak. A többi sportág – sakk, asztalitenisz, duatlon, lábtoll-labda – eredményeire is nagyon büszke volt. Az utolsó napokban a július 21-24-i nemzetközi lábtoll-labda verseny védnökeként a verseny sikeres megrendezésért dolgozott. 

Feleségével, Erikával a nulláról építették fel az életüket. Első fiuk születése után a vasútnál helyezkedett el, főiskolai tanulmányai alatt éjszakánként vagont hányt, hogy közösen tudja biztosítani Erikával kis családjuk megélhetését. Évek múlva építésvezető mérnök lett, majd második gyermekük megszületése után a Jászkun Volánnál helyezkedett el. A rendszerváltás után feleségével vállalkozni kezdtek, Erika ajándék és virágüzletet nyitott, majd közös erővel megalapították a 2M Kft.-t amely nadrágpelenka export-importálásával foglalkozott, majd 10 év után úgy döntött, hogy a szülővárosának szenteli az életét. 

2002-től Újszász Város polgármestere. 

A város érdekeit mindig szem előtt tartotta, szinte mindent ennek rendelt alá. Családját, feleségét, gyermekeit és unokáját feltétel nélkül, szinte rajongásig szerette. 

Elveihez mindig hű maradt. Embernek lenni az embertelenségben is - volt az egyik fő mottója. Az embereket, főként a gyermekeket nagyon szerette, és feltétel nélkül bízott az őt körülvevőkben. Munkáját maximálisan odafigyelve, precízen végezte. Munkatársait elismerte, megbecsülte, kerülte a konfliktusokat, a konszenzusra törekedett, a szeretet vezérelte. Nem volt anyagias, megelégedett azzal, ami van, és az utolsó garasát is odaadta volna bárki rászorulónak. 

Hirtelen jött halála előtt is a város jövőjét tervezgette, a futó projekteket koordinálta, és új lehetőségeket keresett a fejlesztéshez. A saját álmait soha nem hangsúlyozta, akkor volt boldog, ha másokat azzá tudott tenni. A családon belül mostanság unokája, a legfiatalabb Molnár Péter előrejutásán munkálkodott, őt mindenben támogatta, és nagyon büszke volt a jó eredménnyel megszerzett érettségi vizsgájára. 

Én - és sokan mások - pedig rád vagyunk büszkék! 

5 ciklusban voltál Újszász város képviselő-testületének tagja, ebből 4-ben polgármesterként. 4 olyan választás volt, ahol elsöprő sikerrel választottunk elöljárónkká. Szerettünk és bíztunk benned. És te erre rászolgáltál. Építettünk bölcsődét, óvodát, iskolát, templomot. És mint ahogyan a régi székely mondásban megfogalmazódik: Aki iskolát vagy templomot épít, az bízik a jövőben. És te ilyen voltál. Az utolsó tanévzáró ünnepségen elmondott beszédemben Vörös Istvánt idéztem: 

„Az embernek egyedül a tanítványaival nem szégyen dicsekednie.”. Majd amikor visszaültem melléd, odasúgtam, hogy én bizony veled is büszkén dicsekedhettem, mert az iskolát és a benne lévő gyerekeket náladnál jobban szerető polgármester nem sok lehet a világban. 

Példa értékű lehet minden településvezető felé, amilyen szoros kapcsolatban álltál a lakossággal. Bárki, bármilyen gonddal fordulhatott hozzád, mindenkinek igyekeztél segíteni, gondjait, problémáit megoldani. Elképesztő, hogy a legapróbb dolgok is milyen fontosak tudtak lenni számodra. A személyes kapcsolatok és minden más! 

Mi lesz az Újszászi Híradó Első kézből rovatával? Mindig alaposan felkészülve összefoglaltad az adott hónap eseményeit. Szívesen dicsérted a sikeres rendezvényeket, személyeket. Első kézből kaphatta meg a település az információkat, hisz az önkormányzat, a polgármesteri hivatal, a város terveit, elképzeléseit, gondjait és nehézségeit is mindig a lakosság elé tártad itt. 

Hétfőn még lediktáltad a júliusi szám Első kézből cikkét, de hogy meg is jelenjen, azt már nem vártad meg. 

Nem volt hosszú út számodra kijelölve, de arra elegendő volt, hogy példát mutass emberségből, küzdeni tudásból, kitartásból a gyengék, az elesettek, a segítségre szorulók iránti alázatból. Olyan széles ismerettel és gondolkodásmóddal rendelkeztél, ami szemléletformáló erejével támogatott a gyermek- és emberközpontú közösségépítésben. 

Most itt vagyunk polgármester úr azzal a feladattal, hogy nélküled folytassuk tovább a városépítést, a munkát. Nélküled folytatni, mégis általad és veled. Jelen vagy bennünk. Munkatársaidban, képviselőtársaidban, mindazokban, akik elkötelezett társaid voltak, őriznek. Most már más hangsúllyal idézzük gondolataidat, új felelősséggel képviseljük látásmódodat, szemléletedet. 

Elmentél ugyan, de velünk maradsz. Segítettél az életedben, segítségedet kérem a halálod után is. Én is, és sokan mások. Hiszen örököseid vannak. Örököseid vagyunk. 

Polgármester Úr! Nyugodj békében! Legyen számodra könnyű az újszászi föld!