Várostörténeti múzeum

Leállt a motor. Ahogy a szív elcsendesült majd megállt, az elme is megnyugodott. A test elernyedt. A lélek elszállt. Elszállt valahova messzire, az ismeretlenségbe. Oda, ahol a békességét és nyugalmát megtalálta. Fájlalom. Fájlalom, mert annyi beszélnivalónk lett volna még…

Többször látogattam meg MÁV kórházi betegágyánál. Fanyar humora, ízes beszéde, gyerekkorombeli képeket idézett föl bennem. Jókat nevettünk egy-egy viccen, régi történeten. Megbeszéltük, hogy november-december hónapban, vagy tavasszal, amikor otthon lesz, majd lejegyezhetem élete történetét…

Nem volt ideje rám. Itt hagyott. Búcsú nélkül ment el. Mennie kellett, mert hívták. Nevén szólították. Már csak az emlékeimben maradt meg lénye, élete töredéke.

Visszagondolva látom nagy termetét, dolgos két kezét, kackiás bajuszát, kedves széles mosolyát, gazdaságát, hízóit, birkáit, aprójószágait, „vaskecskéjét” a Simson motorját. Emlékszem a hatalmas muraközi lovára is, gumiskerekű kocsijára, amin olyan sokszor kocsikáztatott minket, gyerekeket, amint a határba ment dolgozni. Fülemben hallom hangja búgását, tanácsait, jó szándékkal mondott intelmeit, perlekedéseit is. Ahol tudott segített, tanított az életélésre. Intelligens, dolgos ember volt. Élete során példát mutatott munkájával a haladásra, gyarapodásra. Mottója volt: élni és élni hagyni.

Mindenki ismerte. Köztiszteletben álló, erényeivel és hibáival együtt szeretetreméltó ember volt. Most már csak a búval bevont árnyak foszlányai és a földi életét fémjelző tölgyfa maradt utána. A fa, amelyet olyan nagy gondoskodással őrzött és védett egy életen át, ott áll az óvoda mellett a CBA parkolójában. Erős gyökere és törzse, biztonságot, védelmet nyújtó terebélyes ágai Rá emlékeztetnek.

Laci bácsi! Nem feledem. Emlékezek, amíg el nem szólít a végzet. Nyugodjon békében.

Krassóiné Gyüre Rozália Margit