A ló az ipar és a mezőgazdaság mozgatórugója volt mindaddig, amíg az állandóan fejlődő technikai robbanás be nem következett. Az egyre több gép megjelenése háttérbe szorította a kétkezi, szakipari munkát. Kiváltotta az állalti és emberi munkavégzés korlátait is.
A lovak és emberek kapcsolata ősidőkbe nyúlik vissza, s vele együtt a patkolókovácsok léte is. Ez a szakma tradíció. A hagyomány technikái több évszázadon át, több millió ló patkolását ötvözi, ami döntően befolyásolja a lovak teljesítményének fokozását, használhatóságát, segíti a patás állatok komfortérzetét. Ritkaságnak számít ma már, ha valaki patkolókovács szakmát tanul, s azt megélhetési, pénzkeresési lehetőségeként használja. Magyarországon az ősi mesterséget már csak alig 150-en űzik. Nem volt így mindig. Egy-egy településen két-három kovács is dolgozott, amiből a családot el lehetett tartani. Környezetemben még vannak élő patkolókovácsok. Otthonukban meglátogattam őket. Igencsak eljárt az idő felettük. Életük kenyere javát már megették, de szívesen beszélnek a múltról.
Kókai András bácsit, a már 91. életévét megért embert a korombeliek még jól ismerik. Két utcára nyíló telken lévő háza sokaknak csak úgy egyszerűen Kókai sarok. Láthattuk munka közben, hogy fékezte meg segítőivel az ugrándozó pajkos paripát patkolás közben. Még ma is ott áll a műhely előtt a maga által gyártott kaloda, amibe a rakoncátlan lovakat befogták, hámba kötötték, leszorították, hogy baleset nélkül elvégezzék a munkát. Arra is emlékezhetünk, amint az udvaron díszelgett a csinos kis póniló vontatású gumikerekű kocsi, meg nagyobb árufuvarozó kocsi, amit maga tervezett, megalkotott és értékesített.
Kocsi javítás
Élete történetét ecseteli. Nagycsaládból származik. Apja cselédsorsú, lóhajtó fogattal rendelkező kovács volt, aki a „betevőt” az eszközeivel, munkájával kereste. Apai ágon 3-szor 2-es iker család is született. Első felesége meghalt, a második felesége egy gyermeket vitt a családba és még öt közös gyermek született. Név szerint egymás után sorolja a testvérei nevét. István, Józsi, Elek, Maris, Jani, Julis, Kati, Feri, ő maga András, Annus, Gabi, Bözsi.
1923-ban látta meg a napvilágot Erdélyben, Gizellafalván. Bánáton tanult 3 évig, majd a Temes megyei Rékásra került két évig segédnek. Katonaság idején a kolozsvári gyűjtőtáborból 4-en kerültek Magyarországra, 1944. január 21-én az Orosháza melletti Kardoskútra Nagy Juhász Vilmos 108-as tanyájára. 1945. március 8-án Mátraszőlősre vitte a sors, majd Újszászon unokatestvérénél, Bradács Antal hajlékában húzta meg magát. Kapusi Béla és testvére Kapusi Márton kovácsok mellett segéd volt. Később Bakó Sándor Széchenyi u. 4. szám alatti kovácshelyiségét bérelte. A vasúton túl a Csaba féle műhelyben is dolgozott. 1957-től egy darabig az Erkel Ferenc úti műhelyt is bérelte, később megvette. Közben párjával megismerkedett. Az Újszilvásról származó feleségével, Rózsika nénivel 1945. november 27-től élt boldog házasságban, 2010 márciusában hirtelen bekövetkezett haláláig. Mindig mellette volt, segítette munkáját. Két lányuk, Marika 1946-ban, Irénke 1950-ben született. Négy unokája és dédunokája is van már! 1954-től állami gazdaságban dolgozott, majd 1960-tól szintén Szászberken a tsz-ben.
A zagyvarékasi termelőszövetkezettel való egyesülés után hetente 3-3 napot dolgozott hol itt, hol ott a tsz műhelyeiben igény szerint egészen az 1983-ban történő nyugdíjazásáig. Mindent megcsinált, amit egy műhelyben el kell végezni. Elsősorban a lovak patáit tartotta rendben. A torzult, sérült, repedt, hibás paták javítása, formálása, szabályozása nagy gyakorlatot igényelt. A hideg vagy meleg patkolás, körmölés szakmunka. Jól értett hozzá. Szerette munkáját. Volt, amikor egy nap 42 patkót is felvert a 63 éves Csomor Pista bácsival. A kovácsolással kapcsolatos vasipari munka, javítások, ekék élezése, később már egy-egy mezőgazdasági géphez kapcsolódó kiegészítő elemek, láncboronák, fogacsok, speciális vasanyagok elkészítése sem fogott ki rajta. Egész dolgos életében ezt csinálta, még otthon másodállásában is! Gyártotta a patkókat, hogy legyen mindig előkészítve a sürgős munkához.
Patkolás
Egy időben a KIOSZ-nak (Kisiparosok Országos Szövetsége) is tagja volt. Szakmája elismeréséül Ezüst fokozatú kitüntetést is kapott. Szerszámait veszegette, gyűjtögette, de maga is sokat készített. Kellett a jó szerszám, amivel dolgozott. Tudását sokaknak átadta. Ipari tanulói is voltak. Megemlíti Herczeg János, Grósz János, Lakatos Mihály nevét. Segédei közül testvérét Feri bátyját, Szaszkó Árpádot emeli ki. Mindig csatlakoztak mellé erős „fogdmeg” legények, akik olykor a többemberes munkánál segítségére voltak. Lányai is olykor-olykor besegítettek a levegőfújtató kezelésében, amivel az izzó parazsat táplálták. Sokak emlékezhetnek rá, akik a 60-as években építkeztek! Nem volt olyan ház, ahol ácskapocs a házban ne lett volna beépítve. Az itt élő kovácsmesterek keze munkája által készített ácskapcsok tartják össze örök időkre a gerendák összedolgozását, erősítését. Abban az időben 2000 darabot is legyártott egy jánoshidai ács-kőműves mesternek, s boldogan mesélte és mutogatta a régi fotókat, róla és a szakmáról irt újságcikkeket. Ma már más építési technológia van. Nem kellenek a kapcsok. A tsz időszakában sokakkal dolgozott együtt: Rézműves József, Varga Feri, Kaló Misi, akikre szívesen emlékezik.
A Rézműves sarkon lakó Rézműves Józsi bácsi is jó ismerősöm, hiszen évekig egy autóbuszon utaztunk munkába Zagyvarékasra ki-ki a maga területére. ő sem fiatal már. Hajlott háta tanúskodik a nehéz élet terheinek viseléséről. 1931-ben született. Édesapja is patkolókovács volt. Tőle tanulta, örökölte az ősi szakmai fogásokat. Fiatalemberként mégis elvágyott máshova dolgozni. Budapesten a MÁV Vagonjavító műhelyben kezdett. Katonaság idején a híres Lampert fegyvergyárban dolgozott. Számtalan tanfolyamon képezte tudását. Kitanulta a tüzérségi fegyverzet csínját-bínját. A Kossuth Akadémián tüzértiszti iskolában ismereteit fegyverek, ágyúk területén csiszolta. Dolgozott a Gábor úti Nagy Szertárban, és Veszprém külső kerületén is. Családalapítás után gépállomáson, az újszászi tsz-ben, majd Zagyvarékason a tsz-ben 14 évet dolgozott.
Szinte levegő vétele nélkül mesél a múltról, a ló patkolásáról, lábápolásáról, miközben hozza a ma is nagy becsben tartott mesterlevelét. Büszke arra a dokumentumra, amit a műhelyébe is kifüggeszthetett. Az írás tanúsítja szakmáját, a kovácsolás mesterség űzését. Arról az időről mesél, amikor még a gulyára kihajtották a teheneket. A szilárd burkolatú utak tönkretették a patás állatok lábait. Sokszor lesántultak. A magánházaknál rendszeresen ápolták a falu szinten 300-400 db hasított körmű állatok lábait, de a tsz-ben levő 7-900 állatnak is segíteni kellett. Volt, amikor a szaruval benőtt köröm kinyesésével, vagy fél patkó ráhelyezésével, gumi alábéleléssel egyenlítették ki a láb egyenes tartását, oldották fájdalmát. A patkókat maga készítette egyedileg lábra szabva, de patkószöget már az ő idejében vette, vásárolni lehetett. Télen a hegyes végűt, nyáron a négyszögletes fejű lapos szöget használták. Beszélgetésünk közben előkerült a műhely kulcsa, és kitárult az ajtó, amit kívülről évtizedeken át zárva láttunk. Józsi bácsi sorra mutogatta szerszámait és sorolta. Ez az üllő, ez meg itt a levegő fújtató, füst elvezető kémény, négyszögletes fúró, lábbal hajtható köszörű, többféle kalapács, gömbölyítő, ráverő, formázó. A legnagyobb ráverő kalapács megtartva is nehéz, nemhogy dolgozni vele! Reszelők, lukasztók, vésők, formázó stekli, gömbölyű forma, patkoló bak... Sorra mind egy-egy legenda.
Egyik patkolókovács sem dolgozik évek óta. Nincs rá kereslet, mert a gépek..., meg már megöregedtünk.... nincs olyan utód, aki szívesen vitte volna tovább a szakmát – keseregtek. Nem divat már ez a szakma, az úri társadalom a lovat már csak passziónak, sportnak használja. Házaknál meg elvétve van patás állat, szarvasmarha, kecske, birka, amit körmölni kell időnként. Nincs már gulya, nincs már semmi, így munka sem – konstatálják.
Egy korszak lezárult. Más világ van. A régiek elmúlnak, újjá lesz minden. Hajdanán az ősi szakma szükséges és elismert szakma volt. Most már csak történelem. Megmásíthatatlan emlék, emlékezés. Mégis...
...olyan jó, hogy vannak még közöttünk olyan emberek, akik több mint egy emberöltőt már megéltek. ők tudnak igazán hitelesen mesélni a múlt emlékeiről. Képesek felidézni életük történését. Emlékezéseik által emberi sorsokat tudnak élővé tenni számunkra.
Köszönjük a két mesternek, hogy megosztották velünk a múltba tűnő szakma felelevenítését. Jó egészséget PAKOLÓKOVÁCSOK!
Krassóiné Gyüre Rozália Margit
Rézműves Józsi bácsi saját készítésű "szögletes" fúrója
(Fotó: Krassóiné Gyüre Rozália)
Rézműves Józsi bácsi műhelyében mutatja a levegő fújtatót
(Fotó: Krassóiné Gyüre Rozália)
Rézműves József díszes mesterlevele
(Fotó: Krassóiné Gyüre Rozália)