„Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek; ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig én velem.” (Jelenések könyve 3,20.)

Mindezt a Biblia utolsó lapjainak egyikén olvassuk. Tekinthetnénk amolyan lezárásnak is, hiszen míg a Teremtés könyve azt mutatja meg, hogy honnan jöttünk, a Jelenések könyve pedig azt, hogy hová megyünk. S mintegy utolsó kijelentés – felszólítás az általam idézett sor: ha meghallja Jézus hangját – kopogtatását – a szíve ajtaján, annak ma még van lehetősége arra, hogy behívja őt az életébe, a mindennapjaiba.

A lakásajtón van az úgynevezett kémlelőnyílás és a biztonsági lánc. A kémlelőnyílás egy nagyon praktikus megoldás, hiszen mielőtt kinyitnánk az ajtót, azelőtt egy pillantást vethetünk az illetőre, aki hozzánk csöngetett be, felkészülhetünk az illetővel való beszélgetésre, találkozásra. A másik ilyen ajtón lévő praktikusság a biztonsági lánc, amely a kémlelőnyílást követően lehetőséget ad arra, hogy résnyire kinyissuk az ajtót, és tudjunk vele kommunikálni. Ily módon azonban kettős út áll előttünk: ha úgy gondoljuk, akkor könnyedén be tudjuk csukni az ajtót a kellemetlen látogató előtt. Vagy van arra lehetőségünk, hogy kitárjuk a bejárati ajtót, és beengedhetjük a kedves vendéget, a rég nem látott ismerőst.

Életünkben, a szívünkben is ugyanez zajlik le. Hiszen az, hogy megnyitjuk–e szívünket és mennyire, az csak rajtunk múlik. A kívánatos persze az lenne, ahogyan a fentebbi idézet írja, hogy teljesen kitárjuk a szívünk ajtaját, mert meghallottuk a zörgetést – a jézusi hívó szót, amely arra ad lehetőséget, hogy ne bűnben veszve el, hanem Jézusnak átadott életet tudjunk élni, – majd pedig behívjuk Jézust az életünkbe, és immár vele élünk, vele járunk életünk útján, a földi életünk befejezéséig.

De van, aki csak a biztonsági lánc nyújtotta védelmi határon belül marad. Hallják ők is Jézusnak a hívó szavát, ki is nyitják az ajtójukat, de csak annyira, amennyire az ajtón lévő lánc engedi. Ha vigasztalás kell a fájdalmak közepén, ha bátorítás a veszély esetén, akkor odafigyelnek ők, hogy Jézus mit mond nekik. A szívük feletti uralmat viszont nem engedik át Jézusnak, mert az ajtót is és a fülüket becsukják a hívó szó hallatán. Mert engedelmeskedni már nem akarnak annak, aki őket már a kezdet kezdete előtt szerette, azaz Jézusnak. ők azok, akik jól érzik magukat ebben a mazsola állapotukban. Panaszkodnak, jajgatnak, ha gond van. Vidáman örülnek, és Istenről elfelejtkeznek, és neki hálát nem adnak, ha jól megy soruk. Reménykednek, ha szükségletük van.

A mazsola szem annak idején egy élettel teli szőlőszem volt, amelyből a víz elpárolgása után már csak a héj maradt, képviselve ezzel az egykori élet jelenlétét. Hiába próbálnánk emberileg életet vinni bele, soha nem lenne már ugyanaz a lédús szőlőszem.

Ami embernél lehetetlen, az Istennél lehetséges. ő képes az élettelent élettel feltölteni, a régi helyett újat létrehozni, a mazsola állapotból kihozni. A bánatos arcot megvidámítani, az elgyengült testet felfrissíteni. Mindehhez nem kell mást tenni, csak meghallani Jézusnak a hívó szavát, kinyitni az ajtót, de nemcsak a biztonsági láncig, hanem teljesen ki kell tárni szíved ajtaját, amelyen ő belépve, veled vacsorál, veled bensőséges kapcsolatot fog ápolni, és életed útjának végén, részesülhetsz a mennyei boldogságban, amelyet Isten az őt szeretőknek készített el. Te a mazsola állapotban vagy? Én már nem.

Szabóné Szabó Henrietta
Pünkösdi Teológiai Főiskola
végzős lelkész szakos hallgató

 

Újszász 2020©

A weboldalon cookie-kat használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalunk további használatával jóváhagyja, hogy cookie-kat használjunk. Adatvédelmi nyilatkozatunkat honlapunkon elolvashatja.