Szent Máté evangélista írásának 25. fejezetében a 36. versben található a fenti részlet, amely – az Úr Jézus ígérete szerint – akkor hangzik el, amikor Jézus a világ végén visszatér a világba, hogy ítéljen élőket és holtakat. Akkor majd – feltámadás után – eléje járulnak az összes népek és az Isten angyalai szétválasztják a jókat és a gonoszokat. A jók Jézus jobbjára, a gonoszok pedig baljára kerülnek. Akkor majd hívja a jókat: „’Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba azt az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felöltöztettetek, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam és eljöttetek hozzám.’ Akkor az igazak megkérdezik majd tőle: ‘Uram, mikor láttunk téged éhezni, és tápláltunk téged, vagy szomjazni és inni adtunk neked? Mikor láttunk, mint idegent, és befogadtunk, vagy mezítelenül, és felöltöztettünk téged? Mikor láttunk betegen vagy fogságban, és meglátogattunk téged?’ A király – (vagyis Jézus) – így válaszol majd nekik: ‘Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek’.”
Ezen evangéliumi mondatok mindenekelőtt a gondolatot hangsúlyozzák, hogy amit a másik emberrel, – különösen a kicsikkel, gyengékkel, elesettekkel teszünk, – azt Jézusnak tesszük. Nyilván különösen érvényes ez a betegekkel való törődésre.
Egyházunk minden év februárjában fokozott mértékben irányítja figyelmünket a betegekre. Február 3-ához kapcsolódik a Balázs-áldás régi hagyománya, amely különösen közkedvelt, olykor még a templomot ritkán látogatók körében is. A másik nem régi keletű – de nagyobb horderejű – esemény a Betegek Világnapja, amely február 11-hez kapcsolódik, ahhoz a naphoz, amikor 1858-ban Szűz Mária a dél-franciaországi Lourdes városában megjelent egy nagyon egyszerű 11 év körüli leánynak, a később szentté avatott Bernadettnek.
A mai világban, amikor a figyelem a sztárokra, tehetségekre, a „nagyokra” irányul, fontos üzenete ennek a napnak, hogy törődnünk kell a betegeinkkel, különösen a családban, de azon kívül is. A hit fényében a betegség nem valami isteni büntetés, hanem osztozás a szenvedő Jézus sorsában, részvétel Krisztus megváltó művében, ahogyan Szent Pál apostol ír erről a Kolosszeiekhez írt levelében: „...örömest szenvedek értetek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének, az egyháznak javára...” Ezek a szavak arra tanítanak, hogy az emberi szenvedéseknek páratlan értéke lehet, ha türelmes lélekkel és szeretettel igyekszünk azokat elviselni.
Mindez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem kell keresni a gyógyulást, vagy nem kell fáradozni a szenvedések elhárításán, sőt mindannyiunk számára nagyszerű – bár sokszor igen nehéz – kihívást jelent: segíteni a betegeken, szenvedőkön.
Istennek legyen hála, ma is vannak nagyon lelkiismeretes orvosok, ápolók, egészségügyi dolgozók, akik fáradhatatlan hivatásszeretettel dolgoznak. Nagyon fontos, hogy munkájukat, szolgálatukat őszintén megbecsüljük, ami nem a vastag boríték által történik. Meggyőződésem, hogy – különösen az előre adott – vastag borítéknak elszomorító üzenete van: „Doktor úr! Én nem bízom az ön hivatásszeretetében, így hát szeretném szakmai jó hozzáállását megvásárolni.” – Ami nyilvánvalóan megalázó magatartás az orvos irányában.
Itt az ideje, hogy megbecsüléssel és tisztelettel gondoljunk azokra, akik orvosként, ápolóként, mentősként, gyógyszerészként vagy az egészségügy más dolgozójaként embertársaikért fáradhatatlanul dolgoznak, de azokról sem feledkezhetünk meg, akik a közvetlen családtagjaikat ápolják olykor éveken, évtizedeken át. Fáradozásuk nem hiábavaló, még akkor sem, ha jóságukat nincs, aki meghálálja. Imádkozzunk szeretettel minden betegért és mindazokért, akik értük fáradoznak.
Miklós János plébános