A közelmúltban Alapi József szászbereki polgármester úrral történt telefonbeszélgetés és személyes beszélgetés során merült fel az a jogos igény, hogy jó lenne, ha az ottani temetőben is lenne lélekharang, miként van Újszászon és Zagyvarékason is. Az igényt nagyon is jogosnak kell tartanunk. Tudomásom szerint a lélekharangra már eddig is jelentős adomány gyűlt össze. Így aztán alapos a remény, hogy még ez évben valóra válik sok szászbereki lakos vágya: megszólalhat az ottani temető lélekharangja. Adja Isten, hogy minél ritkábban kerüljön erre sor.
Ennek kapcsán érdemes néhány fontos tudnivalót közzé tenni a harang használatával, jelentőségével kapcsolatban, ami – természetesen – nemcsak Szászbereken érvényes. Nem kell külön hangsúlyoznom, hogy a harang használata az európai kultúrkörben egyértelműen egyházi eredetű, sőt napjainkban is elsősorban templomokhoz, temetőkhöz kapcsolódik. A harang elsődleges rendeltetése: felhívni a figyelmet a közelgő templomi szertartások kezdetére. Ez a szentmisék előtt fél- és negyedórával megszólaló „hívogató” harangszó mintegy figyelmeztetés arra, hogy jó lesz elindulni a templom felé. A szentmise kezdetét jelző „beharangozás” rendszerint két, vagy több haranggal történik (már ahol van).
Jó 100 évvel ezelőtt a harang mai szóval élve a „helyi közmédia” szerepét töltötte be, mert rádió, televízió híján az emberek, ha hallották, hogy megszólal a lélekharang, figyelték, hogy hány szakaszban „versben” szól. Ha az elhunyt férfi volt, akkor három vers volt hallható, ha az elhunyt asszony volt, akkor két vers szólt, ha pedig az elhunyt gyermek volt, akkor csak egy vers hangzott el és a vers(ek) után következett az összharang, amelynek során az összes harang megszólalt. (Egyébként ez manapság is így van). Ha tűzvész támadt, akkor a harangot félre verték (úgy húzták, hogy a harang nyelve a harang köpenyét csak az egyik oldalán érje). A harang azonban nem csupán hírszolgálati eszköz volt, hanem egyben felszólítás: imádkozz, mert valaki meghalt, imádkozz, imádkozz az elhunytért, imádkozz a gyászolókért, imádkozz, mert tűzvész van stb.!
Mindez nem csupán történelem: ma is aktuális, hogy amikor meghalljuk a harangszót, akkor fokozott buzgósággal imádkozzunk az elhunytért (akár ismerjük, akár nem) és a gyászolókért. De ez az imára való felszólítás ma kibővül: a mai ember nagyon jól teszi, ha sziréna hangját hallva imádkozik azokért, akik miatt a sziréna szól. Természetesen az imádság nem ment fel bennünket az alól, hogy tettekkel is segítsünk, ha tudunk. Ezt azonban – sokszor, akár hozzáértés hiánya miatt is – nem tehetjük meg. Ilyenkor különösen is jó, hogy imádsággal segíthetünk. Éljünk ezzel a lehetőséggel, mert ez sokkal többet ér, mintha csak „szorítunk”, ami az együttérzésen kívül mást nemigen jelent. Hitből fakadó, kérő imára a mi Urunk, Jézus is gyakran felszólít bennünket. Szívleljük meg ezt a felszólítást és általa is hatékonyan gyakoroljuk az Isten- és emberszeretetet.
Miklós János plébános