A kínai harcművészetek eredete

A Wing Tsun (nevének jelentése: gyönyörű tavasz), a hagyományos, több évszázados múltra visszatekintő, autentikus kínai kung fu stílusok egyike. Aki érdeklődik a harcművészetek világa iránt, egészen biztosan találkozott már a nevével. Ám mi is a Wing Tsun pontosan, milyen technikákat ismer és mi a története?

Ahhoz, hogy a Wing Tsun harcművészetének történetét megismerhessük és átláthassuk, messze, több évszázadra vissza kell tekintenünk a múltba, a kínai harcművészetek bölcsőjének, a Shaolin kolostor virágzásának idejére.

Kína hosszú, évezredes történelme folyamán gyakorta nyögte a háborúk súlyát. A kínai nép 10 000 évvel ezelőtt a Sárga Folyó vidékéről vándorolt szerte Ázsiában, lefelé a Jangce és a Sárga Folyó mentén. Már a vándorlásaik során rá kellett jönniük, hogy a fennmaradásukért keményen meg kell küzdeniük. Ezek után a kínai nép történelme gyakorta súlyos, évtizedeken, akár évszázadokon át húzódó háborúságok sorozatává vált. Egyszer külső ellenség, máskor saját belső villongásai fenyegették lakosai biztonságát, testi épségét. Ennek okán a harci művészetek igen magas szintre fejlődtek. Számtalan fegyverforma és stílus csiszolódott az évszázadok háborúságai során kristálytisztára. Halálos verseny volt ez, amelynek során csak a leghatékonyabb és leginkább alkalmazható stílusok győzedelmeskedhettek. A győztesek díja a fennmaradás volt.

A küzdelmet a háborúságok hosszú sora nem csak fizikai, de szellemi párbajjá emelte. A haditaktika és a gondolkodó küzdelem legnevesebb képviselője Sun-Tzu volt, akinek a „Sun Tzu Ping Fa”, vagyis a „Háború Művészete” című, örökéltű művét máig is ismerik és tanítják a különböző nemzetségek hadiakadémiáin.

Természetesen nem csak a háborúság jellemezte ezt a népet. Számtalan nagy gondolkodó és filozófus született az évszázadok során, például az ősi kínai sámánisztikus vallásból kiemelkedő taoizmus nagy gondolkodói, mint a Tavasz és ősz Korának nagy taoista filozófusa, Lao-Zi, vagy a Hadakozó Fejedelemségek Korában virágzó taoista gondolatok megalapítói, Zhuang-Zi vagy Lie-Zi.

Ebbe az elegybe keveredett bele az Indiából Bodhidharma szerzetes által behozott Chan Buddhizmus is. Bodhidharma, vagy ahogy a kínaiak nevezték, Ta Mo, a Liang Dinasztia idején hajózott a tengeren át Indiából Kínába, majd a birodalmon átvágva Észak-Kínába tartott, hogy a császár figyelmébe ajánlja a buddhizmus ezen ágát. Liang Wu Ti, Kína akkori császára azonban nem hajlott az együttműködésre oly módon, ahogyan arra Bodhidharma számított, így tovább vándorolt, és végül a Shaolin kolostorban telepedett le.

A Shaolin kolostort i. sz. 495-ben, kb. harminc esztendővel azelőtt alapították, hogy Bodhidharma letelepedett volna ott. Számtalan legenda kering róla világszerte, és természetesen Boddidharmáról is, aki ezen legendák szerint mikor látta, hogy a kolostor szerzetesei nem bírják elviselni a rendkívüli fizikai megpróbáltatásokat igénylő Chan szertartásokat és gyakorlatokat, állóképességük fejlesztésére gyakorlatokat eszelt ki számukra. A legelterjedtebb legendák szerint ezen gyakorlatokból alakult ki a Wu-Shu, a harcművészet.

Ezen legendák valóságtartalmára azonban semmi bizonyíték nem áll rendelkezésünkre. Kína több ezer év háborúit vívta meg, mire Bodhidharma letelepedett ott, kétséges hát, hogy éppen egy távoli földről hozott pusztakezes harcművészeti tudásra lett volna szükségük a lakóinak. Arra sem található bizonyíték, hogy Bodhidharma maga űzött-e egyáltalán ilyen pusztakezes harcművészetet, amelyet továbbadhatott volna.

Amit azonban biztosan tudunk, hogy ezen időkben a kolostorok szerzetesei között számtalan harcedzett katona is akadt. A folytonos belháborúk és az egymást gyakorta igen kevés időközzel váltó fejedelmek valósággal termelték a kegyvesztetté vált, vagy egyszerűen csak a háborússágba belefáradt veteránokat, akik a buddhista és taoista kolostorok békéjében kerestek menedéket. Ezen katonák közül sokan akadhattak, akik a fegyveres harci művészetük gyakorlását nem óhajtották elfeledni, és visszavonultságukban is folyamatosan gyakorolták.

Ámbár ugyan miért tettek volna ilyet?

Kína azokban az időkben nem számított biztonságos helynek. A szerzeteseknek is el kellett hagyni a kolostorok biztonságot jelentő falait olykor-olykor, és magát a kolostort is meg kellett védeniük az időközönként fel-felbukkanó haramiák ellenében. Harci tudás nélkül a szerzetesek könnyű prédájává válhattak volna bármelyik környékükön átvonuló rablóbandának, és elsüllyedtek volna a feledés ködében.

Ám ez nem így történt; és amit biztosan tudunk, hogy a kolostorok falai között lassan, évszázadok által gyémánttá csiszolva, kifejlődtek a ma ismert harcművészetek – köztük a Wing Tsun – ősei, amiket gyűjtőnevükön wu-shu néven nevezünk.

A wu shu, modern nevén kínai kung fu

Előző cikkemet azon ponton fejeztem be, mikor a kínai kolostorok falai között hosszú, munkával töltött évszázadok során kifejlődtek a ma ismert harcművészetek – köztük a Wing Tsun – ősei, amiket gyűjtőnevükön wu-shu néven nevezünk.

A cikk eszmefuttatásából természetesen bárki kikövetkeztetheti, hogy a wu-shut, a harcművészeteket nem csak a Shaolin kolostorban gyakorolták. Kétségbevonhatatlan tény azonban, hogy mind közül a Shaolin vált legnevesebbé.

A fenti sorokat olvasva az Olvasónak talán feltűnt, hogy a harcművészetek megjelöléseként a wu-shu szót, nem pedig a kung fut használom. Ez nem véletlen: bár nyugaton a kínai harcművészeteket kung fu néven illetik, otthonukban, Kínában azonban nem így. Miért wu-shu és miért nem kung fu néven illetik a kínaiak a harcművészeteket?

A kung fu, mint kifejezés a kínai terminológia szerint „kemény munkát”, valamint a nehéz, fáradságos munka során elsajátított tudást jelöli. Ez nem csupán harci tudásra vonatkozhat. A péknek és a szatócsnak a kínai felfogás szerint ugyanúgy van kung fuja, mint a harcművésznek. A harcművészetekre, legyen bármilyen eredetű is, a kínaiak máig is egységesen a wu shu kifejezést használják.

A nyugati világ előtt a harcművészeteket Bruce Lee kezdte el kung fu, vagy gongfu néven emlegetni; nyugaton azóta is ezt a kifejezést alkalmazzák a kínai harcművészetekre.

A wu shu, vagyis a kínai kung fu idővel egész Kínában elterjedt. A kínai nép, tekintve országuk nagy kiterjedését, anatómiailag is igen sokszínű. Északon, a zordabb vidékeken keményebb felfogású, erőteljesebb testalkatú emberek fejlődtek ki, míg délen alacsonyabb, törékenyebb testalkatúak. Ennél persze jóval bonyolultabb és színesebb a kép, de ez a fő jellegzetesség észrevehető ugyanúgy, ahogyan az általuk kifejlesztett és alkalmazott stílusban is.

Az északi népek stílusa a megalkuvást nem ismerő, könyörtelen, áttörő erőt közvetíti. Főként alacsony rúgásokkal operálnak, de ezek a rúgások pusztító erejűek, inkább döfő jellegűek, mint ostorszerűen csapódóak. Csípő fölé ritkán rúgnak, ebben a magasságban inkább a karok erejét használják, amelyet szintén tökélyre fejlesztenek. Ütéseik erőteljesek, pusztítóak, a céljuk, hogy minél kevesebb támadással vessenek véget a küzdelemnek.

A déli emberek más felfogást képviselnek. Alacsonyabbak, törékenyebb testalkatúak lévén az északi technikák a vesztüket jelentenék. Nekik meg kellett tanulni az erősebb ellen küzdeni úgy, hogy végül mégis ők győzedelmeskedjenek. A déli stílusok rúgásai lendületesek, kevésbé döfő, mint inkább csapódó, köríves jellegűek, akár fejmagasságba is biztonsággal rúgnak. Az ütéseik bár nem olyan erőteljesek, mint északi testvéreiké, de sokkal gyorsabbak és számosabbak. A déli stílusok képviselőinek ütései olyanok, mint a záporeső: szüntelenül ostromolják az ellenfelet, megtalálva a gyenge pontokat a testükön, és számos ütéssel biztonságosan lerombolják az ellenállást. A védekezések kitérő jellegűek; mivel egy erőteljesebb ütés a vesztüket is okozhatja, karjuk erejében pedig kevésbé bízhatnak, mint északi, erőteljesebb társaik, így ők kitérnek a támadások elől. Mozgásuk légies, ők maguk olyanok, akár a szellemek, ellenfelük ütései csak a levegőt érik, míg ők a legváratlanabb szögből csapnak le a gyenge, sebezhető pontokra.

Cikksorozatunk témája, a Wing Tsun a két stílus határán áll, bár legfőbb jellemzői alapján a déli stílusok közé tartozik, bizonyos jellegzetességek miatt a rúgásaik és a támadó jellegük az északi stílusok jegyeit viseli magán.

Hogy ez miért van így? Ahhoz, hogy ezt megértsük, végig kell vennünk a Wing Tsun történetét, alapításától kezdve egészen napjainkig.

A Wing Tsun eredete

Cikksorozatunk előző részeiből megtudtuk, hogy a wu shu honnan ered és milyen jellegzetes vonásai vannak; ám hogyan kapcsolódik mindez a Wing Tsunhoz?

A Wing Tsun története egyenesen a Shaolin kolostoréból válik ki, mégpedig csaknem négyszáz évvel ezelőtt, a Ching dinasztia hatalomra kerülésének idején.

Az 1600-as évek elején a mandzsuk erős szövetségbe tömörültek és lerohanták az akkoriban gyengélkedő Kínát. A küzdelmek során a mandzsuk által alapított Ching dinasztia került hatalomra, és természetesen tűzzel-vassal irtani kezdte a megdöntött dinasztia, a Mingek követőit.

Élt ez időben egy apácanő, aki a Ng Mui (ejtsd: Gi Muj) nevet viselte. Úgy tartják, a Shaolin kolostorban élt, majd a Ching dinasztia uralomra kerülésének idején politikai okok miatt bujdokolni kényszerült. Végül a Yunnan és Sechuan tartományok határán emelkedő Tai Leung hegyen álló Fehér Daru kolostorban lelt menedéket.

Ng Muit a harcművészetek nagy szakértőjeként tartották számon, aki hosszú és eredményes élete során számos stílust alapított. Neki köszönhetjük a Fehér Daru és a Sárkány stílusok létrejöttét. Mikor azonban élete alkonyán végül belátta, hogy az idő őt is legyőzheti, és az öregség elhatalmasodik rajta, át kellett, hogy formálja a harcművészetekről önmagában alkotott eddigi képet. Fizikai, testi erejére egyre kevesebbet hagyatkozhatott, de az évtizedek során megszerzett könnyedségét még kamatoztathatta. Ráébredt, hogy harcban a gyengébbnek csak akkor van esélye, ha nem erővel küzd az erő ellen, hanem úgy viselkedik, akár a víz, amely lágy és engedékeny, megütni nem lehet, de a legkisebb résbe is képes behatolni, megtalálni bármilyen építmény gyenge pontját. Megfigyelte a környéken lakók küzdőstílusát, és ezeknek alapjait szintén beleépítette a saját, születőfélben lévő rendszerébe. Az elképzelésekből végül egy új stílus alakult ki, amely Ng Mui későbbi tanítványáról, Yim Wing Tsunról kapta a nevét.

A Wing Tsun történelme számtalan érdekes, sokszor drámai epizódból áll össze. Ezek egyike Yim Wing Tsun, a stílus névadó mesterének története.

Abban az időben, amikor Ng Mui a Fehér Daru kolostorban élt, a Tai Leung hegy tövében élt egy Yim Yee nevű kereskedő a lányával, akit Yim Wing Tsunnak, vagyis „Gyönyörű Tavasznak” hívtak. Yim Yee maga is kungfu szakértő hírében állt és korábbi lakhelyükről üldöztetésük miatt menekülniük kellett. A baj azonban itt sem kerülte el őket: egy helyi bűnöző, aki a Wong névre hallgatott, kiszemelte magának Yim Wing Tsunt, és feleségül akarta őt venni. Wing Tsun persze erre nem volt hajlandó, ekkor Wong megfenyegette őt, hogy ha szépszerével nem megy hozzá, akkor elveszi őt erőszakkal. Wing Tsun apja ekkor már öregember volt; semmit sem tehetett a nagy erejű Wong ellen, aki maga is kiváló harcos hírében állt. A Yim család így nagy szomorúságba esett.

Ezt a szomorúságot vélte felfedezni rajtuk Ng Mui, aki időnként ellátogatott a hegy lábánál fekvő kis faluba bevásárolni, és rendszeresen útba ejtette Yim Yee kereskedését is. Yim Wing Tsun elpanaszolta neki a bánatát. Ng Mui elgondolkodott rajta: hogyan segíthetne a lányon? Neki magának nem állt szándékában kiállni ellene; ezzel gyorsan leleplezte volna magát a helyi hatóságok előtt, akik továbbra is üldözték őt és társait. Egyébként sem tartotta igazságosnak, hogy egy neves kungfu szakértő egy poros falucska helyi „verőlegényén” mutassa be a tudását. Más megoldást keresett hát, és magához fogadta Yim Wing Tsunt tanítványul.

Wing Tsun három esztendőn át tanult Ng Muitól a Tai Leung hegyen. Három esztendő elmúltával, mikor leereszkedett a hegyről és visszatért a falujába, Wong azonnal a nyomába szegődött. Ekkor azonban már egy magabiztos nővel találkozott, aki vakmerőn kihívta őt egy párviadalra. Wong, eltelve nagy erejétől, kétségek nélkül elfogadta a kihívást. Vesztére; Wing Tsun néhány ütéssel a földre terítette.

A tudás, miután Yim Wing Tsun birtokába került, évszázadokon át egy szűk csoporton belül terjedt csupán. A mestereinek hagyományosan csupán néhány olyan tanítványa volt, akik a maga teljességében megtanulták ezt a stílust; ők adták aztán örökül az ifjabb nemzedéknek, és így tovább. Ezen mesterek és történetük felsorolása önmagában is megtöltene egy cikksorozatot; róluk a későbbiekben egy ilyen sorozat formájában megemlékezünk még.

A folyamat egészen a XX. század elejéig ezen tradicionális keretek között zajlott, amikor is a Fatshan-béli Chan Vah Shun mester iskolájába felvételt nem nyert egy ifjú, aki később a Wing Tsun világszerte ismert mesterévé vált. ő volt Yip Man nagymester, aki számos későbbi mestert oktatott és szélesebb körben elterjesztette a Wing Tsunt.

Yip Man (vagy angol átiratában Ip Man, teljes nevén Yip Kai Man, 1893. október 1.–1972. december 2.) arisztokrata családban született Fatshanban, itt iratkozott be a hírneves Wing Tsun mester, Chan Wah Shun iskolájába. Mestere három évvel később elhunyt és az ifjú Yip tanítását Chan Wah Shun első tanítványa, az örökébe lépő Ng Chung So folytatta egészen addig, amíg Yip a hongkongi St. Stephen’s kollégiumba nem került. Hongkongban oktatását Chan Wah Shun egykori mesterének fia, Leung Bik folytatta, így Yip Man abban az előnyben részesült, hogy több mestertől is tanulhatott, több oldalról ismerkedve meg a stílussal. Hongkongba visszatérve rendőrnek állt, majd a második világháború végeztével, a népköztársaság megalakulásakor Hongkongba emigrált. Itt nyitotta meg első iskoláját, és kezdte el szélesebb körben terjeszteni a Wing Tsunt. 1976-ban tanítványai segítségével országos szövetséget alapított. 1972-ben, tartalmas és mozgalmas életet követően torokrákban hunyt el.

Yip Man már ma is élő legenda a harcművészetek ismerőinek körében. Tanítványai között számtalan stílusalapító mestert ismerünk, de ő volt a mestere a hírneves Bruce Lee-nek, aki mielőtt megalapította volna saját stílusát a Jeet Kune Do-t, a Wing Tsun szakértőjévé vált.

A Wing Tsunról

Mint cikksorozatunk második részében erre már utaltam, a Wing Tsun maga érdekes elegyet képez; az észak-kínai erős, kemény és a dél-kínai lágy, az erő elvezetésének elvén működő harcművészeti stílusokból egyaránt merítkezik. Szintén az erő elvezetésének elvét követi, tehát úgy küzd, hogy az erőnek nem áll útjába, hanem elengedi azt, majd ezen erő felhasználásával támad vissza. A leginkább akkor tudjuk elképzelni a Wing Tsun harci működését, ha a fűzfaágra gondolunk, amely az erőnknek engedelmeskedve elhajlik ugyan, de amint elengedjük az ágat, bizony vigyáznunk kell, nehogy a visszacsapódó ág fejbe vágjon.

A hatékony Wing Tsun küzdő olyan, mint a víz: megtartja a kapcsolatot az ellenféllel, „körbefolyja”, szinte nem engedi lélegezni sem; a védelmén nyíló legkisebb résbe is behatol és támad. Akár a szellem, amelyet megfogni nem lehet, vagy a kígyó, amely mindig kisiklik az ember ujjai közül; a Wing Tsun küzdő kisiklik ellenfele markából, a feszítéseket elvezeti, a leszorítások olyannyira hasztalanok vele szemben, mintha egy marionett bábut akarnánk lefogni.

Miért követi azonban a Wing Tsun az északi stílusok kemény, alacsony rúgásait a déliek lágy, könnyed mozdulataival szemben? A Wing Tsun története erre választ ad. A stílus sok más déli eredetűvel azonos felfogásban arra épül ugyan, hogy a gyengébb testalkatú győzedelmeskedjen az erősebb felett, mégpedig technikával és gyorsasággal. Tekintettel azonban arra, hogy Ng Mui a stílus létrehozásakor már idős volt, nem érezte kényelmesnek a bizonytalanabb magas, könnyed rúgások kivitelezését, testi jellemzőinek inkább az alacsony, döfő jellegű rúgások kivitelezése felelt meg. Ez az alapja az agresszív visszatámadásnak is: egy idősebb, gyengébb ellenfél nem hagyhat lehetőséget az erősebbnek arra, hogy visszatámadjon, és ezzel esetleg megnyerje a küzdelmet. Azzal, hogy nő alapította a Wing Tsunt, a küzdelemben olyan küzdő taktikát hozott létre, amelyben a Wing Tsun harcos az ellenfelét nem irányítja, hanem irányítási törekvéseinek rafináltan engedve a helyzetet, amelyre a támadó törekszik a saját hasznára formálja, az ellenfél támadó energiáját elvezeti és ő maga használja fel. Sosem állítja meg ellenfelét; hagyja, hogy a támadó végrehajtsa, amit akar, csakhogy úgy és olyan körülmények között, ahogyan az az ő számára hasznos és úgy sújt le a támadóra, hogy az csak az utolsó pillanatig úgy hiszi, győztes helyzetben van. Az a bizonyos végső pillanat pedig, amikor végül rádöbben a hibájára, már késő.

Mindezzel együtt óriási tévhit, hogy a Wing Tsunhoz nem szükséges testi erő: bizony szükséges hozzá, mint bármelyik másik harcművészeti stílushoz. Nincs azonban szükség emberfeletti erőre ahhoz, hogy hatékonyan űzhessük: a küzdő felek között a győzelmet nem feltétlenül a fizikai erőfölény, hanem a technika, a gyorsaság és az ügyesség magasabb szintje biztosítja.

A Wing Tsun gondolkodó harcművészet: a mozdulatok és technikák sorai úgy illeszkednek egymásba, mint a kirakós apró darabkái. Minél többet sajátít el a harcművész ezen technikákból, annál inkább átlátja azok rendszerét, a mögötte húzódó, évszázadok által csiszolt logikát. Az évszázados csiszolás azonban nem jelenti a rendszer megbontását. Azok, akik e logikát felrúgják, oda nem illő technikákkal ötvözik, egy széteső rendszert kapnak, amely akár a homokká porló ősrégi szobor, kifut a kezükből, nem áll össze egységes, használható rendszerré.

A Wing Tsun nem használ látványos, ámulatba ejtő, ám annál nehezebben kivitelezhető technikákat. A mottója az egyszerűség, a hatékonyság. Minden olyan mozdulatot, amely a puszta, haszontalan látványt szolgálja, a mesterek a századok során kiebrudaltak belőle. A mozdulatai egyszerűségükben is szemet gyönyörködtetőek, de mellőzik a hiú magamutogatást; csakis a teljesítményre koncentrálnak, a többit meghagyják a mutatványosoknak.

A Wing Tsun az utóbbi évtizedekben rohamos népszerűségre tett szert. Kínában már a kungfu filmek hőskorában is készítettek a stílus mestereiről szóló filmeket (Descendant of Wing Tsun, 1978), de az utóbbi években is számos nagyszerű alkotás került vászonra, és terjedt el világszerte, köztük egy 1994-es és egy 2010-es, Yim Wing Tsunról és a Wing Tsun alapításáról szóló film. De mindenképpen meg kell említenünk a Yip Man nagymester életéről szóló, 2008-ban és 2010-ben megjelent, Ip Man és Ip Man 2: Legend of the Grandmaster, valamint a szintén 2010-es Ip Man: Legend is born című filmeket is. A Yip Man nagymester életéről készült filmek az utóbbi években pedig rendkívüli lendületet kaptak: a 2013-as évben két hasonló témájú mű is napvilágot látott: The Grandmaster és Ip Man: The final fight.

Yip Man és tanítványa Bruce Lee

Napjainkban Magyarországon is számtalan több egyesület és magániskola keretein belül tanítják a Wing Tsunt, melyek sajnos a rendszer autentikusságát tekintve és technikailag is különböző szinten állnak. A magyarországi központú Nemzetközi Öt Elem Wing Tsun Kung Fu Egyesületben a tanulók a régi idők harcművészetét a modern kor köntösében, de a kristálytiszta hagyományok megőrzésével gyakorolják szerte a világon, köztük Magyarországon, Nagy-Britanniában és Romániában; többek között az egyesület újszászi klubjában is, mely 2012 szeptembere óta várja azokat, akik a szellemük és testük fejlődését egyaránt szem előtt tartják. Az egyesület szoros kapcsolatot tart fenn a nemzetközi hírnevű mesterrel, Sifu Carson Lauval, aki a Wing Tsun tanulmányait még Hong Kong-ban, a kung fu „hőskorában” kezdte a legnagyobb mesterek keze alatt. Ezen kívül táborok és szemináriumok szervezésével, saját honlappal és készülőfélben lévő, csak a tagok számára hozzáférhető egyesületi közösségi weboldal üzemeltetésével igyekszik a gyakorlást közösségi szintre emelni, és a Wing Tsun harcművészetét űzőket egy nagy, összetartó családdá kovácsolni úgy, ahogyan azt a régi idők nagy mesterei is tették.

Sifu Szabó Péter
Nemzetközi Öt Elem Wing Tsun Kung Fu Harcművészeti és Önvédelmi Egyesület
3. fokozatú instruktor

Akinek érdeklődését felkeltette a kung fu, a Wing Tsun stílus, szeretettel várjuk az újszászi Öt Elem Wing Tsun klub tréningjein, minden hétfőn és pénteken 17:30 órától 19:00 óráig az újszászi művelődési ház nagytermében.