Nagy László: A völgyet nézni... 

A völgyet nézni állj meg a hegytetőn
Az életet tanuld a temetőn
Figyelj rám, ki nem mozdítok ajkat
Már jól beszél, ki mindörökre hallgat
Most hallgatok, de egykor zengve zengtem
A föld, a víz, a lég - hallottak engem
Nem néma már, ha nem szól a harang
S nem törli el a csend, hogy volt a hang.
Ha van füled, halld hangtalan beszédem
Mindegy mi voltam, voltam az, ami.
Egy hang voltam a világ énekében
És kár lett volna el nem hangzani. 

 

A végső búcsúvétel idején mindannyiunkban számos érzés és gondolat dolgozik. A megtapasztalt veszteségben benne van mindaz, ami elhunyt családtagunkhoz, barátunkhoz, példaképünkhöz, pályatársunkhoz, sporttársunkhoz, iskolatársunkhoz köt bennünket. Most a kollektív emlékezés jegyében gyűltünk össze itt az újszászi temetőben, hogy Varga Ferencet, Újszász város díszpolgárát, sporttörténészt utolsó földi útján elkísérjük, és megosszuk egymással a veszteség szomorúságát. 

1936. január 1-jén született Abonyban, de tősgyökeres újszászinak vallotta magát. Családja eredendően Újszászon élt, a véletlen műve volt, hogy éppen az ő születése körüli években egy időre Abonyba kellett költözniük. Gyermekkora, egész fiatalsága, családja, baráti társasága Újszászhoz kötötte. 

Négy éves volt, amikor a család visszaköltözött ide, így 1940-től 1964-ig ő is a településen élt. Diákéveit már ismét Újszászon töltötte, itt volt cserkész, ministráns, itt volt tagja a helyi színjátszó társaságnak és az „arany ifjak” labdarúgócsapatnak, mint kapus, és itt talált rá a nagy szerelem is, amely élete végéig kísérte. 

Ezek az évek hagyták a legmélyebb nyomokat benne, s ha később a munkája el is szólította, a kötődései megmaradtak. Ezt bizonyítja az is, hogy bár számos kisebb-nagyobb kitüntetésben részesült, elmondása szerint csupán az Újszász Város díszpolgára cím elnyerése fátyolozta be a szemeit. Amíg egészsége engedte, nem volt olyan városi rendezvény, amelyen ne jelent volna meg. 

Az érettségi után köztisztviselő volt, először a zagyvarékasi községi, majd a szolnoki járási tanácsnál, később a megyei tanácsnál, illetve a megyei önkormányzatnál, egészen nyugdíjaztatásáig. Köztisztviselőként, társadalmi szervezetek tisztségviselőjeként jelentős szerepe volt Újszász intézményhálózatának, kulturális és sportéletének fejlesztésében. Tevékenységével segített az újszászi szociális otthon, a tüdőbeteg-gyógyintézet és a helyi gimnázium megalapításában, a tanácsháza gondjának megoldásában. A megyei és a Magyar Labdarúgó Szövetség vezető beosztású aktivistájaként sokat tett az újszászi labdarúgópálya villanyvilágításának megvalósításáért. 

Számos területen végzett kutatómunkája révén álltak össze Töredékek című, Újszász futballtörténetét, illetve a város neves szülötteinek pályáját feldolgozó múltlapozgatói. 

Egyebek mellett felkutatta, és könyvben jelenttette meg a megye kiemelkedő sportembereinek pályafutását – köztük sok újszásziét -, és szervezte a megyei sportmúzeumot. Relikviái egy részét a Damjanich János múzeumban is bemutatták. 

Varga Ferenc a sport és az egészséges életmód fejlesztése érdekében kifejtett több évtizedes munkásságáért tavaly decemberben átvehette a megyeszékhely rangos elismerését, a Kővári Tamás díjat. Maradandót alkotott a JNSZ megyei sportmozgalom értékeinek megőrzésében valamint labdarúgó sportjának irányításában, népszerűsítésében és fejlesztésében. Főtitkárként évtizedeken át vezette a megyei labdarúgó szövetséget. 1993-óta kezdeményezésére minden évben megrendezik a megye polgármestereinek labdarúgótornáját. És ami mindezektől is sokkal fontosabb volt számára, a legnagyobb akkumulátor: szeretett családja. 

Betegségének súlyosbodásakor, egy esztendővel ezelőtt azt mondta a kezelőorvosának, hogy jó lenne, ha néhány hónappal meg tudná hosszabbítani az életét, hogy segíteni tudjon imádott feleségének a küzdelmekben, akivel közel 70 éve ismerték, féltették, szerették egymást. Általános iskolába is együtt jártak Újszászon. Ritkán látott kiegyensúlyozott, szeretetteljes életet éltek együtt házasságuk 59 esztendeje alatt. Unokáit imádta. Kicsiny gyerekkorukban rengeteget bolondozott velük, sokat mesélt nekik. Nagy büszkeség: szeretett fia Feri, akivel az elmúlt hónapokban sok ezer kilométert utaztak együtt a kórházi kezelésekre, és talán soha nem beszélgettek annyit, mint ekkor. Szerette és büszke volt rá, hogy fia történész lett. Talán azt látta benne, amihez neki is végtelen szorgalma, precizitása volt: kutakodni a történelemben, apró morzsákat illeszteni egymás mellé. Valószínűleg ezért is „irigyelte” fiát, mikor az rádiót alapított és televíziót vezetett, mert úgy gondolta, mindkét közeg alkalmas arra, hogy a benne meglévő közlésvágy színtere legyen. „Ha én is rádiós, tv-s lehettem volna!”- mondta sokszor. Nem lett, de rengeteget írt, kutakodott sokunk örömére. Az utolsó napok egyikén még volt ereje megírni a nekrológot Varga Sándor újszászi származású rádiós szerkesztő távozására, ám az Újszászi Híradóban való megjelenését már nem várta meg. 

Szerkesztett változat 
Bogárné Simon Klára búcsúbeszédéből 

 

Búcsú egy jó baráttól, sporttárstól 

Varga Ferencet 1946-47. évben ismertem meg. Egy iskolába jártunk, én 7-8-ba, ő pedig egy osztállyal lejjebb. Akkor még az iskolának volt válogatott csapata, amelyben ő volt a kapus, én pedig a tartalék kapus. 

A környező falvak iskoláival játszottunk, de még Hatvanban is szerepeltünk. Általában győztünk a mérkőzéseken, és ez a gárda alkotta később az első arany ifi csapat gerincét. 

Az iskola elvégzése után elváltak útjaink, én Szolnokra, majd Jászberénybe kerültem ipari tanulónak, Feri pedig középiskolás lett. A sors 1953-ban megint összehozott bennünket az Újszászi Vasutas Sportkör megyei I. oszt. ifi csapatánál. Akkor, 1951/52-ben, én a Jászberényi Vasas ifi csapatában játszottam középhátvédet, ő pedig az Újszászi VSK ifi. 

1952-ben Jászberény – Újszász meccs volt, ahol Újszász győzött 2:1-re. Ezt követően beszélt rá Krutilla Józsi bácsi, hogy jöjjek haza az újszászi csapatba focizni. 

Mivel munkahelyet is kaptam, így hazajöttem. Mindjárt be is kerültem a csapatba, ahol Varga Feri volt a kapus, én pedig a középhátvéd. Nagyon jó ifi csapat jött össze, ekkor kezdődött a mi barátságunk, és lett az arany ifi csapat is. Szolnoki csapattal játszottuk a döntőt 1000 néző előtt, ugyanis aki győz, az lesz a bajnok. 3:2-re Újszász nyert, így mi lettünk a bajnokok, miénk lett az aranyérem. Ebben az időben, az ifi csapatban 21 éves korig lehetett játszani. 

Mivel ekkor nagyon jó első csapat volt, én és Feri a II. csapatban kaptunk helyet, és a járási bajnokságban fociztunk. 

Emlékezetem szerint Feri egy bajnoki vidéki mérkőzésen megsérült, eltört a kezén több ujja, így befejezte labdarúgó pályafutását. 

Én maradtam az újszászi csapatban. 1958-ban fejeztem be a labdarúgást, mivel komoly felelősséggel járó vezető lettem, de a sporttól soha nem szakadtam el, és különböző vezető és más munkát vállaltam (sport vezetőségi tag, sport elnök, tudósító, támogató). 

Feri Szolnokra költözött, és az akkori megyei tanácsnál fontos vezetői beosztása volt. A sport területen is a megyei és az országos labdarúgó szövetségben komoly vezető lett (megyei MLSZ főtitkár, országos MLSZ felügyelő bizottság elnöke). Mivel a megyei tanácsnál többször megfordultam, így többször tudtam vele beszélni, főleg az elmúlt időkről. Munkakörénél fogva sokat segített Újszász sportjának, a tanácsnak, az intézményeknek. 

Kapcsolatunk akkor vált még szorosabbá, amikor Újszász díszpolgára lett, és megtudta, hogy még rokoni kapcsolatban is vagyunk a Deák családon belül. Tehát nem csak névrokonság. 

Szinte mindig, ha itt járt Újszászon rendezvényeken, kerestük egymást, sőt többször hívott telefonon, ha felvilágosítást vagy valami adatot kért a régi időkről. A helyi újságban írtaknál többször kikérte a véleményem. 2009-ben, mikor rólam írt a híradóba, sokat beszélgettünk a múltról, de a jövőről is. Volt egy naplója, amiben azok szerepeltek, akikről írt, de azok is, akikről írni akart. Megkérdeztem hány fő, azt mondta 45, de menet közben mindig történik valami, amiről írni kell. 

Személyesen a sportkör 90. éves ünnepségén váltottam vele pár szót, de akkor már beteg volt, így hosszabban nem tudtam vele beszélgetni, mert az ünnepség után rögtön elment. Még egyszer hívott telefonon márciusban, egy adatot kért, amit meg is adtam neki, és csak annyit mondott, hogy Jancsikám, ezeket a dolgokat csak te tudod Újszászon. 

Már csak a sírjánál találkoztam a családdal és sok sportolóval, volt barátaival, 2016. május 19-én. 

Búcsúzom Tőled, mint barát, sporttárs, az első arany ifi csapat tagja. 

Varga János 

 

U. i. 

A sportkör 90. évfordulóján és már több esetben is fölvetették - néha némi gúnnyal -, hogy nemcsak a mi csapatunk volt első és kapta az arany ifi nevet, hanem Rátóti Pál idejében és Konka Csaba idején is volt ifi és serdülő csapat első, és kapott aranyérmet. 

Én soha nem mondtam, hogy későbbi időben nem volt ifi csapat vagy serdülő, aki első volt és aranyérmet kapott. 

De azt én is és Varga Feri barátom is mondta, ha feljött az arany témája, hogy mi voltunk az első arany ifi csapat (Varga F., Majorovics László, Varga János, Takács Lajos, Varga Róbert, Bakó László (Pofa), ifj. Mucza András, Szegedi Gyula, Kozák Toncsi, Molnár Károly, Polónyi Ervin, Kiss Károly, Ivanics István, Bakó Gáspár, edző Mihályi István, intéző Krutilla József.) Egy-egy ifi meccsen 600-800 néző is volt. 

Akkor 21 év volt a korhatár, volt olyan időszak, amikor 60-70 igazolt labdarúgó volt, ebből 30-40 I. II. cs., 20-30 ifista. Edzésen 40-50 fő vett részt. 

Az ifi csapat, mikor aranyérmes lett, 4 szolnoki, 2 NB II., 2 Megyei I., Jászberény, Törökszentmiklós, Kunszentmárton, Mezőtúr és még több városi csapat volt. Ezzel én ezt a vitát a még élő 4 fő már elhunyt csapattársam nevében lezárom. 

Varga János 

 

Bogárné Simon Klára búcsúztatta Varga Ferencet
(Fotó: Fehér János)

 

A gyászolók
(Fotó: Fehér János)

 

Újszász 2020©

A weboldalon cookie-kat használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalunk további használatával jóváhagyja, hogy cookie-kat használjunk. Adatvédelmi nyilatkozatunkat honlapunkon elolvashatja.