A párizsi szörnyű terrorcselekmény kapcsán mindenekelőtt ki kell jelenteni, hogy semmiképpen sem lehet elfogadni azt, hogy nézetkülönbségeket ilyen borzalmas cselekedettel próbáljanak megoldani. Egy lap szerkesztői gárdáját és rendőröket kíméletlenül legyilkolni nem szolgálja sem a francia nép, sem Európa, sem az iszlám világ békéjét, sőt inkább a bizalmatlanságot és békétlenséget, a szélsőséges gondolkodás megerősítését mozdítja elő.

A Mohamed-karikatúrák és más iszlám-ellenes karikatúrák szerzőinek nemcsak arra kellene gondolniuk, hogy a szélsőséges – politikai köntösbe öltözködő – iszlám terroristák érzékenységét sértik, hanem sértik az Európa-szerte élő több tízmillió és a világ sok országában élő milliárdnyi békés, törvénytisztelő muszlim vallású személy vallási meggyőződését is. Épp az Európába integrálódni szándékozó muszlim vallású személyek iránti tisztelet követeli meg, hogy vallási meggyőződésüket akkor se sértsük meg, ha nem értünk velük egyet.

Érdemes itt idézni Ferenc pápa szavait, aki január 15-én Srí Lankáról a Fülöp-szigetekre tartva a repülőúton a párizsi események kapcsán kijelentette: a szólásszabadságnak vannak határai, különösen, ha az sérti, illetve gúnyt űz mások hitéből.

Egy francia újságíró tette fel a kérdést a Szentatyának, mit gondol a vallásszabadság és a szólásszabadság viszonyáról. Ferenc pápa válaszában kifejtette: mind a kettő alapvető emberi jog, és hangsúlyozta, hogy az Isten nevében elkövetett gyilkosságokat aberrációnak tartja. Ugyanakkor azt is leszögezte: a szólásszabadságnak vannak határai. Példaként Alberto Gasbarrit említette, a pápai utak szervezőjét, aki éppen mellette állt a repülőgépen. „Ha dr. Gasbarri, jó barátom, sértegetné az édesanyámat, számíthatna arra, hogy behúzzak neki” – mondta Ferenc pápa, miközben kezével is illusztrálta az elhangzottakat. „Ez így van rendjén. Nem lehet provokálni. Nem lehet mások hitét sértegetni. Nem lehet gúnyt űzni mások hitéből.” (Idézet a Magyar Kurírból).

Elszomorító, hogy a francia lap semmit sem tanult a történtekből – ha csak azt nem, hogy (átmenetileg) ez a „módszer” pénzt hoz a házhoz... De ennek árát az Afrikában és egyéb helyen élő keresztények és franciák fizetik meg. (Mintegy 50 felgyújtott templommal, kulturális centrummal és – ami a legelkeserítőbb: sok halálos áldozattal). Olyan emberek, akiknek a karikatúrákhoz semmi közük sincs.

A témával kapcsolatban elgondolkodtató sorok olvashatók a Vatikáni Rádió honlapjáról. Idézem: „Ami a párizsi merénylet utóhatásait illeti, egy frissen készült felmérésből kiderül, a franciák 42 százaléka szerint el kellene kerülni a Mohamed-karikatúrák közlését, és a megkérdezettek fele a szólásszabadságot is korlátozná az interneten.

A Charlie Hebdo főszerkesztője ezzel szemben kifejtette: újságja csak akkor veszi célba a vallási szereplőket, ha a hit belekeveredik a politikába. „Nem támadjuk a vallást, csak akkor, ha az belekeveredik a politikába"– hangoztatta Gérard Biard, aki vasárnap interjút adott az NBC amerikai tévécsatornának. Az újság székháza elleni támadásnak 12 halálos áldozata volt, köztük több újságíró. Biard az incidens idején nem tartózkodott Párizsban. „Ha Isten belekeveredik a politikába, a demokrácia veszélybe kerül" – mondta a főszerkesztő. „Hívőnek lenni személyes döntés, ami senki másra nem tartozik. Ezt tiszteletben tartjuk, ugyanúgy, mint az egyes személyek magánéletét, ha azok nem ártják magánéletüket a közszférába" – tette hozzá. Amikor a műsorvezető szembesítette őt Ferenc pápa szavaival, miszerint „nem szabad provokálni, megsérteni mások vallását, nem szabad gúnyt űzni belőle", valamint azzal, hogy a pápa szerint minden vallásnak megvan a méltósága és „a szólásszabadságának is megvannak a határai", Biard így válaszolt: „Mindig, amikor karikatúrát rajzolunk Mohamedről, mindig, amikor prófétákról rajzolunk karikatúrát és minden alkalommal, amikor Istenről rajzolunk karikatúrát, a vallásszabadságot védelmezzük. Azt hirdetjük, hogy Isten nem lehet politikai vagy közszereplő. Magánszemélynek kell lennie." Hangoztatta, hogy „a vallás nem lehet politikai érv". A fentiekből tehát valahogy az következik, hogy van Isten, de fölötte még ott van Gérard Biard főszerkesztő úr.

Buzgó imában kell kérnünk az irgalmas Istentől Európa békéjét, a felelősök számára pedig igen nagy bölcsességet.

Miklós János plébános

 

Elsöprő lendülettel zajlott le nálunk a karácsonyi készülődés. Az előkészületek (ajándékok beszerzése, sütés–főzés) után jó volt a rég nem látott ismerősökkel találkozni. Szűkebb és tágabb családi körben a bejgli illatú asztal körül kellemes légkörben beszélgetni, egy percre megállni, a rohanó hétköznapokat kívül hagyni.

A szilveszter este a maga hangos durrogásaival arra emlékeztetett fiatalt és időset, hogy ismét eltelt egy esztendő. Mi minden történt az elmúlt évben? Erre úgy gondolom, hogy mindenki maga tudja a választ. Mosoly, könnycsepp, derű, szomorúság, öröm, gyász, siker, sikertelenség- mind-mind az elmúlt évet foglalja magába. Ugyanakkor az elmúlt eseményekre visszatekintve arról is számadást készíthetünk, hogy hányszor tapasztaltuk meg Istenünk gondoskodását, milyen sokszor éltük át gondviselését, szeretetét, megbocsátását, kopogtatását szívünk ajtaján.

„Íme, az ajtód előtt állok, és zörgetek” – olvassuk a Jelenések könyvében (3. fejezet 20. vers). Ha kopogtatunk az ajtón, az nem mindig nyílik ki. Vannak, akik elzárkóznak a kopogtatók elől, elutasítva ezzel a bebocsátást kérőt. Vannak olyan országok, amelyek elzárkóznak, nem akarnak kapcsolatot létesíteni más országokkal. Olyan sokszor hallottuk már a karácsonyi történetet, amikor Józsefet és Máriát nem fogadták be, hiába zörgettek a betlehemi ajtókon. Elzárkóztak előlük a szállásadók. Találóan fogalmazta ezt meg János apostol: „az övéi nem fogadták be” (János evangéliuma 1. fejezet 11. vers). Még meg sem született Jézus, már el is utasították. Vajon gondoltak-e arra az elzárkózó emberek, hogy ki az, aki nem náluk születhetett meg? Ha tudták volna...

A sokszor elutasított Jézus kopogtat a mi szívünk ajtaján is. Nem nyomul be erőszakosan, nem fenyegetőzik, ahogyan a Református énekeskönyv 457. éneke leírja: „árva csendben, az ajtón kívül áll”. Sebhelyes keze zörget naponként szívünk ajtaján, és várja, hogy elfordítsuk a kulcsot, azaz megnyissuk szívünket Neki.

Az emberek sokszor bizalmatlanok az idegenek felé. Vajon Jézus felé is? Sajnos, sok esetben Jézus iránt is bizalmatlanok az emberek. Ha gond, baj, fájdalom van, akkor olyan könnyen megkérdőjelezi az ember, hogy hol van ilyenkor a jézusi segítség. De mit olvasunk a Bibliában? ő olyanok előtt nyitotta meg szívét, akiket kirekesztett az akkori kor vallásos társadalma. A megvetett szamáriai asszonnyal szóba állt, és megmentette a megkövezéstől. Zákeussal, a fővámszedővel együtt vacsorázott. Jézus jámbor módon egy másik utat mutatott nekik, és mind a lenézett nő, mind pedig a vadfügefára mászó ember meghallották a szelíd szemű Jézus zörgetését, amely kimondva vagy kimondatlanul azt jelentette: Itt vagyok, ma elérkezett a megváltozásod napja.

Számunkra pedig kaput nyitott, hogy bűnös emberek lévén, az ő kegyelme által beléphessünk Isten országába, mert a Golgotára vezető út célja ez a kapunyitás volt. Szívünk ajtaját megnyitni Jézus előtt 2015-ben is lehetséges. Jézus nem vet el sem fiatalt, sem öreget.

Jézus felé nyitott szívvel, őiránta való bizalommal, kegyelmével betelve, Neki engedelmeskedve teljen az idei évünk!

Szabóné Szabó Henrietta

 

Egyik kedves újévi, egyházi énekünkben refrénként énekeljük: „Új esztendőben új szívekkel dicsérünk Jézus énekekkel...”

Szép ennek a dallama és maga a szöveg is fontos programot adhat az egész esztendőre, mert egy ének, egy imádság csak akkor lehet igazán szép, ha nem csupán érzelmileg emel fel, hanem egyben tettekre is sarkall. Az új év kezdete – általában – a nagy elhatározások ideje.

Az ember hajlamos arra, hogy beleszürkül a hétköznapok egyhangúságába. Nagyon is kell, hogy ne engedjük ezt a szürkeséget ránk telepedni. Hogy ez valóra váljon, ahhoz elengedhetetlen önmagunk állandó nevelése a jóra, önzésünk naponkénti legyőzése és mindehhez nélkülözhetetlen az isteni kegyelem segítsége. Ezért kell naponta imádkoznunk és kiterjeszteni szívünk szeretetét minden emberre, teljesen függetlenül attól, hogy milyen vallású, vagy milyen párthoz tartozónak vallja magát.

Mondanom se kell, hogy ennek a fegyelmezett élet-iskolának egyik legfőbb színtere a család, ahol leginkább megtanulhatjuk az egymás iránti türelmet, önmagunk legyőzését, egyáltalán az önzetlen szeretetet.

Adja Isten, hogy ebben az új esztendőben sikerüljön ebben az értelemben „új szívekkel” szeretni Istent és embertársainkat.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok áldott és békés új esztendőt minden kedves olvasónak!

Miklós János plébános

 

Van ilyen? De még mennyire van! Mire lehet gondolni? Sok mindenre. De hogy konkrétabbak legyünk, érdemes néhányat felsorolni. Ilyen például, amikor a munkaadó visszaélve helyzetével kizsákmányolja, megzsarolja beosztottját. Minimálbéren foglalkoztatja és jelenti be, (vagy be sem jelenti). Nem biztosít számára vasárnapi munkaszünetet.

Amennyiben a dolgozó vasárnapra szabadnapot kér, a munkaadó erre azt válaszolja: Rendben, elmehet, de hétfőn már be se jöjjön.

Tragikus az, hogy vasárnapokon az üzletek jelentős része nyitva van. Az ott dolgozók számára nincs (vagy csak ritkán adódik) lehetőség arra, hogy saját családi közösségükben kikapcsolódjanak. De ebben persze a „kedves vevők” (talán mi is köztük vagyunk) is hibásak. Úgy kell szervezni életünket, hogy a bevásárlásainkat ne hagyjuk vasárnapra.

Mese habbal az, hogy így majd kisebb lesz az üzletek bevétele. Nem fog az emberekre penészedni a pénz akkor sem, ha vasárnap zárva lesznek a boltok. Aki kényelemből (hogy ne mondjam lustaságból) vasárnapra halasztja bevásárlásait, az bűnrészes a kereskedelmi dolgozók kizsákmányolásában. Nem mentség az, hogy „más is azt csinálja”.

Egyedül a jó Isten a tudója, hány család élete ment és megy tönkre nap mint nap azért, mert a pihenés hiánya miatt a családtagok feszültek, kimerültek, türelmetlenek egymás iránt. Ilyenkor könnyebben kiszalad a szánkon egy sértő szó, és máris elindul az életet tönkretevő békétlenség.

Természetesen akadnak kivételek: ilyen például a benzinkutak nyitva tartása. De még ebben az esetben is érvényes, hogy aki csak rövidebb távolságokra használja járművét, nem szükséges, hogy vasárnap tankoljon. Ossza be idejét úgy, hogy előbb megy el tankolni.

Tragikus balesetek származtak már abból is, hogy egyes munkáltatók kamionsofőrjeiknek nem biztosítottak kellő pihenést. De olykor az ilyen és hasonló baleseteknek az önkizsákmányolás az oka.

Karácsony közeledtével ellen kell állnunk annak a kísértésnek, hogy mindenkivel szemben 150 %-os teljesítményt akarunk nyújtani és mindeközben elveszítjük a türelmünket és ezzel elrontjuk még azt a jót is, amit nyújtani szeretnénk. E mögött a magatartás mögött az van, hogy azt hisszük, hogy kicsi dolgokkal nem lehet örömet szerezni.

Meg kell tanulnunk azt, hogy az élet apró örömei is páratlan értéket jelenthetnek. Fontos megtanulni azt, hogy mindennek tudjunk örülni, ami jó és szép, akkor is, ha jelentéktelen apróságról van szó. A hála alapvető emberi magatartás. Már kisgyermekeknek is meg kell tanítani azt, hogy „amit kaptál, becsüld meg!” Elszomorító az is, amikor az iskolában a tanulók (szegény éhezők...) teli joghurtos pohárral dobálják egymást, vagy – ami még rosszabb – kenyérrel. Az ilyen magatartás az ajándékozó Isten és az ajándékozó ember megvetése.

A kisded Jézus tanítson meg mindnyájunkat arra, hogy tudjunk jól ajándékozni és ajándékot jól elfogadni.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok áldott és békés karácsonyt minden Kedves Olvasónak.

Miklós János plébános

 

Október 5-én a jászladányi plébánia zarándoklatot szervezett Mátraverebély–Szentkútra, melyre várták az újszászi híveket is. A 15 fős csoport reggel az újszászi plébániáról indult Ladányba, ahonnan úti célunk következett. A megérkezést követően mindenkinek volt még ideje szétnézni a kegytárgyboltban. A szentmise kezdete előtt Nicolas Brouwet püspök megáldotta az új Lourdes-i barlangot. A színvonalas szertartás után elkezdődött a körmenet, melybe mindenki bekapcsolódhatott a jelenlévők közül. A nap további részében mindenki ismerkedhetett a kegyhelyjel. Majd feltöltődve, sok szép emlékkel tértünk haza.

Mindannyiunk nevében köszönetemet szeretném kifejezni Kovács Tamás atyának. Remélem, a jövőben több ilyen alkalom nyílik majd hasonló zarándoklatok szervezésére.

Farkas József Attila

 

A szentkúti kegyhely

 

Mindenszentek és Halottak napja közeledtével (sőt, amikor a Kedves Olvasó kezébe kerülnek ezek a sorok) ezen napok múltával, érdemes elmélkednünk életünk legbiztosabban kikerülhetetlen eseményéről, arról a tényről, hogy előbb vagy utóbb meg kell halnunk.

Aki nem tud – értelmesen – válaszolni arra a kérdésre, hogy miért a halál? – az arra sem tud válaszolni, hogy mire való ez az élet.

Egyházunk a halottak eltemetését az irgalmasság cselekedetei között sorolja fel. Az emberi test iránti megbecsülést fejezi ez ki. Nem árt tudni, hogy bár egyházunk nem tiltja a holttestek elhamvasztását, továbbra is a hagyományos földbe temetést ajánlja inkább.

A hamvasztásos temetés ennek ellenére eléggé általánosan elterjedt – különösen környékünkön, leginkább is a magas talajvíz szint miatt. Ez érthető. Kevéssé elfogadható az, amikor a hamvakat szétszórják, vagy például a Zagyvába szórják, ahová – mint köztudott – nem kevés szennyvíz is bekerül. Valahogy hullagyalázásnak tűnik ez. Mi azt valljuk, hogy a keresztény ember teste a Szentlélek temploma, amely a halál után is megbecsülést és tiszteletet érdemel, és ez a test az ítéletkor a feltámadás dicsőségét nyerheti el.

Valaki egyszer azt kérdezte: hogyan tudja Isten feltámasztani azt az embert, akinek hamvait szétszórják? Erre csak azt lehet válaszolni, hogy nem kell nekünk azt hinnünk, hogy a MINDENHATÓ Isten az ítéletkor gondban lesz. Mindenhatósága „csak” azt jelenti, hogy erre is képes.

A téma kapcsán nem feledkezhetünk meg a lélek halhatatlanságáról, ami abból az isteni kinyilatkoztatásból következik, amit a Szentírás már első lapjain ír, hogy tudniillik Isten az embert a maga képmására teremtette: férfinak és nőnek teremtette. Mindez azt is jelenti, hogy az ember értelemmel és szabad akarattal rendelkezvén, felelős a tetteiért. Magyarán: jótetteinkért jutalom, gaztetteinkért büntetés jár, de ez az igazságszolgáltatás nem itt a földi élet során, hanem halálunk után következik be. Isten megajándékozott bennünket az idővel, amit jól kell használnunk. Ha ennek mindvégig megfelelünk, akkor remélhetjük az örök boldogság jutalmát, amelyről Szent Pál apostol így ír: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta azt a boldogságot, melyet Isten azoknak készített, akik őt szeretik.” (1Kor 2,9).

Isten tiszteletben tartja azok szabad akaratát is, akik mindvégig a bűn mellett döntenek: sorsuk a kárhozat, a szeretet tökéletes hiánya, mérhetetlen szenvedés, amelynek soha nem lesz vége.

Isten nem akarja a bűnös halálát és kárhozatát, hanem azt, hogy megtérjen és éljen, de erre csak itt, a földi életben van lehetőség. Akár milyen súlyosan is vétkezett valaki, nem szabad feladnia a reményt, mert Isten végtelenül irgalmas, bizalommal kell kérnünk és keresnünk ezt az irgalmat a szentgyónásban.

Ha földi életünket őszinte bűnbánatban, megtérésben fejeztük be, akkor is előfordulhat (nem ritkán), hogy még nem vagyunk érettek az Isten örök jutalmára. Ebben az esetben úgy tapasztalhatjuk meg Isten irgalmát, hogy a tisztító helyen, mintegy tűz által megtisztulunk, majd ezt követően jutunk a mennyei boldogságba. Ezt a tisztulási folyamatot tudjuk mi, még a földön élők segíteni azzal, hogy elhunyt szeretteinkért és általában az elhunytakért szeretettel imádkozunk, szentmisét ajánlunk fel. A temető-látogatásnak is ez ad igaz értelmet. Nagyon fontos, hogy az év minden napján, de különösen mostanában buzgó szívvel imádkozzunk az összes elhunytakért.

Miklós János plébános

 

Újszász 2016©