Mindig csodálattal tölt el a teremtett világ szépsége, amely ezer formában mosolyog ránk.

Megcsodálhatjuk a tavasszal zöldellő és virágba boruló tájat, a gyermekek kedvességét, a csillagok milliárdjainak ragyogó pompáját, vagy a mikroszkóp által elénk táruló mikrovilágot, legyen az akár egy élő emberi sejt, vagy egy mikroszkopikus méretű állatka, vagy növény. De a csodálatunk ezen a ponton nem állhat meg: mert sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs csodálatosabb ezen a földön – amint vallotta az ókor nagy filozófusa: Arisztotelész. Gondoljunk csak bele abba, mit jelent az az áldozatos szeretet, amit emberek végbe vittek és végbe visznek nap mint nap. Vegyük kézbe a Szentírást, és csodálkozzunk rá arra a szeretetre, amely feltárul előttünk az Istenember Jézus életéből. De csodáljuk meg az édesanyai szeretet ezerarcú megnyilvánulásait, az édesapák gondoskodó szeretetét, a történelem mérhetetlenül sok jó emberét, akik mertek és mernek másokért élni, akinek nem a saját boldogságuk, hanem embertársaik boldogulása a fontos. Ne feledjük: az emberiség története – minden ellenkező látszat ellenére – a szeretet és jóság története.

Az emberi élet csodálatából nem hagyhatjuk ki az alkotó emberi fantázia zsenialitását. A művészetek, a természet- és egyéb tudományok az emberi szellem nagyságát hirdetik. Hosszan el lehetne időzni a festészet, a szobrászat, az építészet, az irodalom, a zeneirodalom és egyéb művészeti ágak által létrehozott remekművek csodálatánál. Az ember nagyságát hirdeti a legegyszerűbb emberek szorgos munkája éppúgy, mint a tudósok, sportolók vagy feltalálók zsenialitása.

Az ember nagyságának forrása az, hogy az ember Isten képmása, hogy nem csupán test, hanem halhatatlan lélek is. Nem arra születtünk, hogy csak fogyasszunk. Az ember célja, hogy eljusson – földi élete után – Isten boldogító színe látására, amely minden emberi elképzelést felülmúl. Nem ideig tart, hanem mindörökké! E cél érdekében nemcsak „nagy” tetteket kell végbe vinnünk, hanem a hétköznapok nagyon egyszerű cselekedeteit, s ezekbe is be kell építeni az önzetlen szeretet lelkületét. Így életünknek páratlan értéke lesz a teremtő Isten szemében, még akkor is, ha tehetetlen betegségben sorvad el életünk.

Mindezeket átgondolva nem tehet mást az ember, minthogy újból és újból kimondja: Hála néked Istenünk, hogy megteremtetted ezt a szép világot és bennünket is létbe szólítottál.

Aki eddig eljutott cikkem olvasásában, könnyen azt mondhatja, hogy túlságosan idilli képet alkottam magamnak a világról, az emberről.

Tény, hogy a világban nemcsak fény van, hanem árny is, sőt elborzasztó sötétség is. Elég csak az elmúlt évszázad két világháborújára, a fasizmus és a kommunizmus rémtetteire gondolnunk. Az ideológiák rémtettei nem ártatlan eszmefuttatások. Gondoljunk azokra az ártatlan százmilliókra, akik az esztelen és istentelen ideológiák áldozataiként az életükkel fizettek.

Az emberiségre ma egy minden eddiginél veszedelmesebb ideológia szörnyetege leselkedik, amely a tolerancia hamis jelszavával mindenkire rá akarja erőszakolni család- és emberellenes rögeszméjét. Ennek megdöbbentő példája az, ami pünkösdvasárnap Írországban történt. Mint a hírekből kiderül, az embertelen ideológia hírnökei sok milliárd forintnak megfelelő összeget fordítottak a média-agymosásra és erőszakra, hogy az általuk várt „eredmény” szülessen.

Mit tehet ez után az ember?

Meggyőződésem, hogy emelt fővel és félelem nélkül ki kell állnunk az ember, a család, a jövő nemzedékének méltósága mellett. Ez nem pusztán papi, hanem egyetemes emberi feladat. A tét az emberiség fennmaradása. Össze kell fogni minden jóakaratú embernek, azért, hogy az embertelen, sőt ember-ellenes ideológiák ne fertőzhessék meg a társadalmat, különösen a családokat és ezen belül az ifjúságot és a gyermekeket.

Miklós János
plébános

 

Dióhullás idején indult ez a tanév. Izgatott, boldog szomorú gyerekek kezdték meg az iskolát szeptemberben. Örültek annak, hogy régen látott osztálytársaikkal ismét találkoztak. Vidáman méregették egymást, ki mennyit nőtt a nyáron. Egymás szavába vágva meséltek a nyári élményekről, poénokról, vidám pillanatokról. Ebbe az örömbe azonban némi ürüm is vegyült: ismét elkezdődött az iskola a maga édes teher feladataival, mint a tanulással, a leckeírással, az órákra való készülődéssel.

Majd pedig tanár és diák egyaránt simán véve az akadályokat, a napok szárnyalni kezdtek: téli szünet, karácsony, félévi bizonyítványosztás, tavaszi szünet. Mindezek ma már történelemnek számítanak, hiszen hol van már a lázas készülődés a karácsonyi műsorra, a kíváncsi, izgalmas várakozás, amely a félévi bizonyítványt illette, és a nem oly régen lévő húsvéti szünet is feledésbe merült már.

Akarva akaratlanul elérkezett a vakáció ideje. A pihenés, a kikapcsolódás, a strandolás, az önfeledt baráti találkozások napjai beköszöntöttek minden iskolás életébe.

„Ballag már a vén a diák” szinte visszhangozzák a falak. Akik végzősök lettek ebben az évben, azoknak az elrugaszkodást adják ezek a napok, hiszen a régi jó iskola elköszönt már az öreg diákoktól, de várja őket egy új intézmény, ahol ismét átélhetik a kezdeti félénkséget, amelyet egy-egy új iskolakezdés adhat.

„Most búcsúzunk, és elmegyünk” az idő végességét jól prezentálják az iskolai évek. Mert nem ülhet az ember mindig a padban, menni kell, lépni előre, indulni egy új felé, amerre az élet szólít. A mostani mosoly könnycseppekké válik az osztálytalálkozón, az emlékek tárháza lesz az egykori alma mater. Mert a diák, legyen az már gyermekét ringató szülő, unokáival játszó nagyi, vagy édes dédi, mindig szeretettel gondol egykori iskolájára, miközben letörli arcáról az emlékezés édes savanyú könnyét.

Kedves Diákok! A megérdemelt pihenés elérkezett. A szorgalmas készülődést követheti immár a kikapcsolódás. Tegyétek meg ezt bátran, de vigyázzatok magatokra!

Kedves Tanárok! Engedjétek meg, hogy ezúton gratuláljak ahhoz, hogy milyen nagyszerűen egyengettétek gyermekeink napjait, miközben mi szülők, napról napra rátok bíztuk őket. Türelemmel, szeretettel voltatok akkor is feléjük, amikor azt a helyzet megkívánta: „Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.” (Példabeszédek 22,6.) Legyen számotokra is Istentől áldott a nyári szünet!

Szabóné Szabó Henrietta

 

Kedves Olvasók, mivel a gyermekek hitre nevelése az egész társadalom javát szolgálja, az alábbiakban szeretném – kevés változtatással – közzé tenni a Váci Egyházmegyei Hitoktatási Bizottságnak a kedves Szülőkhöz intézett levelét.

Tisztelt Szülők!

Ezzel a levéllel szeretnénk segíteni a következő tanévre szóló erkölcstan, hit- és erkölcstan közötti választást. Miért jó, ha gyermekük számára a római katolikus hit- és erkölcstant választják?

A tananyag átfogja az egyházi évet, foglalkozik a Bibliával, szentek életével. Ezeken az ismereteken keresztül a gyerekek műveltsége bővül, más tantárgyakban jól fel tudják használni a tanultakat (pl. magyar, történelem, művészetek). Igazi példaképet választhatnak. Megismerhetik az egyházi művészetet.

Segítséget kapnak a valódi és látszat értékek közötti eligazodásban. Képesek lesznek jó döntéseket hozni. Az embert egész életen át foglalkoztató kérdésekre kaphatnak válaszokat az Egyházon keresztül. (Miért élek? Mi a feladatom? Miért történnek a dolgok? Hová tartok? Milyen vagyok? Milyenek a körülöttem levők? Egyedüli lény vagyok, vagy társas? Mi jelent a közösség? …) Megnyílik a szemük és észreveszik Isten gondoskodó szeretetét az életükben és a világban. Megtanulják értékelni az életet annak minden örömével és problémájával.

Főbb témakörök: Jézus élete, önismeret, emberi kapcsolatok, közösség és környezet. Ezeket az ismereteket sok-sok játékkal, változatos módszerekkel adják át hitoktatóink a gyermekeknek.

A hit- és erkölcstan óra a diákok órarendjébe bekerül, lehetőség szerint az erkölcstannal azonos időpontban, heti 1 órában. A hit-és erkölcstanra ugyanazok a szabályok érvényesek, mint a többi tárgyra. (A hiányzásokat igazolni kell, e nélkül igazolatlannak számít a mulasztás, a tantárgy az iskolai pedagógiai programban meghatározottak szerint kerül értékelésre az erkölcstannal megegyező módon).

Továbbra is fontosnak tartjuk az iskolai hitoktatás mellett a plébániai hitoktatást, ahol a szentségekre való felkészítés, közösségépítés folyik az élménypedagógia eszközeivel. A közösség az a hely, ahol a gyermek szabad lehet, rengeteg élményhez juthat, kapcsolatokat építhet, barátokat szerezhet, megtanulhatja a helyes konfliktuskezelést, közösen gondolkozhat, tapasztalatokhoz juthat. A jó közösségnek megtartó ereje van. Nem kell kitalálni az utat, amelyen menjen, hiszen az Egyház felmutatja a Krisztusban való igaz, boldog életet.

Minden gyermeket szeretettel várunk! Nem feltétel sem az Egyházhoz tartozás, sem, hogy megkeresztelt legyen a kisdiák.

Krisztus mindenkit üdvözíteni akar!

A jövő tanévi találkozás reményében:

a Váci Egyházmegyei Hitoktatási Bizottság
Közreadta: Miklós János plébános

 

Dr. Ternyák Csaba – jelenlegi egri érsek – korábban a római Papi Kongregációban (a papsággal foglalkozó „minisztérium”) dolgozott.

Egy alkalommal egy ottani élményéről számolt be: egy afrikai püspök arról számolt be neki, hogy egyházmegyéjében milyen súlyos gondokkal kell megküzdenie. A felsorolt tények valóban lehangolóan hatottak. Ennek ellenére a püspökből mindvégig a derű áradt, úgyannyira, hogy a végén Ternyák érsek megkérdezte tőle: Annyi lehangoló tény ellenére hogyan tudta megőrizni ennyire derűs lelkületét? A püspök válasza rövid, de nagyon találó volt: „A sír üres!”

Ennek kapcsán eszembe jut egy másik érdekes eset is: Kiszel Mihály atya – kedves ismerősöm – mondta el, hogy a Szentföldön járva, Jeruzsálemben felkeresték Jézus sírját. A különben jó idegenvezető Jézus sírját úgy kommentálta, hogy nem különösen érdekes, mert nincs benne senki.

Hát éppen ez az érdekes. Ha Jézus sírjában csontok lennének, akkor nem lenne érdekes, de épp az a nagyszerű, hogy nincsenek benne csontok, mert Krisztus feltámadt. Ez a csodálatos győzelem, a halál fölötti győzelem a mi boldogságunk forrása. Amióta tudjuk, hogy nem a halálé az utolsó szó, hanem a feltámadásé, azóta azt is tudjuk, hogy semmitől sem szabad félnünk, mert Krisztus feltámadása azt üzeni számunkra, hogy örök élet és feltámadás vár mindannyiunkra. Van értelme a küzdelemnek. Minden, ami igaz szeretetből fakad, az győzelem evilág sötét erői felett.

Ez a mélységesen derűs hit sugárzik annak a 19 éves férfinek az életéből, aki a pakisztáni Lahorban idén március 15-én életét áldozta ártatlan testvéreiért.

Az eset úgy történt, hogy a fiatalember tudott arról, hogy az ottani katolikus templomot támadás fenyegeti, ezért biztonsági őr szerepét vállalta, és amikor gyanús személy közeledését látta, aki be akart menni a templomba, hogy minél több embert megölhessen öngyilkos merényletével, eléje ment, hogy feltartóztassa. Közben a támadó kabátja alatt meglátta a robbanóanyagot. Ez arra késztette, hogy minden erővel megakadályozza a támadó bejutását a templomba. Ez csak úgy sikerülhetett, hogy Akas Bashir (így hívták a keresztény fiatalembert) átölelte a támadót, és így bár meghalt a támadóval együtt, megmentette azok életét, akik a templomban voltak. Így megvalósította az Úr Jézus tanítását: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.”

A szeretetnek ez a hősi példája ösztönözzön arra, hogy ne féljünk nagylelkű áldozatot hozni Isten dicsőségéért és embertársaink javáért. A mi Urunk ilyen hősi erőt adott ennek a fiatalembernek, de nemcsak neki ad ekkor erőt, hanem mindannyiunknak erőt ad, ha kell a házassági hűséghez, ha kell a tanuláshoz, ha kell az idős korral együtt járó szenvedések elviseléséhez, a gyászhoz, szeretteink elvesztéséhez. Mert, amit Jézus mennybemenetelekor mondott, ma is érvényes: „Íme én veletek vagyok minden nap a világ végéig.”

Szívből kívánom, hogy minden kedves Olvasó tapasztalja meg ezt a húsvéti örömből fakadó erőt. Ezekkel a gondolatokkal kívánok minden kedves Olvasónak áldott, békés húsvéti ünnepeket:

Miklós János plébános

 

Volt egy Steve nevű srác egy amerikai egyházi iskolában, ahol Christianson atya tanított. Az év végén, egy napon az atya félrehívta Steve-et óra után.

– Te vagy a legjobb hittanból az osztályban, és elég szívós fiúnak látszol. Hány fekvőtámaszt tudsz csinálni?

– Minden este lenyomok 200-at.

– Nagyon jó. Tudnál csinálni 300-at?

– Megpróbálhatom.

– Határozott választ kérek. Pénteken az utolsó hittanórán kellene vállalnod.

– Igen, meg tudom csinálni.

Eljött a péntek. Az atya egy nagy doboz csokis fánkkal lépett be az osztályba, a legfinomabb fajtából. Megkérdezte az első padsorban az első lányt:

– Cynthia, szeretnél egy csokis fánkot?

– Igen, kérek.

– Steve, csinálnál tíz fekvőtámaszt, hogy Cynthia kaphasson egy fánkot?

– Persze.

Steve kinyomta magát tízszer, és Cynthia megkapta a fánkot.

Az atya a következő diákhoz fordult:

– Joe, akarsz egy csokis fánkot?

– Jó hogy!

– Steve, csinálj tíz fekvőtámaszt, hogy Joe kaphasson egy fánkot?

– Természetesen.

Tíz fekvőtámasz után Joe is megkapta a csokis fánkját. És ez így ment végig az egész padsoron.

Scott következett a második padsorban, a legvagányabb srác az osztályban, a lányok kedvence.

– Scott, kérsz egy fánkot?

– Én akarom megcsinálni érte a tíz fekvőtámaszt.

– Nem. Steve-nek kell megtennie.

– Akkor nem kérek.

– Steve, csinálnál tíz fekvőtámaszt, hogy Scott kaphasson egy fánkot, amit nem kér?

– Hé, én azt mondtam, nem kérek!

– Nézd, Scott, ez az én fánkom, ideteszem neked. Ha nem kéred, hagyd az asztalon.

És odatette a fánkot Scott asztalára. Ekkorra már Steve lelassult kissé. Már nem állt fel két sorozat között és kezdett vörösödni a feje.

Amikor Christianson atya elkezdte a harmadik padsort, a diákok már sajnálták Steve-et.

– Jenny, szeretnél egy fánkot?

– Nem!

– Steve, csinálnál tíz fekvőtámaszt, hogy Jenny kaphasson egy fánkot, amit nem kér?

Jenny is megkapta a fánkot. Ekkorra már mindenki nemet mondott és sorakoztak az asztalon a meg nem evett fánkok.

Steve már nehezen nyomta ki magát. Megkérdezte, muszáj-e az orrával érinteni a padlót minden fekvőtámasznál. Christianson atya rövid gondolkodás után azt válaszolta, hogy a te fekvőtámaszod, te döntöd el, hogy csinálod. Már nem bírt odanézni, amikor Steve kínlódva, remegő karral nyomta ki magát.

Jason, egy későn jövő fiú lépett be az osztályba. A többiek kórusban kiabálták, hogy ne gyere be, maradj kint! A fiú nem tudta, mi folyik itt, de Steve – akinek már átázott a pólója – szólt, hogy hagyjátok, hadd jöjjön be.

– Jason, akarsz egy csokis fánkot?

– Igen, kérek.

– Steve, csinálnál tíz fekvőtámaszt, hogy Jason kaphasson egy fánkot?

Jason is megkapta a fánkját és zavartan leült.

Az utolsó diák következett:

– Linda, szeretnél egy fánkot?

– Köszönöm, nem.

– Steve, csinálnál tíz fekvőtámaszt, hogy Linda kaphasson egy fánkot, amit nem kér?

– De Christianson atya, miért nem segíthetek rajta?

És sírásban tört ki. Folytak az atya könnyei is.

– Ezt Steve-nek kell megcsinálnia, ő vállalta, érted.

Akkor is, ha kéred, akkor is, ha elutasítod és akkor is, ha nem akarsz tudomást venni róla.

És mi? Miért hagyjuk érintetlenül a csokis fánkot? Jézus értünk adta oda az életét. Érted. Érted, értem. Mert annyira szeret minket.

Szabóné Szabó Henrietta
(internetes forrás)

 

Mint köztudott, a húsvétra előkészítő szent 40 napot – talán nem egészen jogosan – „nagyböjt” névvel illetjük (mert, hogy a mai nagyböjt sokkal enyhébb, mint amilyen volt dédanyáink idejében). A nagyböjt egy katolikus ember számára azt jelenti, hogy a böjt kezdő napján – hamvazószerdán (idén február 18-án) és nagypénteken (idén április 3-án) a 14. évét betöltött személyek e két napon, és nagyböjt minden péntekén nem esznek húst. Az említett két napon ezen felül a 18. évet betöltött és 60. életévet még el nem kezdett személyek szigorú böjtöt tartanak, ami azt jelenti, hogy legfeljebb háromszor étkeznek, egyszeri jóllakással.

Mire jó ez az egész? – Teheti fel a kérdést sok-sok embertársunk. Nyílván nem arra, hogy „fogyózzunk”. A böjt célja: Isten iránti szeretetből áldozatot hozni. Ennek egy tökéletesebb formája az, amikor a böjt által megtakarított élelmet, vagy anyagiakat nem csupán későbbre tartalékoljuk, hanem rászorulók részére továbbítjuk. Ehhez nagylelkűség és egy kis fantázia is kell, no és egy kis figyelem a rászorulók felé.

A böjtnek nem lebecsülendő gyümölcse az önfegyelem erősítése, amire kétségtelenül mindannyiunknak nagy szüksége van a mindennapi életben. Akiben van önfegyelem, az türelmesebb tud lenni családtagjaihoz, munkatársaihoz, sőt, még önmagához is, amire gyakran ugyancsak nagy szükség van.

A böjt elején – nagyböjt első vasárnapján – Egyházunk elénk állítja az Úr Jézus példáját, aki nyilvános működésének megkezdése előtt elvonult a pusztába, és 40 napon át böjtölt és imádkozott. Ha ő ennek szükségét érezte, akkor ez bizonyára mindnyájunknak égetően szükséges. Tanításában is kihangsúlyozta a böjt fontosságát. Még van ennek egy nagyon fontos szolidáris vonása is: Jézus böjtölt, akkor mi is sorsközösséget vállalunk vele és azokkal a milliókkal is, akik sokfelé a világon éheznek és szomjaznak. Jézus 40 napos pusztai böjtölése egyben elvonulás a világ zajából a csend, az elmélyedés világába. Ezért javasolja nagyon Egyházunk azt, hogy nagyböjt idején kerüljük a zajos mulatságokat. Ennek még az is oka, hogy a nagyböjt idején fokozottan figyelnünk kell az Úr Jézus értünk vállalt szenvedésére. Erre ad lehetőséget az, hogy részt veszünk a keresztúti ájtatosságokon, amelyeket például Újszászon péntek esténként 5 tájban, Zagyvarékason pedig du. 2-kor, Szászbereken szerdánként – lehetőség szerint – este 6-kor tartunk.

Húsvét előtt általános gyakorlat, hogy nagytakarítást végzünk. Ekkor van ideje a lelki nagytakarításnak is, ami ideális esetben egy jól végzett szentgyónást jelent, aminek leglényegesebb vonása az ember részéről az őszinte bűnbánat, az Úr Jézus részéről pedig az, hogy ő értünk feláldozta magát a keresztúton és kereszten, hogy minden bűnünket jóvátegye. Nagyon üdvös, ha Jézus szenvedését Édesanyjának együtt érző szívével szemléljük. Minden kedves Olvasónak üdvös, szép, lelkiekben gazdag nagyböjti szent időt kíván, szeretettel:

Miklós János plébános

 

Újszász 2016©