Évekkel ezelőtt egyik hittanórán feltettem a kérdést első, vagy talán második osztályos tanulóknak: Mi az az esemény, ami előbb vagy utóbb egészen biztosan be fog következni életünkben? A válasz nem váratott magára talán egy percig sem: Az, hogy meghalunk! 

Ez a tény akkor is tény marad, ha nem akarunk gondolni rá. Ez esetben saját magunkat csapjuk be, nem kis mértékben. Aki nem látja a halál értelmét, az nincs tisztában az élet értelmével sem. Erről a fontos kérdésről is érdemes lenne behatóan foglalkozni, de talán majd máskor. 

Novemberben vagyunk, amikor sokféle esemény, temető látogatás, népi szokás emlékeztet bennünket az elmúlásra. 

Ennek kapcsán érdemes néhány megfontolandó újabb kori szokást figyelmünk központjába helyezni. 

Az a gyakorlat, hogy elhunytjainkat nem koporsóba helyezve, hanem hamvasztva temetjük, nem tekinthető – hazánkban – régi szokásnak. A hamvasztás iránti igény a 18.-19. században kezdődött, erősen egyházellenes éllel. Ezért egyházunk, de a református egyház is ellenezte. 

Magyarországon az 1950-es évek elején kezdődött el a hamvasztásos temetés, és fokozatosan egyre nagyobb mértékben terjedt el. Közben az egyházellenes él elhalványult. Ez egyházunk álláspontját is megváltoztatta, amennyiben a koporsós, földbe temetést ajánlja, de a hamvasztást sem tiltja. 

Mindenképp megfontolandó, hogy az emberi test tiszteletet érdemel életben, halálban egyaránt, mert Isten szeretet terve szerint a test is részese a megváltásnak, és így feltámadás vár rá. Ugyanakkor a keresztény ember teste a Szentlélek élő temploma is, ahogyan Szent Pál tanít: „Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi? Nagy volt a ti váltságdíjatok. Dicsőítsétek meg és hordozzátok tehát az Istent testetekben.” (1Kor 6,19-20) 

Nem vagyunk a magunkéi. Ez azt is jelenti, hogy jó az, ha az ember nemcsak szerettei, de ismerősei, munkatársai, tanárai, elöljárói földi maradványai iránt kifejezheti a tiszteletét, megbecsülését egy olyan helyen, ahol mindenki számára könnyen megközelíthető: magyarán a temetőben. Ennek az alapvető emberi igénynek kevéssé felel meg az, ha a hamvakat szétszórják, vagy magánházban tartják. 

Egy másik nem elhanyagolható szempont: elhunyt szeretteinket el kell tudni engedni. Olyan jó tudni, hogy odaát nem a semmi, hanem Valaki, az életet ajándékozó Isten vár ránk. ő az, aki a gyászolók szívét képes megvigasztalni. 

Mi, katolikusok fontosnak tartjuk, hogy elhunytjainkért imádkozzunk, szentmisét mondjunk. Ez sokkal több mint puszta kegyeletes emlékezés: hatékony segítés az elhunytnak, hogy ha halála után még tisztulnia kell, akkor ez a tisztulás imáink, szentmise felajánlásaink gyümölcseként mielőbb beteljesedjen. 

Amikor – november folyamán – vagy bármikor, amikor elhunyt szeretteinkre emlékezünk, ne feledkezzünk meg erről. Fejezzük ki irántuk érzett szeretetünket imádsággal, vagy akár böjttel, vagy szentmise felajánlással is. 

Azt már mondanom sem kell, hogy az újabban terjedőben lévő halowen szokásnak semmi köze sincs a keresztény hithez és az igazsághoz, szeretethez. 

Miklós János plébános

 

Október hónap nemzetünk legújabb kori történetében különös hangsúllyal bír.

1956. október 23-a kitörölhetetlen népünk életéből. Azok a napok a mai napig megrendítő élményként élnek emlékezetemben.

A durva és kíméletlen elnyomás évei után nemzetünk – ha igen rövid időre is – beleszippanthatott a szabadság levegőjébe. Csodálatosak voltak azok a napok. Ma is emlékszem a testvériség és szeretet bámulatos fellángolására, amelyet aztán az idevezényelt tankok harci zaja fojtott el. (Sajnálom szegény orosz katonákat, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy miért vezényelték őket ide).

El lehet mondani, hogy a magyarság jelentős részének gerincét nem a Rákosi-korszak terrorja törte meg, hanem az 1956 után következő – hatalmas, nyugati kölcsönökből biztosított – úgynevezett „gulyás-kommunizmus”, amikor – nem kis sikerrel – elhitették a társadalom jelentős részével, hogy a „létező szocializmus” boldogságot hoz, és nem kell foglalkozni azzal, hogy mi az, hogy igazság, fő a jólét.

Ez a módszer feltartóztathatatlanul vezetett a csőd felé, amelynek teljesen logikus következménye lett az egész rendszer összeomlása.

A mostani újjászületés nehéz és fájdalmas, mert a fejekben nagy a zűrzavar. Amíg az értékrend: első a birtoklás, majd aztán az élet, nem sok jót remélhetünk. Amíg a fogyasztás a legfőbb mérce abban, hogy haladunk-e előre, addig vakvágányon haladunk. Csak idő kérdése és rádöbbenünk: szakadékba estünk, ahonnan nincs kiút.

Hiteles, elkötelezett kereszténységre van szükség. Ez tanította meg őseinket a helyes értékrendre. Ma sincs ennél jobb út. Ez lehet a valódi megújulás forrása. Hála Istennek komoly lépések történtek előre ezen a téren, de még fényévnyire vagyunk az ideális állapottól. Építeni mindig nehezebb, mint rombolni. Jobb jövőt azonban csak azok tudnak építeni, akik élő hittel, derűs reménnyel rendelkeznek. Jelenleg sokakat elfog a pánik-hangulat, a népvándorlás miatti félelem. A hívő ember azonban mindig tudja, hogy a történelem kereke Isten kezében van. Ez persze azt is jelenti, hogy életünk kereszthordozás. De ha keresztjeinket Jézussal hordozzuk, akkor ezer viszontagságon át is biztos a célba érkezés.

Örömteli, hogy hazánk nemzeti imádságának, a Himnusznak kezdő mondata: „Isten, áldd meg a magyart!”, népünk alkotmányának kezdő mondatává lett. Erre az áldásra igen-igen nagy szükség van. Valóban, imádkozva kell kérnünk: Isten, áldd meg a magyart! Kell ez az áldás a Hazára, iskoláinkra, stabil házasságra alapozott családjainkra, közösségeinkre.

Szép volt megtapasztalni az augusztus 20-i Szent István ünnepen, hogy volt, ahol minden előzetes biztatás nélkül az ünneplők együtt énekelték a zenekarral a Himnuszt, máshol az előzetes felhívásra történt meg a bekapcsolódás az éneklésbe.

Szerény megjegyzésként tudnám javasolni, hogy a kísérő zene kezdő hangmagasságát úgy kellene megválasztani, hogy bárki könnyen be tudjon kapcsolódni az éneklésbe, és így minél többen és minél lelkesebben énekelnénk, nemcsak határainkon túl, de Hazánk határain belül is: „Isten, áldd meg a magyart!

Miklós János plébános

 

Szeptember 5-én az Újszászi Római Katolikus Plébánia zarándoklatot szervezett Mátraverebély- Szentkútra. Újszászról és Zagyvarékasról voltak jelentkezők. Mind a két település külön busszal indult a saját plébániájáról.

AZ újszászi résztvevők a templom elől indultak, miután János atya megáldotta őket. Az oda vezető úton Urbán Tamás hitoktató vezetésével ,,mindenki” énekelt, és rózsafűzért imádkozott. Úgy tűnt, hogy az időjárás nem nagyon kedvező, de nem sokkal a megérkezés után az esőt felváltotta a napsütés, és ez végigkísérte az ott töltött időt. A szentmise 11 órakor kezdődött, melyet Dr. Erdő Péter bíboros mutatott be. A mise keretében megáldásra került a már teljesen felújított kegyhely. Jelen volt még Áder János köztársasági elnök is, aki ünnepi beszédet mondott. A szertartások után még mindenkinek maradt ideje szétnézni, vásárolni, vizet meríteni a kútból. A tervezettnél picivel később, de élményekkel gazdagodva elindultunk haza. Úgy gondolom mindenki számára feltöltődést jelentett a részvétel, látni a különböző egyházmegyék híveit, látni azt, hogy nem vagyunk egyedül az egyházban. Ezek a zarándoklatok ezt kívánják elérni. Ahogy végignéztem a résztvevők többségén, láthatóvá vált ennek az eredménye. Köszönet a zarándokok nevében Miklós János atyának a szervezésért. Bízom abban, hogy még nyílik ilyen alkalom a jövőben is.

Farkas József Attila

 

Szentmise a felújított szabadtéri oltárnál
(Fotó: Farkas József Attila)

 

Hála Istennek, újból elkezdődik egy új tanév, annak minden örömével, gondjával. Ennek kapcsán a múlt század nagy zeneszerzőjének, Bárdos Lajosnak csodálatos kórusműve jutott eszembe, amelyet a You Tube-nek köszönhetően épp az előbb hallgathattam meg. (Kómár István atya vezényletével – még 2008-ban – adták elő a Szolnok Belvárosi templomban a Szolnoki Jubilate Kórus és a Járműjavító Férfikara, valamint a Cserkészek Kórusa.) A kórusmű refrénje: „Emberé a munka, Istené az áldás!” Nagyon is megfontolandó, mindig, de ilyenkor különösen is.

Így, tanév elején mindannyiunknak eszébe juthat, milyen sokat kaptunk tanítóinktól, tanárainktól. A tárgyi tudás, az első betűk fáradságos leírásától az egyetemi diploma megszerzéséig nagyon sok erőfeszítés gyümölcseként születik meg. Soha nem lehetünk eléggé hálásak azoknak, akik bevezettek bennünket a legkülönbözőbb ismeretek világába.

Mégis ki kell mondani: a tudás bármekkora érték is, még nem minden. Itt „jön be” az a mondat, hogy „emberé a munka, Istené az áldás!” Más szóval: a tudás bármennyire érték – sajnos – nemcsak jóra, de rosszra, sőt, kimondottan gonoszságra is használható. Erre ma mérhetetlenül sok példát lehetne felsorolni.

A hívő ember a tanévet Veni Sance-vel (a Szentlélek segítségül hívásával) kezdi, mert tudatában van annak, hogy bár nagyon-nagyon fontos a tudás, még fontosabb, hogy – a Szentlélek segítségével – a tudást jóra használjuk. Ennek kapcsán el kell utasítanunk egy, manapság eléggé elterjedt tévedést: „magadnak tanulsz.” Nem! Nem magunknak tanulunk, hanem azért, hogy nagylelkűen szolgálni tudjuk embertestvéreinket a családban, társadalomban, egyházban, hazában. Bizony ehhez komoly, kitartó és bátor munkára, tanulásra van szükség, annál is inkább, mert életünk végén a bennünket irgalmasan szerető Jézus nem arról fog kérdezni, hogy milyen osztályzatot kaptunk, hanem hogy tudásunkat valóban jóra, üdvösségünkre és embertársaink javára használtuk-e. Már pedig ehhez állandó isteni segítségre van szüksége mindnyájunknak. Ezért kezdünk minden tanévet Szentlélekhívó szentmisével.

Az elmúlt évek során gyakorlattá vált, hogy a tanévkezdő szentmisét szeptember utolsó szombatján tatjuk. Így lesz ez az idén is. Újszászi templomunkba várjuk a zagyvarékasi, újszászi és szászbereki nevelőket, tanulókat és szülőket, szeptember 26-án, szombaton délután fél 4-re. Ezen a szentmisén közreműködik a Váci Székesegyház gyermekkórusa is. Mindenkit szeretettel várunk!

Miklós János plébános

 

Városunk életének régi, kedves öröksége a Szent István király iránti tisztelet. Nyilvánvaló, hogy ennek forrása az, hogy templomunk és egyházközségünk védőszentje a szent király.

Kritikus kérdésként fel lehetne talán tenni a kérdést: van-e Szent István király életének máig érvényes üzenete? A válasz nagyon is egyértelmű: az ő életpéldája ma is követendő.

Mindenekelőtt megtanulhatjuk tőle a házastárs és a család iránti szeretetet. István, boldog Gizella férje szerette feleségét és szerette gyermekeit. Ez utóbbi különösen kitűnik fiához, Imréhez irt Intelmeiből, de abból is, hogy az ő nevelését a tudós bencés szerzetesre, Gellértre bízta, aki később Csanád vértanú püspöke lett.

Persze ennek kapcsán arra is fény derül, hogy életét nagy megrázkódtatások, próbatételek érték. Gyermekeinek elvesztése nem kis megpróbáltatást jelentett számára. De mindezt hősi türelemmel és élő hittel viselte el.

Nem kevésbé példás az a hazaszeretet, amellyel országunkat, népünket szerette. Ez késztette arra, hogy nyugatról művelt szerzetesek sokaságát hozta be az országba, annak érdekében, hogy ezek a bencés szerzetesek nagy műveltséggel és vallásos elkötelezettséggel tanítsák népünket. Rendkívül gazdag kulturális kincset ültettek ők át a magyar földbe, amikor szilaj népünket – mindenekelőtt példájukkal – munkára, a művészetek szépségének ismeretére és nem utolsósorban erkölcsös, áldozatkész életre, a krisztusi tanítás szépségére és örömére vezették el népünket.

Azokban az években, (néhány évtizede) amikor a „pártos” történetírás volt a hivatalos irányvonal, igyekeztek úgy beállítani István király alakját, mintha vérrel, vassal térítette volna keresztény hitre a magyar népet. Nyílt titok az, hogy ennek célja nem a történeti tények ismertetése volt (mert akkor ilyet nem állíthattak volna), hanem az, hogy igazolják a kommunista eszmék vérrel, vassal való terjesztését, a társadalomra való rákényszerítését.

Aki azonban Szent István művét hitelesen akarja megismerni, az hiteles dokumentumok alapján egy valóban nagy formátumú, európai látókörű politikust ismer meg.

Úgy gondolom, minden újszászi lakos, de egyházunk tagjai különösen is úgy ünnepli meg legszebben Szent István király napját, ha részt vesz az augusztus 20-án délelőtt 11 órakor kezdődő szentmisén, amelyet a magyarországi Kolping katolikus iskolák főigazgatója, Juhász Imre, újfehértói plébános atya mutat be.

Erre a jeles eseményre szeretettel hívom és várom városunk minden lakóját és minden kedves vendégünket. Remélem, hogy ugyanúgy sokan részt vesznek ezen a szép ünnepen, mint előző este a polgármesteri hivatal előtti megemlékezésen.

Miklós János plébános

 

Nemrégiben egy elektronikus levelet kaptam egyik egykori évfolyamtársamtól. A küldeményben hajmeresztő felvételeket lehet látni egy kínai zarándokútról. A zarándokút szédítő mélységek felett, igen keskeny sávban halad. A hegyoldalához erősítve ugyan ott van a kapaszkodó, illetve a korlát, de a képekről is látható, hogy az úton végigmenni és így célba érni nagy elszántságot igénylő vállalkozás. Az is nyilvánvaló, hogy haladás közben nem célszerű a mélységbe tekinteni, mert a mélység szédítő ereje is elveheti az ember bátorságát ahhoz, hogy az ösvényen végig haladjon és így célba érkezzen.

Egész földi életünk valami hasonló vándorlás. Az út, amelyen célba kell érkeznünk hasonlóan emberpróbáló. Keskeny úton kell végig mennünk, de eközben utunkat végig szegélyezi egy védő korlát. Ez a védő korlát egyrészt a Tíz parancsolat, másrészt az azt átszövő főparancs, a szeretet parancsa, amely így hangzik: „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből.

Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Ennek megtartása – minden nehézség, kísértés ellenére is – hallatlan biztonságot jelent az ember számára, mégpedig azért, mert a korlát nem arra való, hogy rabságba kényszerítsen, hanem arra, hogy kifejezze Isten személyes, óvó szeretetét, amellyel meg akar bennünket óvni életünk tönkre tételétől.

Amint a hegyi zarándok, miután célba ért, boldogan szemlélheti a csodálatos panorámát, amely eléje tárul, úgy, aki végig járja élete során a parancsok útját, megéri a boldog találkozást, azzal az élő Istennel, aki – láthatatlanul ugyan – de végig kísérte útját.
A hegyi út zarándoka abban nem hasonlít ránk, hogy amennyiben ő leesik az ösvényről, akkor már menthetetlen, mi viszont abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Isten az ő végtelen irgalmában utánunk nyúl és megment bennünket, ha kinyújtjuk feléje a kezünket.

Ez a felénk hajló, irgalmas szeretet arra kell, hogy késztessen bennünket, hogy belé vetett mélységes bizalommal igyekezzünk a szeretet útját végig járni, és ha mégis elbotlanánk, ne feledjük, hogy Isten az ő végtelen irgalmával vár ránk. Meg akar bocsátani és ezért várja őszinte bűnbánatunkat.

Mit kell tennünk annak érdekében, hogy a „korlátba” való kapaszkodásunk eredményes legyen, és így ne zuhanjunk a mélységbe? Mindenekelőtt meg kell szívlelnünk az Úr Jézus intelmét: „Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!” (Mt. 26,41) Az imádság ugyanis kifejezi Istenbe vetett bizalmunkat, ami nélkül képtelenné tesszük magunkat az isteni segítség elfogadására.
Aki megpróbál bizalommal imádkozni, az előbb-utóbb megtapasztalja, hogy Isten közel van hozzá, sőt vele van. Ahhoz, hogy megtanuljunk helyesen imádkozni, kezünkbe kell venni a Szentírást és a szentek életét. Szűz Mária, a szent apostolok, a vértanúk, hitvallók példájukkal csodálatosan tanítanak minket, hogy azon a „hegyi ösvényen” célba érkezhessünk. Adja Isten, hogy rádöbbenjünk, milyen páratlan kincs ez az élet és használjuk jól.

Miklós János plébános

 

Újszász 2016©