Nyomtatás
Kategória: Katolikus vallás
Találat: 1141

Évekkel ezelőtt egyik hittanórán feltettem a kérdést első, vagy talán második osztályos tanulóknak: Mi az az esemény, ami előbb vagy utóbb egészen biztosan be fog következni életünkben? A válasz nem váratott magára talán egy percig sem: Az, hogy meghalunk! 

Ez a tény akkor is tény marad, ha nem akarunk gondolni rá. Ez esetben saját magunkat csapjuk be, nem kis mértékben. Aki nem látja a halál értelmét, az nincs tisztában az élet értelmével sem. Erről a fontos kérdésről is érdemes lenne behatóan foglalkozni, de talán majd máskor. 

Novemberben vagyunk, amikor sokféle esemény, temető látogatás, népi szokás emlékeztet bennünket az elmúlásra. 

Ennek kapcsán érdemes néhány megfontolandó újabb kori szokást figyelmünk központjába helyezni. 

Az a gyakorlat, hogy elhunytjainkat nem koporsóba helyezve, hanem hamvasztva temetjük, nem tekinthető – hazánkban – régi szokásnak. A hamvasztás iránti igény a 18.-19. században kezdődött, erősen egyházellenes éllel. Ezért egyházunk, de a református egyház is ellenezte. 

Magyarországon az 1950-es évek elején kezdődött el a hamvasztásos temetés, és fokozatosan egyre nagyobb mértékben terjedt el. Közben az egyházellenes él elhalványult. Ez egyházunk álláspontját is megváltoztatta, amennyiben a koporsós, földbe temetést ajánlja, de a hamvasztást sem tiltja. 

Mindenképp megfontolandó, hogy az emberi test tiszteletet érdemel életben, halálban egyaránt, mert Isten szeretet terve szerint a test is részese a megváltásnak, és így feltámadás vár rá. Ugyanakkor a keresztény ember teste a Szentlélek élő temploma is, ahogyan Szent Pál tanít: „Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi? Nagy volt a ti váltságdíjatok. Dicsőítsétek meg és hordozzátok tehát az Istent testetekben.” (1Kor 6,19-20) 

Nem vagyunk a magunkéi. Ez azt is jelenti, hogy jó az, ha az ember nemcsak szerettei, de ismerősei, munkatársai, tanárai, elöljárói földi maradványai iránt kifejezheti a tiszteletét, megbecsülését egy olyan helyen, ahol mindenki számára könnyen megközelíthető: magyarán a temetőben. Ennek az alapvető emberi igénynek kevéssé felel meg az, ha a hamvakat szétszórják, vagy magánházban tartják. 

Egy másik nem elhanyagolható szempont: elhunyt szeretteinket el kell tudni engedni. Olyan jó tudni, hogy odaát nem a semmi, hanem Valaki, az életet ajándékozó Isten vár ránk. ő az, aki a gyászolók szívét képes megvigasztalni. 

Mi, katolikusok fontosnak tartjuk, hogy elhunytjainkért imádkozzunk, szentmisét mondjunk. Ez sokkal több mint puszta kegyeletes emlékezés: hatékony segítés az elhunytnak, hogy ha halála után még tisztulnia kell, akkor ez a tisztulás imáink, szentmise felajánlásaink gyümölcseként mielőbb beteljesedjen. 

Amikor – november folyamán – vagy bármikor, amikor elhunyt szeretteinkre emlékezünk, ne feledkezzünk meg erről. Fejezzük ki irántuk érzett szeretetünket imádsággal, vagy akár böjttel, vagy szentmise felajánlással is. 

Azt már mondanom sem kell, hogy az újabban terjedőben lévő halowen szokásnak semmi köze sincs a keresztény hithez és az igazsághoz, szeretethez. 

Miklós János plébános

 

A weboldalon cookie-kat használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalunk további használatával jóváhagyja, hogy cookie-kat használjunk. Adatvédelmi nyilatkozatunkat honlapunkon elolvashatja.