Október hónap nemzetünk legújabb kori történetében különös hangsúllyal bír.
1956. október 23-a kitörölhetetlen népünk életéből. Azok a napok a mai napig megrendítő élményként élnek emlékezetemben.
A durva és kíméletlen elnyomás évei után nemzetünk – ha igen rövid időre is – beleszippanthatott a szabadság levegőjébe. Csodálatosak voltak azok a napok. Ma is emlékszem a testvériség és szeretet bámulatos fellángolására, amelyet aztán az idevezényelt tankok harci zaja fojtott el. (Sajnálom szegény orosz katonákat, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy miért vezényelték őket ide).
El lehet mondani, hogy a magyarság jelentős részének gerincét nem a Rákosi-korszak terrorja törte meg, hanem az 1956 után következő – hatalmas, nyugati kölcsönökből biztosított – úgynevezett „gulyás-kommunizmus”, amikor – nem kis sikerrel – elhitették a társadalom jelentős részével, hogy a „létező szocializmus” boldogságot hoz, és nem kell foglalkozni azzal, hogy mi az, hogy igazság, fő a jólét.
Ez a módszer feltartóztathatatlanul vezetett a csőd felé, amelynek teljesen logikus következménye lett az egész rendszer összeomlása.
A mostani újjászületés nehéz és fájdalmas, mert a fejekben nagy a zűrzavar. Amíg az értékrend: első a birtoklás, majd aztán az élet, nem sok jót remélhetünk. Amíg a fogyasztás a legfőbb mérce abban, hogy haladunk-e előre, addig vakvágányon haladunk. Csak idő kérdése és rádöbbenünk: szakadékba estünk, ahonnan nincs kiút.
Hiteles, elkötelezett kereszténységre van szükség. Ez tanította meg őseinket a helyes értékrendre. Ma sincs ennél jobb út. Ez lehet a valódi megújulás forrása. Hála Istennek komoly lépések történtek előre ezen a téren, de még fényévnyire vagyunk az ideális állapottól. Építeni mindig nehezebb, mint rombolni. Jobb jövőt azonban csak azok tudnak építeni, akik élő hittel, derűs reménnyel rendelkeznek. Jelenleg sokakat elfog a pánik-hangulat, a népvándorlás miatti félelem. A hívő ember azonban mindig tudja, hogy a történelem kereke Isten kezében van. Ez persze azt is jelenti, hogy életünk kereszthordozás. De ha keresztjeinket Jézussal hordozzuk, akkor ezer viszontagságon át is biztos a célba érkezés.
Örömteli, hogy hazánk nemzeti imádságának, a Himnusznak kezdő mondata: „Isten, áldd meg a magyart!”, népünk alkotmányának kezdő mondatává lett. Erre az áldásra igen-igen nagy szükség van. Valóban, imádkozva kell kérnünk: Isten, áldd meg a magyart! Kell ez az áldás a Hazára, iskoláinkra, stabil házasságra alapozott családjainkra, közösségeinkre.
Szép volt megtapasztalni az augusztus 20-i Szent István ünnepen, hogy volt, ahol minden előzetes biztatás nélkül az ünneplők együtt énekelték a zenekarral a Himnuszt, máshol az előzetes felhívásra történt meg a bekapcsolódás az éneklésbe.
Szerény megjegyzésként tudnám javasolni, hogy a kísérő zene kezdő hangmagasságát úgy kellene megválasztani, hogy bárki könnyen be tudjon kapcsolódni az éneklésbe, és így minél többen és minél lelkesebben énekelnénk, nemcsak határainkon túl, de Hazánk határain belül is: „Isten, áldd meg a magyart!
Miklós János plébános