A beiskolázási szezon elmúltával az üzletek kínálatában sorra jelennek meg a mécsesek és a gyertyák, a piaci kínálatot kezdik színesíteni a krizantémok. Mindezek apró jelei annak, hogy hamarosan eljön az a nap, amikor a néhai családtag, rokon, barát sírját meglátogatják a még élő hozzátartozók. Hiszen halottak napja alkalmából sokan megemlékeznek a drága elhunytakról egy-egy mécses meggyújtása folyamán.

Emlékszem, amikor néhai szüleim még éltek, és az imént említett nap apropóján a temetőbe elmentünk, nagyon sokat meséltek az általam ismert vagy kevésbé ismert emberekről, akiknek a neve a fejfákon illetve a síremlékeken olvasható volt. Ezeknek a beszélgetéseknek a folyamán olykor egész élettörténetek álltak össze, és akadt olyan eset is, amikor kiderült, hogy távolról ugyan, de rokoni kapcsolatban volt velünk az egykor élt személy.

Érdekes fogalom a halál. Ehhez kapcsolódó rokon értelmű szava sok van, és ezek hol költőiesen, hol pedig egyszerű nyelvezettel tükrözik vissza az ezzel kapcsolatos történést. Íme, néhány, a teljesség igénye nélkül: kiment belőle a lélek, megdicsőült, elállt a lélegzete, halálát lelte, már nincs szuflája, odavan, örökre elaludt, lehunyta a szemét.

Nagyon szépen írja a Biblia: „A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta.” (Prédikátor könyve, 12,7.) A fizikai halál, amely nem más, mint a földi életünk befejezése, elkerülhetetlen az emberek számára. Születés és halál, mindkettő hozzátartozik az emberi élethez, elválaszthatatlanul összefonódik napjainkkal. Nem tudjuk a megszületés idejét. Ismeretlen számukra halálunk ideje is.

Mindenkinek van egy rendelt ideje, amelyet itt a földön fog eltölteni. Hogyan éljük napjainkat? Aggodalmakkal telve, vagy örömmel szemlélve, Istennel, vagy Isten nélkül? Ez csak rajtunk múlik. Életünk rövid és hamar elszállnak napjaink. Szinte csak vendégek vagyunk itt a földön. Hiszen tanulunk, dolgozunk, végezzük napi teendőinket, családot alapítunk, emléket készítünk embertársaink szívében azáltal, hogy élünk, mert egy úton megyünk velük, ám utunk egyszer a végére ér: meghalunk. Persze ezzel nem azt akarom kifejezésre juttatni, hogy mélabúsan kell élnünk. De lesz-e még egy következő évünk? Vajon, amit a jövő nyárra eltervezünk, sikerül-e megvalósítanunk? Ha az idén kimegyek a temetőbe, jövőre is megtehetem-e? Vagy végleg lehunyjuk szemünket?

Keressük-e Isten akaratát, addig, amíg megtehetjük? Készen állunk-e arra, hogy Isten hazahívhasson bennünket? Ha igen a válasz ezekre a kérdésekre, akkor az örvendetes tény. Ha nemleges a felelet, akkor az azt jelenti, hogy Istentől bocsánatot kell kérni mindazokért a vétkekért, amelyek akadályai annak, hogy Hozzá juthassunk. Ezt a bocsánatkérést most még meg lehet tenni? De vajon holnap lesz erre alkalom?

Szabóné Szabó Henrietta