Mindenszentek és Halottak napja közeledtével (sőt, amikor a Kedves Olvasó kezébe kerülnek ezek a sorok) ezen napok múltával, érdemes elmélkednünk életünk legbiztosabban kikerülhetetlen eseményéről, arról a tényről, hogy előbb vagy utóbb meg kell halnunk.
Aki nem tud – értelmesen – válaszolni arra a kérdésre, hogy miért a halál? – az arra sem tud válaszolni, hogy mire való ez az élet.
Egyházunk a halottak eltemetését az irgalmasság cselekedetei között sorolja fel. Az emberi test iránti megbecsülést fejezi ez ki. Nem árt tudni, hogy bár egyházunk nem tiltja a holttestek elhamvasztását, továbbra is a hagyományos földbe temetést ajánlja inkább.
A hamvasztásos temetés ennek ellenére eléggé általánosan elterjedt – különösen környékünkön, leginkább is a magas talajvíz szint miatt. Ez érthető. Kevéssé elfogadható az, amikor a hamvakat szétszórják, vagy például a Zagyvába szórják, ahová – mint köztudott – nem kevés szennyvíz is bekerül. Valahogy hullagyalázásnak tűnik ez. Mi azt valljuk, hogy a keresztény ember teste a Szentlélek temploma, amely a halál után is megbecsülést és tiszteletet érdemel, és ez a test az ítéletkor a feltámadás dicsőségét nyerheti el.
Valaki egyszer azt kérdezte: hogyan tudja Isten feltámasztani azt az embert, akinek hamvait szétszórják? Erre csak azt lehet válaszolni, hogy nem kell nekünk azt hinnünk, hogy a MINDENHATÓ Isten az ítéletkor gondban lesz. Mindenhatósága „csak” azt jelenti, hogy erre is képes.
A téma kapcsán nem feledkezhetünk meg a lélek halhatatlanságáról, ami abból az isteni kinyilatkoztatásból következik, amit a Szentírás már első lapjain ír, hogy tudniillik Isten az embert a maga képmására teremtette: férfinak és nőnek teremtette. Mindez azt is jelenti, hogy az ember értelemmel és szabad akarattal rendelkezvén, felelős a tetteiért. Magyarán: jótetteinkért jutalom, gaztetteinkért büntetés jár, de ez az igazságszolgáltatás nem itt a földi élet során, hanem halálunk után következik be. Isten megajándékozott bennünket az idővel, amit jól kell használnunk. Ha ennek mindvégig megfelelünk, akkor remélhetjük az örök boldogság jutalmát, amelyről Szent Pál apostol így ír: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta azt a boldogságot, melyet Isten azoknak készített, akik őt szeretik.” (1Kor 2,9).
Isten tiszteletben tartja azok szabad akaratát is, akik mindvégig a bűn mellett döntenek: sorsuk a kárhozat, a szeretet tökéletes hiánya, mérhetetlen szenvedés, amelynek soha nem lesz vége.
Isten nem akarja a bűnös halálát és kárhozatát, hanem azt, hogy megtérjen és éljen, de erre csak itt, a földi életben van lehetőség. Akár milyen súlyosan is vétkezett valaki, nem szabad feladnia a reményt, mert Isten végtelenül irgalmas, bizalommal kell kérnünk és keresnünk ezt az irgalmat a szentgyónásban.
Ha földi életünket őszinte bűnbánatban, megtérésben fejeztük be, akkor is előfordulhat (nem ritkán), hogy még nem vagyunk érettek az Isten örök jutalmára. Ebben az esetben úgy tapasztalhatjuk meg Isten irgalmát, hogy a tisztító helyen, mintegy tűz által megtisztulunk, majd ezt követően jutunk a mennyei boldogságba. Ezt a tisztulási folyamatot tudjuk mi, még a földön élők segíteni azzal, hogy elhunyt szeretteinkért és általában az elhunytakért szeretettel imádkozunk, szentmisét ajánlunk fel. A temető-látogatásnak is ez ad igaz értelmet. Nagyon fontos, hogy az év minden napján, de különösen mostanában buzgó szívvel imádkozzunk az összes elhunytakért.
Miklós János plébános