Mindig csodálattal tölt el a teremtett világ szépsége, amely ezer formában mosolyog ránk.

Megcsodálhatjuk a tavasszal zöldellő és virágba boruló tájat, a gyermekek kedvességét, a csillagok milliárdjainak ragyogó pompáját, vagy a mikroszkóp által elénk táruló mikrovilágot, legyen az akár egy élő emberi sejt, vagy egy mikroszkopikus méretű állatka, vagy növény. De a csodálatunk ezen a ponton nem állhat meg: mert sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs csodálatosabb ezen a földön – amint vallotta az ókor nagy filozófusa: Arisztotelész. Gondoljunk csak bele abba, mit jelent az az áldozatos szeretet, amit emberek végbe vittek és végbe visznek nap mint nap. Vegyük kézbe a Szentírást, és csodálkozzunk rá arra a szeretetre, amely feltárul előttünk az Istenember Jézus életéből. De csodáljuk meg az édesanyai szeretet ezerarcú megnyilvánulásait, az édesapák gondoskodó szeretetét, a történelem mérhetetlenül sok jó emberét, akik mertek és mernek másokért élni, akinek nem a saját boldogságuk, hanem embertársaik boldogulása a fontos. Ne feledjük: az emberiség története – minden ellenkező látszat ellenére – a szeretet és jóság története.

Az emberi élet csodálatából nem hagyhatjuk ki az alkotó emberi fantázia zsenialitását. A művészetek, a természet- és egyéb tudományok az emberi szellem nagyságát hirdetik. Hosszan el lehetne időzni a festészet, a szobrászat, az építészet, az irodalom, a zeneirodalom és egyéb művészeti ágak által létrehozott remekművek csodálatánál. Az ember nagyságát hirdeti a legegyszerűbb emberek szorgos munkája éppúgy, mint a tudósok, sportolók vagy feltalálók zsenialitása.

Az ember nagyságának forrása az, hogy az ember Isten képmása, hogy nem csupán test, hanem halhatatlan lélek is. Nem arra születtünk, hogy csak fogyasszunk. Az ember célja, hogy eljusson – földi élete után – Isten boldogító színe látására, amely minden emberi elképzelést felülmúl. Nem ideig tart, hanem mindörökké! E cél érdekében nemcsak „nagy” tetteket kell végbe vinnünk, hanem a hétköznapok nagyon egyszerű cselekedeteit, s ezekbe is be kell építeni az önzetlen szeretet lelkületét. Így életünknek páratlan értéke lesz a teremtő Isten szemében, még akkor is, ha tehetetlen betegségben sorvad el életünk.

Mindezeket átgondolva nem tehet mást az ember, minthogy újból és újból kimondja: Hála néked Istenünk, hogy megteremtetted ezt a szép világot és bennünket is létbe szólítottál.

Aki eddig eljutott cikkem olvasásában, könnyen azt mondhatja, hogy túlságosan idilli képet alkottam magamnak a világról, az emberről.

Tény, hogy a világban nemcsak fény van, hanem árny is, sőt elborzasztó sötétség is. Elég csak az elmúlt évszázad két világháborújára, a fasizmus és a kommunizmus rémtetteire gondolnunk. Az ideológiák rémtettei nem ártatlan eszmefuttatások. Gondoljunk azokra az ártatlan százmilliókra, akik az esztelen és istentelen ideológiák áldozataiként az életükkel fizettek.

Az emberiségre ma egy minden eddiginél veszedelmesebb ideológia szörnyetege leselkedik, amely a tolerancia hamis jelszavával mindenkire rá akarja erőszakolni család- és emberellenes rögeszméjét. Ennek megdöbbentő példája az, ami pünkösdvasárnap Írországban történt. Mint a hírekből kiderül, az embertelen ideológia hírnökei sok milliárd forintnak megfelelő összeget fordítottak a média-agymosásra és erőszakra, hogy az általuk várt „eredmény” szülessen.

Mit tehet ez után az ember?

Meggyőződésem, hogy emelt fővel és félelem nélkül ki kell állnunk az ember, a család, a jövő nemzedékének méltósága mellett. Ez nem pusztán papi, hanem egyetemes emberi feladat. A tét az emberiség fennmaradása. Össze kell fogni minden jóakaratú embernek, azért, hogy az embertelen, sőt ember-ellenes ideológiák ne fertőzhessék meg a társadalmat, különösen a családokat és ezen belül az ifjúságot és a gyermekeket.

Miklós János
plébános