Nem érthetem

Nem érthetem, hogy neked az otthon, a honnak meleg szíve mit jelent,
de én bizton tudom, mélyen a szívből, hogy hazám van, hol szeretnek,
mert ott nem múló, futó emlék, hanem örök pont leszek a végtelenben,
akárcsak a millió fényességes csillag közt odafönt egy a tágas egekben.

Nem érthetem, hogy miért fáj úgy, miért szakad fájdalomba ez az élet,
miért feled a lélek oly mostoha módon minden jót, kellemest és szépet,
s miért olyan csak a lét, mint egy elfeledett, soha ki nem mondott szó,
s miért vérzik oly kegyetlen benne a szív nyomorúan és szorongatón.

Nem érthetem, hogy neked a haza oly mélyen, legbelül mit hord, jelent,
de a maroknyi, szétvetett, felperzselt, megfáradt föld ha hiszed, ha nem,
mégis megszaggatott, könnyektől ölelt, bús keservvel is mindig szeret,
s bár oly kevés a remény s mogorva sorsa, hisz, míg hinni tud Istenben.

Nem érthetem, nem is sejthetem, másnak mily súlyos, súlyos a keresztje,
de hol még egy talpalatnyi föld van, hol abban hisznek, és még remélnek,
hogy egy igaz napon értelmet nyerhet minden hű vér, hű tett s küzdelem,
mindünknek élni, s mély hittel, törhetetlen küzdeni, harcolni hát érdemes.

Nem érthetem, hogy mi tartja össze széthullott szülőhazám égett romjait,
s mi élteti ily nagy nyomorban, ily keserű világban szegény, hűséges fiait,
de minden tettnek, minden léleknek súlya, felelőssége van e küzdelemben,
így kelj, így élj, így tegyél, mert minden ember, mint gondolja értékesebb.

Édes hazám

Drága szép, édes, lángokba vetett haza,
miért milliónyi szív önként megszakadt,
s most hős fiai vérükkel érette küzdenek:
szülőhazám e maroknyi, apró föld nekem.

Keblén ölelve halált s iszonyatos nyomort,
de hallja lelkem, ahogy néki szíve feldobog,
s hol a honnak vérző, sebzett szíve dobban,
szenvedő fiaiban a küzdelemnek tüze lobban.

Karjait, s kezeit gyűlölet láncai sebzik meg,
véres könnyei, mint tenger öntik el a földet,
de aranyló igazság lelkének mélyébe égette,
s összes igaz gyermekének szívébe bevéste:

Föladni, mit hű karjai e megtiprott hazának,
kitartó, becsületes hitükkel pakoltak alája,
s vérükkel óvták, míg csak volt leheletük,
nem szabad, nem, nem, soha elvesztenünk!

Reméljetek

Izzón virít az alkonyi fény, mely elvész a sötétségben,
s a Nap, mint a gyermek, lágy, gyönyörű ölelésében,
úgy tér álomra a nyári égen, mint kinek vérzik a szíve,
s bús fájdalommal remél a holnapban, oly keserű ízzel.

Nyomorgók fájdalma tölti meg a fekete, csillogó egeket,
éltető reményt nékik csak a szív mély, mély szava zeng,
de az oly hangosan, oly végeláthatatlan üvöltő énekkel,
hogy még a fényes, alvó Napnak is vérző könnye ered.

Ne higgyétek, hogy nem terem szív, ki titeket megértsen,
csak bennetek lángoljék még a hit, szívetek hát reméljen,
s rügyre fakadjon a bánat, mi beette magát úgy lelketekbe,
higgyetek, egymást segítsétek, s nagyon, nagyon reméljetek.

Szabó Nándor Zsolt 8. a

hovirag9 versei

Érzékszerveim

Ne higgy, ne higgy nekik soha
Mert téged csak megcsalni fognak
A szemed a füled a kezed
Csak mind- mind játszanak veled!

Egyedül elmédnek adj igazat
Ő az ki fájdalmadat felfogja
S múltad minden apróságát
Feltámasztja valósággá

Mert én még most is látlak
Amint nevetsz rám sóváran
És hallom hangodat miként
Szólítod nevem ékes ízét!

S érzem, érzem a kezedet
Még mindig forró kezemen.
De tudom, Hisz elmém súgja nekem
hogy már nem vagy itt velem…

Hogy hiába volt minden
Mit szerelmedért s érted tettem
Mert elmentél,
S félek örökké!

Találka

Emlékszem késő nyári délután volt
Sétáltam, hol először találkoztunk ott
Nem volt az más egy gyönyörű park
A nagyváros közepén egy falusi platz

Nem tudtam már mióta körözök e helyen
De az az érzés, furcsa, nyugodt és meleg
Fogva tartott, nem is akartam menekülni
Rég voltam boldog, nem tudtam leülni!

S pont ott ahol először láttalak ott álltál
Egyedül magad valódban néztél reám
percek kelletek, hogy felfogjam: újra
látlak, szép vagy gondoltam is fúha!

Majd elindultál egyenesen felém
Torkomon akadt mit fújtam, zenét
Körülöttem összeomlott minden
Nem láttam mást egyedül téged

Rám néztél és megfogtad a kezem
Majd szóltál: „Megjöttem kedves!”
Halkan végig simítottad hűlő arcom
Majd hozzá ért forró szád ajkamhoz

Megcsókoltál egész testem remeget
Tudtad rég nem éreztem már ilyet
Lázam felszökött lábam ledermedt
S hevesebben csókoltál, te engem

S álltunk egymásnak még órákig
Mai napig, életem legszebb órái
Visszatért belém minden ami igaz
Majd így szóltam: ez nem lehet igaz!

Ameti versei és novellái

Ősz

1998. 09. 30.

Hideg, napsütéses nappalok,
hulló falevél, rideg viharok.
Mégis legszebb ez nekem,
hisz1 oly gyönyörű benne életem!

Ősz jön a nyár után,
boldogító, vidám!
Csak ne volna az élet,
mely' nem ad értelmet!

Ősz, gyönyörű vagy,
szépséggel teli, rideg fagy.
Haldoklik a fák levele,
mégis az évszakok legszebbje!

Utoljára, légy elbűvölő,
csodás, szép, gyönyört keltő!
Valóságos álom vagy te,
s elkápráztatsz örökre.

A színpadon

1998. 10. 07.

Mikor kilépsz a színpadra,
minden elhomályosul.
Mikor meglátod a közönséget,
minden eltorzul.
Fényes ruhád csillogó,
de arcodról homály olvasható.
Csak teszed, mit tenned kell,
s nem hallható szíved dobogása,
felpörgetett összehúzódása.
Arcod kipirul, torkod elszorul.
Véred iszonyúan forr.
Te csak nézel az arcok felett,
s nem látod a hullámzó tömeget.
Csak a zenét hallod, s az ütemet,
mely' egyre jobban siettet.
Gyorsan, sietve! De sohasem rontva!

Halottaimnak

1998. 09. 26.

Halottaimnak írom e verset,
emléküknek tisztelgek.
Testük a földbe tért vissza,
de lelküket szívem magába itta.

Elvitte legkedvesebb tanáromat,
nyugodjon békében a föld alatt.
Ő tartja fogságban tatámat,
s rengeteg embert, kiket imádtam.

Van, akit nem is ismertem,
s nem is láttam soha sem.
így nem fájhatna, hogy elmentek,
mégis érzem az ürességet.

Érzem, hogy nagyon hiányoznak,
hisz' nekem csak emlékük maradt.
Ég veletek most drága holtak,
legyetek velem minden nap

Szerelmes versike

1998. 09. 28.

Szívből, a legmélyebbről.
Zeusz vagy, biztos vagyok e felől!
Egyedül csak téged,
régóta már így érzek.
Emlékeimben látlak
téged, csak téged imádlak.
Legyél mindig az enyém!
Ezt akarom kedvesem!
Csak tiéd legyen életem!

Felelet

1998. 09. 28.

Tanárnő kérem, nem készültem!
Nézze el, csak most az egyszer!
Kérem, ne akarja vesztemet,
most az egyszer kegyelmezzen meg!
Legyen nagylelkű, ne nyomassza lelkét,
egy gyerek veszte, egy feleletért!
Kérem, könyörgöm Önnek,
vagy a lábai elé térdepeljek?!
Ha nem az új ruhámban lennék,
szívesen, biz'isten megtenném!
Ez nekem minden szenvedést megér!
Óh, nem! Mozdul a tolla,
s a két egyenest már be is húzta.
Szívtelen egyén!
Egy gyerek halála szárad a lelkén...
Várjon csak! Megbosszulom én!
Azért is kitűnő leszek év végén!

Sóvárgó szemek

1998. 05. 28.

Sóvárgó szemek,
merre révedtek?
Mit bámultok szüntelen,
mi az, mi oly' érdekes?
Talán egy másik szem,
melyben ott a szerelem?
Vagy csillogó kincsek
ejtettek rabul titeket?
Nem!
Ti a halált bámuljátok,
ahogyan eljön hozzátok.
Azt hiszitek, csak álom?
Pedig ez a valóság, már látom!

Idő

1998. 03. 25.

Idő, megállíthatatlan,
gyorsan pergő, megfoghatatlan.
Hová e sietség?
Ki sürget, s hová mész?

Várj még egy keveset,
hadd lélegezzem be az életet!
Hány perc még az életem,
meddig lehet még küzdenem?

Miért nem felelsz?
Miért ketyegsz felettem?
Miért forogsz a homokban,
miért, miért rohansz?

Játszol a mindenséggel,
játszol, mint egy kis gyerek,..
Hát, miért nincsen szíved?
Miért nem könyörülsz senkinek?

Mire jő mindig csak menni,
menni, hátra sose nézni?
Mit tudsz, mi előttem titok?
Meg soha nem tudom!

Te vagy minden

1998. 03. 25.

Te vagy minden,
Te vagy a minden.
Te vagy minden gondolat,
Te vagy minden mozdulat.

Sokat adtál nekem.
Meghálálnám, de nem tehetem.
Te vagy minden,
Én nem vagyok semmi sem!

Csillag az égen

1998. 03. 25.

Te vagy a legfényesebb csillag az égen.
S csak te ragyogsz nékem.
Most hallgass, s nagyon figyelj!
Mondd el neki, hogy nagyon,
sőt, kimondhatatlanul nagyon...
Ne, ne ezt mondd!
Ne így mondd el neki!
Egyszerűen, s halkan.
Súgd a fülébe,
hogy senki se hallja,
hogy a szíve soha,
soha meg ne csalja!
Értse ezt tisztán, élesen.
Mondd meg neki, hogy
szeretem!

Petőfihez

1998. 03. 24.

Petőfi, atyja népeknek,
kérlek, hallgass, hallgass meg!
Légy kegyes, és adj ihletet,
egy költői hívednek,
ki áld téged!
Téged, s soraid közt a rímeket,
melyek éltetőn beszélnek
hozzám és a népekhez.

Köszönöm, hogy megszülettél,
a szabadságért és értünk éltél!
Voltál a mi megváltónk,
bűneinktől megszabadítónk.
Köszönöm neked életed,
önfeláldozó létedet.
Hazádhoz és népedhez,
a magyarsághoz való hűséged.

Adj erőt a kezembe, s a lelkembe,
hogy leírhassam mindazt,
amit verseid nekem adtak.
A szeretetet és a hitet,
melyek benned is éltetőn égtek.
Add, hogy higgyek a jóban,
hogy legyőzheti a rosszat,
hogy felette uralkodhat.

Add, hogy higgyek Istenben,
az ő mindent legyőző erejében.
Kérlek, add vissza a hitemet,
engedd, hogy újra higgyek!
Add, hogy úgy éljek,
ahogy ezt te is tetted!
Hogy harcoljak a jóért,
amely még a földön él!

Hisz’ él még a világon szeretet,
hiszem és tudom is ezt!
De meg kell találnom,
s újra lángra gyújtanom,
hogy úgy égjen a szívekben,
mint a régi szép időkben.
Ez a feladatom, most már tudom.
S ha mégse lenne elég ez a tudat,

és gyáván megfutamodnék,
érjen utol a halál keze,
s húzzon le a mélybe!
Ne engedj így élnem,
hazugsággal teli létben!
Fojtsd el a könnyeket,
s kiáltásaimnak legyen füled süket,
szánalom ne kínozza szíved!

Add, hogy büszkén álljak a kínpadra,
gyávaságnak ne legyen rajtam nyoma!
S ha mégis kiáltanék,
kötél szoruljon nyakam köré.
Add, hogy küzdhessek erőm szakadva,
s hogy kerüljek majd egy tömegsírba.
S úgy emlékezzenek majd rám,
ki büszkén, az életért halt halált!

Az állandóan kioldódó cipőfűző esete

2002. 10. 09.

Cipő. Ez a varázsszó, melyhez szinte minden esetben járul egy fűző, kivéve a tépőzár esetét, mellyel jelen esetben nem kívánok foglalkozni. Persze minden embernek meggyűlik a baja vele.

Legelőször, mikor még kicsi lények vagyunk. Mivel használnunk kell ezt a használati tárgyat, minden erőnkkel nekifeszülünk az előttünk álló problémának, s pár órás erőfeszítést követően megtanuljuk egy csokor masnivá változtatni az álnok kígyót. Ami – ismerjük be – néhányunknak igen nehéz, problematikus konfliktusok egész sorához vezet. Még akkor is, ha alapjában véve Ügyes kisembernek számítunk a nagyok körében.

Később túllépünk ezen a nehéz időszakon is, s többé nem okoz gondot a cipőfűző megkötése. Gondolkodás nélkül végezzük a rutinos mozdulatsort.

Sok év múltán, mikor már a feledés homályába merül a gyermekkori trauma, megtörténik a végzetes ballépés, melynek tragikusságát észre sem vesszük. Bemegyünk egy cipőboltba, s kiválasztjuk életünk megálmodott csodáját. Egy gyönyörű, fekete bőrcipőt, melyen a fehér cipő­fűző a tetőpont, a hab a tortán. Vagyis beleszerettünk első látásra. Bár kissé sajnáljuk érte azt a sok pénzt, mégis boldogan adjuk át cserébe a lábbeliért. Nem látjuk, bármennyire vakító is, hogy milyen vékony, hogy milyen könnyen mond majd nemet a kötöttségeknek, minden megkötésnek, ami valójában kutya kötelessége lenne; létének beteljesülése, értelme, célja. Mi mégis megvesszük, hiába üti is ki a szemünket! Már az első úton hazafelé. Máris lazul. Ugyan, kit érdekel? Egy kicsit laza! Na, és aztán? Semmi vész, meghúzom, és kész is.

Aztán másnap, kivillan a nadrág szára alól, s egyre szemtelenebbül mutatja, hogy már szinte lóg, s bármelyik pillanatban a földre zuhanhat. Akkor pedig szabad lesz, s végighúzhatja magát azokban a szörnyű dolgokban, melyekkel csak a talpnak lenne szabad érintkeznie... Egyszer csak bumm! S vége. Megtörtént a legnagyobb iszonyatot keltő borzalom.

- Uram isten! Most hajoljak le ebben a tömegben, s kockáztassam, hogy fellöknek? Vagy esetleg, jó ég... hogy elessek! Vagy egyszerűen csak menjek tovább, mintha mi sem történt volna? Hátha... hátha, észre sem veszik... S különben is, mindig az ember szemébe néznek! Ki az, aki a lábát bámulva megy az úton? Nem, még a saját lábuk elé se néznek, nem méghogy a másik lábát lessék! Különben is, ha mások lábát nézi is, mi köze hozzá, hogy ki hogyan hordja a cipőfűzőjét? Ha nekem így tetszik?! Ez lehetne az elkövetkező évek új divatja! S akkor majd mindenki lógó cipőfűzővel fog szaladgálni, s az is lehet, hogy rólam fogják elnevezni az irányzatot. A kioldott cipőfűző divatjának megteremtője. Újságok fognak rólam írni... ráadásul a címlapon! Sőt, talán egész oldalakat. Ennyi jár egy ilyen géniusznak!

Ezekkel a gondolatokkal ment a villamos után. Sőt, mondhatni rohant, mert a csengő már megszólalt. S mintahogy minden történés elindít egy folyamatot, perpetum mobile-módra, újabb állomáshoz érve e katasztrófasorozatban, a fűző mosolyogva a talp alá kúszott. A talp pedig kiéhezve az adódott alkalomra, melyre gyártása óta várt, leszorította, s a földbe taposta a fűzőt...

S ez az eset azóta is minden nap, és minden délután, és minden utcán töltött pillanatban ott kísértett. A második nap, és annak minden rémségé. S újra és újra átélte a kétségbeesést, a félelmet, a kiszolgáltatottságot, és a megaláztatást... egészen addig, amíg a bőr meg nem sajnálta tulajdonosát, s megadóan ki nem szakadt, s a szemétre nem került a cipő.