KITÜNTETÉS Pro Sanitate díjjal ismerték el dr. Faragó Margit munkásságát.
Már kislánykorában eldöntötte, hogy elesett, idős embereket fog gyógyítani. Azon kevesek közé tartozik, aki meg is tartotta gyermekkori fogadalmát, s több mint négy évtizede dolgozik szemészként. Dr. Faragó Margit tevékenységét a napokban Pro Sanitate díjjal ismerték el.

Ám hogy miért éppen az orvoslást választotta, annak meglehetősen romantikus története van.

– Újszászi születésű vagyok, s hat évesen a legendás hírű ottani orvoshoz kellett menni kihúzatni a fogamat – meséli a főorvosasszony. – Közben jött egy hölgy, aki arra kérte doktor urat, hogy menjen ki az édesanyjához, aki nagyon beteg. Egykori katonaorvos lévén a doktor úrnak, bár jó szíve, ám eléggé sajátos stílusa volt. Akkor is rádörrent a hölgyre, hogy hány éves a beteg, s mikor kiderült, hogy 72, azt mondta, hogy már túl öreg. Persze utána természetesen kiment hozzá, de gyerekként ezt én nem tudtam. Csak ültem a nagy székben és amikor jött, hogy kihúzza a fogamat, megkérdeztem tőle, hogy ugye doktor bácsi, ha az én nagymamám lesz beteg, nem tetszik azt mondani, hogy túl öreg?

Sírva mentem haza és közöltem, hogy én igenis orvos leszek és a doktor bácsi rendelője mellett nyitok egy másikat, amire kiírom, hogy csak öregeket fogadok!

Ez volt az a gyermekkori élmény, ami inspirált. Aztán amikor 16 éves voltam, nagymamámnak felületes bőrrákja alakult ki. Akkor végképp elhatároztam, hogy orvos leszek, de kutatóorvos és addig nem nyugszom, amíg a rák ellenszerét meg nem találom. Ebből annyi vált valóra, hogy 1967-ben felvettek a Debreceni Orvostudományi Egyetemre, ahol másodév után az élettani intézetben szubdemonstrátorként dolgoztam, illetve tudományos munkát is folytattunk, mikroműszerekkel szívizmot vizsgáltunk.

 

Dr. Faragó Margit a díjjal
(Fotó: Mészáros János)

 

– A kezdetektől szemésznek készült?

– Amikor végeztem az egyetemen, mindenképpen belgyógyász vagy gyermekgyógyász szerettem volna lenni, ám a kórházi meghallgatást követően végül a szemészetet választották nekem. Később kiderült, hogy tanítómesterem, Szeghy professzor úr azért döntött így, mert úgy gondolta, aki mikroműszerekkel foglalkozik, valószínűleg alkalmas lesz az aprólékos szemműtétek elvégzésére is. Én ugyan tiltakoztam, mondtam, hogy balkezes vagyok, belőlem nem lesz jó operatőr, ám a professzor úr ezt úgy értette, hogy ügyetlennek tartom magam és nem is foglalkozott a tiltakozásommal. Mikor kiderült a műtőasztalnál, hogy valóban balkezes vagyok, csak csodálkozott. Számos újításra volt szükség emiatt, én ugyanis a műtőasztalnál a baloldalon álltam, ahol alapesetben az asszisztens szokott. Voltak olyan műtétek, amit ha elkezdtem, csak én tudtam befejezni. Egy év után rákérdeztek, hogy akarok-e a szemészeten maradni. Mivel az alatt az egy év alatt szinte minden műtétet megcsináltam, ami akkoriban elérhető volt, számos sikerélmény ért, végül maradtam. Így lettem szemész, a szakorvosi vizsgát 1977-ben tettem le. Sosem bántam meg, hogy ezt választottam, mostani fejjel gondolkodva is így döntenék. 1973 óta, mióta a lábamat betettem a Hetényibe, a szemészeti osztály küszöbét koptatom. Bár a szemészet kis szakmának számít, számos határterülettel kapcsolatban van. Nagyon sok más jellegű – belgyógyászati, neurológiai – betegségnek lehet szemészeti elváltozása, minden területre oda kell tehát figyelnünk.

– Az évtizedek során a többi szakmához hasonlóan a szemészet is sokat fejlődött technikailag.

– Valóban így van. Szeghy professzor úr 1990-ig volt az osztályvezető, akkor jött az új főnökünk, dr. Nagy Zoltán Debrecenből, aki többek között azért választotta a Hetényi kórházat, mert országos viszonylatban is kiemelkedő volt a felszereltségünk. Mi akkoriban már szemészeti ultrahang diagnosztikát végeztünk dr. Niederland Katalin kolléganőmmel, a fluoreszcein angiográfiát pedig én végeztem elsőként a kórházban. Akkoriban jöhettek szóba először a lencsebeültetések, természetesen még sokkal kezdetlegesebb módszerekkel, mint manapság. Nagy Zoltán tanár úr munkássága alatt az utóbbi 20 évben a felgyorsult technikai forradalom és az életünket egyre jobban átszövő informatika következtében a műtéti technika, a diagnosztikus és terápiás eljárások rohamosan fejlődtek és fejlődnek a szemészetben is. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy munkám során mindezt átélhettem. Emellett rendszeresen tartottunk előadásokat konferenciákon, tudományos üléseken, kongresszusokon; továbbképeztük a háziorvosokat, az Egészségügyi Szakiskolában részt vettünk a szemészeti szakasszisztensek képzésében. Jelenleg a budapesti Semmelweis Egyetem által szervezett optometrista képzés szemészeti gyakorlati oktatásában vállalok részt.

– Egy időben az egész osztály irányítása az ön felelőssége volt.

– Dr. Nagy Zoltán mellett osztályvezető helyettesként dolgoztam, majd amikor ő 2010-ben nyugdíjba vonult, megbízott osztályvezető lettem. Két év után azonban egy sajnálatos baleset miatt hosszú betegség következett. Elmentem ugyanis Indiába nyaralni. A barátnőmmel elhatároztuk, hogy megnézzük az újkori világ hét csodáját. Azt mondtuk, hogy addig megyünk, amíg járni tudunk. Hát én Indiáig, a Tadzs Mahalig jutottam. Onnan haza kellett jönnöm, mert volt egy pici szúrt seb a talpamon, ami felülfertőződött és végül amputálni kellett a lábfejem egy részét. Ezt követően olyan hosszú volt a lábadozási idő, hogy az osztály irányítását már nem tudtam vállalni, ám a gyógyítást ma sem fejeztem be. Jelenleg részmunkaidőben, nyugdíjasként segítem a munkát, hiszen mind a rendelőintézetben, mind a kórházi osztályon szükség van a munkámra.

– Ma is energikusan, nagy kedvvel dolgozik. Mi a titka?

– Úgy gondolom, ezt csak jó szívvel, szeretettel lehet csinálni, ráadásul amíg dolgozom, a fáradtságot sem érzem. Szeghy professzor úr tanítása szerint mindig azt az elvet vallottam, hogy nem a beteg szemet, a beteg embert gyógyítjuk. Én még megtanultam a beteg, a betegség tiszteletét, az alázatot a gyógyító munka iránt és úgy érzem, a mai napig nem halt ki belőlem ez az érzés. Talán ennek köszönhető a mostani elismerés is, amely óriási meglepetést jelentett számomra. Azt gondolom, ez egyfajta életmű díj, köszönet a becsülettel, betegek szolgálatában eltöltött több mint négy évtizedért.

Országgyűlési képviselőként is dolgozott

Dr. Faragó Margit a munka mellett 1975-től 1990-ig országgyűlési képviselőként is dolgozott.

– Egy időben ugyan többen kérték tőlem, hogy ezt az időszakot hagyjam ki az életrajzomból, de én ma is büszkén vállalom – mondja. – Nem fogom letagadni azt a 15 esztendőt, amikor tizenegy településen élő 33 ezer ember érdekeit képviseltem, s az egészségügyi és szociális bizottságban az ágazat fejlesztéséért dolgoztunk. Nyilván ez olyan értelemben a szakma rovására ment, hogy a legtermékenyebb időszakban nem tudtam komoly tudományos munkát végezni, de nem bántam meg. A mai napig szívesen emlékeznek rám azokon a településeken, ahol tevékenykedtem, a szülővárosom, Újszász pedig díszpolgárává választott közvetlenül olyan nagy előd, mint Szegedi Gyula professzor, a neves immunológus után.

Szilvási Zsuzsa
újságíró
Új Néplap

 

Újszász 2020©

A weboldalon cookie-kat használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalunk további használatával jóváhagyja, hogy cookie-kat használjunk. Adatvédelmi nyilatkozatunkat honlapunkon elolvashatja.