Az újszászi foci történetének egyik legjellegzetesebb figurája Kálózi Károly, a „Mester”. Annak idején az édesapja, id. Kálózi Károly volt a csapat intézője, aki nagyon sokat tett községünk labdarúgásáért, így nem csoda, hogy a fiából is futballista lett, hiszen állandóan „futballszagú” levegőt szívott.

Manapság nagy divat a totális labdarúgásról beszélni, vagyis arról, hogy nincsenek kötött posztok, mindegyik játékosnak a pálya bármelyik pontján fel kell találnia magát. E viszonylag modern elméletnek Kálózi Károly már évtizedekkel ezelőtt megfelelt, pedig abban az időben még nem magyarázták, hanem csinálták a focit Magyarországon. Jómagam 1967-es újságokat lapoztam át, amelyekben szinte minden bajnokin gólt szerzett, mint csatár. A fejjátéka egészen kitűnő volt, az egyik tudósítás szerint pl. „Kálózi ritkán látható nagy gólt fejelt”. Fejelőtudományát akkor is jól kamatoztatta, mikor bekket kellett játszania, bár szemtanúk szerint ezt néha túlzásba vitte, mert egészen alacsony labdákat is inkább fejelt, mint rúgott. Természetesen a középpályán sem jött zavarba, és csak azért nem mondhatjuk rá, hogy jó középpályás volt, mert akkoriban az e poszton játszókat fedezetnek hívták! Rendkívül nagy küzdő volt, sokszor a saját testi épségét sem kímélte. Régi fotókat nézegetve nagyon könnyű megtalálni Kálózit, mert vagy a szemhéja van leragasztva, vagy éppen egy csinos turbán van a fején.

 

 

A végére hagytam a „Mester” kapus karrierjének történetét. Először akkor állt be a három léc közé, mikor Dancsó eligazolt a Szolnoki Olajbányászba, és egy teljes szezonon át őrizte az újszászi hálót. Jópár év múlva, az 1980-as évek közepén ismét kapus nélkül maradt a focicsapat, a mentőangyal ismét Kálózi Károly volt. Általában az angyalok nem 45 évesek szoktak lenni, de ne problémázzunk ilyen apróságokon, mert a védései alapján inkább egy tinédzsernek nézte volna a felületes szemlélő. Bárhová utaztunk el idegenbe, ahol megismerték egykori játékostársai, rögtön nagy beszélgetések kezdődtek, és általában a következő párbeszédek játszódtak le:

– Szevasz Karesz! Te most az edző vagy az intéző vagy a csapatnál?

– Nem, én vagyok a kapus – mondta szerényen az őszülő „Mester”, aztán a meccsen kivédte az ellenfél csatárainak szemét. A legszebb az volt a dologban, hogy ahol a közönség először még talán gúnyolódott, netán már előre sajnálta a „nyugdíjas kapust” a sok gól miatt, a végén már tapsolt egy-egy Kálózi-robinzonád után.

A „Mester” 48 éves korában még védett az újszászi csapatban, a sportorvosnál egyik ámulatból a másikba estek, mikor elő kellett bányászni a kartonját. Még ma is beszáll néha védeni kispályás meccseken és bizony a mai fiatalok példát vehetnek Kálózi Károlyról, az ő lelkesedéséről és sportszeretetéről. Velük, azaz a fiatalokkal is sokat foglalkozott, hiszen volt edzője a serdülőknek, illetve az ifiknek, és a felnőtt csapatnál is működött. Tehát e téren is univerzálisnak bizonyult.

Mikor elolvassa ezt az írást és majd találkozom vele, már előre tudom, hogy csak ennyit fog mondani:

– Jól van, Kabos!

Ennek a „Jól van!”-nak a hangsúlyát azonban sajnos így a papíron nem tudom visszaadni.

Szilvási Ferenc
Újszászi Híradó 1995. május (Sporttörténeti különszám)

 

Újszász 2020©

A weboldalon cookie-kat használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalunk további használatával jóváhagyja, hogy cookie-kat használjunk. Adatvédelmi nyilatkozatunkat honlapunkon elolvashatja.